FLYVIKWORLD

Manapság majd minden komor vagy komolyabb műfaj megint megkapja a magáét egy paródia palástjába öltöztetve, hiszen a horrorok, az akciófilmek, a thrillerek mind ingadozó színvonalon ugyan, de kifigurázva kerültek a nézők elé egy idő után. A kalandfilmek, azon belül is a letisztultabb fajták még nem kapták meg ezt a dicsőséget. Egészen mostanáig. Danny McBride gondolt egyet és ha már a nevével fémjelzett televíziós sorozat (Eastbound & Down) sikeres lett, akkor megengedheti magának, hogy a saját értelmezése és humora szerint vigyen vászonra (írjon meg) egy történetet királyfiról, amazonról, királylányról, gonosz varázslóról...és a királyfi undok testvéréről, akiből aztán válik, ami válik. Az ötlet nem volt rossz, a színészgárda remek, a design jól eltalált, a film viszont valahol mégis bukdácsol. Natalie Portman és James Franco (kik jelen állás szerint a legfelkapottabb aktorok) ugyan mindent megtesznek, hogy jót nevessünk, sőt még Justin Theroux is kitesz magáért, ahogy Zoey Dechannel is, de az egész valahogy mégsem vicces (pedig annak kellene lennie elsősorban), hanem éppen nem éri el a szánalmas kategória szintjét. Nem azzal van a baj, hogy nem jó a sztori, csak rengeteg poénnak tűnő lehetőség marad kiaknázatlanul és inkább a szexuális inkorrektség felé veszik az irányt az ötletgazdák. A lovagok melegek (?), a szűzlányok nem is annyira szűziesek, a gonosz varázsló egy lúzer: ezek mind klisék, amelyekben rejlő kis etűdöket egy-egy jobban eltalált fricskával simán meg lehetett volna valósítani, de nem sikerült. Értem én mire ment ki a játék, de nem értem miért rontották el a szórakozást. Amit szerettünk a Pineapple Expressben, az itt nem állja meg a helyét.

"I love you like a knight can love a knight!"
"Well, I love you...like a man could love a man!"

Nem nagyon akarom bő lére ereszteni a gondolatokat, mert ez a film nem érdemli meg. A Dannyi Mcbride által játszott karakter ugyan kilóg a sorból és néhány helyzetet pont ő ment meg a teljes csalódástól, de aztán mégis elromlik valami és megint nem áll nevetésre a szám. Nem értem a mechanikus madár jelentőségét, a varázsló lúzerségét, a királykisasszony jellemét és nem értem, hogy akkor most az egész kaland a dugásról szólt?! Ennyi? Pedig annyi lehetőség lehetett volna benne!
Nálam 5/10 és az egyetlen dolog, ami tetszetős úgy egészében, az Natalie Portman szépsége és bája. Na, az Király!

Nem is tudom mikor láttam utoljára Tom Hanks filmet. Régen, elég régen. Egy hirtelennek nem mondható, de ellenben jól megbeszélt találkozó keretén belül erre a filmre esett a választás, mert úgy voltunk vele, hogy akkorát nem csalódhatunk, mint ahogyan anyáink főztjében sem szoktunk. Az alapanyagok adottak voltak: Tom Hanks, Julia Roberts mint a fő alkotóelemek, egy-két ismertebb kultikus arc, mint George Takei, Pam Grier, hogy a köret is elkészüljön és persze a díszítés, amelyet az aktuális gazdasági helyzet szolgáltat. Először is tisztítsuk meg a főszereplőt minden fajta ismeretlenségétől és tisztán alkossuk meg a képet az átlagemberről, aki megannyi év katonai szolgálat után, diploma hiányában egy nagy áruház példamutató munkatársaként éli az életét. Ám a teljesítmény nem elég, bizony vannak szabályok, amelyek miatt hősünknek mennie kell. Ekkor pedig elérkezik az idő számára, hogy tanulni kezdjen azért a bizonyos papírért. Amikor ezen tények feldolgozásával végeztünk, adjuk hozzá az eleinte cseppnyi romantikát, amely majd lassan, de egyenletesen adagolva adja meg az alkotás ízét, harmóniáját. Az alap kész is, s miközben arra várunk, hogy összesüljenek a részletek, foglalkozzunk a körettel, de vigyázó szemünk a főétken legyen. Kell egy osztály, diákokkal, melynek igazán eltalált karaktereit egyszerűen dolgozzuk össze és hagyjuk, hogyan is keverednek egymással, majd ezekhez kis adagokban adjunk egy jó adaggal a tanári karból is. Miután készen vagyunk ezzel is, hajítsuk be agyunk és szívünk sütőjébe és hagyjuk összeállni az ízeket. Most egy kicsit elmélázhatunk, amellett, hogy nem kell félnünk ez a cinevacsi nem ég oda és nem ég le sem.
Tom Hanks mesterszakács lehetne, mert a The Terminal óta nem láttam ennyire szívhez szóló, unisex, nem nyáltól csöpögő, hanem realitás talaján mozgó, bájosan szemtelen filmet. Olyan szinten szerethető az egész alkotás, hogy még férfitársaimat is megnyugtathatom: el lehet menni az asszonnyal, élvezni fogjátok.

"Mrs. Crowne...you're next."
"Well, it's Mr. Crowne, if you don't mind."

Hanks és Roberts kettőse tökéletesen működik és elmondható, hogy ez a két, lassan színészikon megérdemel minden dicsérő szót, mert miattuk is működik a film, nem beszélve arról, hogy kettejük csókjelenete (nem spoiler, kitalálható) az elmúlt 10 év (!) legjobbja. Cedric, The Entertainer végre nem ripacskodik, ami a rendező érdeme, ahogy a többiek sem játsszák túl a szerepüket, ami szintén a direktor hozzáértő színészvezetését példázza. Ja, ebben mondjuk profi lehet az ellesett praktikák okán, hiszen a filmet Tom Hanks rendezte, írta (részben), produceri minőségben átfogta és még el is játssza a címszereplőt.
Nálam 9/10 és ha jó fejek vagytok, akkor sokan összegyűltök és robogóval mentek el a moziba. Majd megértitek miért. Mr. Hanks csak egy üzenet: Le a kalappal, akarom mondani a sisakkal!

Amikor az első rész előzetese lement, úgy voltam vele, hogy ez inkább gyerekeknek szól majd, de egy vasárnap délutánt rászánni nem nagy áldozat. A végén ott kötöttem ki, hogy van Cars bögrém, kettő is és ott díszeleg az eredeti DVD a polcon. Valamiért megfogott  hangulat, a precizitásba öntött lazaság és a kicsit ugyan elcsépelt, de remekül megvalósított konklúzió is. Az eddigi folytatásos egyeduralkodó, a Toy Story megkapta hát a versenytársat, de ez is mennyire Pixaros. Nem versenyeztetik egymással a két projektet. A nagy klasszikust lezárták, majd jöhetett az egyik siker folytatása. Nemhogy jött, beszáguldott, hiszen olyan kampány előzte meg a filmet, hogy még az is kíváncsi lett rá, aki eddig ódzkodott az animációs filmektől. Aki látta, nem panaszkodott, de a vélemények nem egyöntetűen istenítik a szimpatikus (és kevésbé azok) autók kalandjait. Ez a rész rétegfilm, ha egy nézőpontot veszünk figyelembe. A kémfilmek kliséit veszik elő az alkotók és játszadoznak el velük a maguk humoros, kicsit túlzott módján. Van itt James Bond-ra hajazó Aston Martin, nagyképű Forma-1-es autó, sőt a régi korok megbukott modelljei is hangsúlyos szerepet kapnak ebben az epizódban, amellett hogy az első rész kedvencei is visszatérnek. Közülük is Matuka lóg ki a sorból, mert ez a rész őt állítja a középpontba. Az ő konfliktusa McQueen-nel és az ő félreértett helyzete keveri a szálakat össze-vissza a világverseny és a mögötte húzódó kémjátszma kellős közepén. Ahogy kell, a történet kicsit bonyolultabb, a karakterek árnyaltabbak, a csavarok kiszámíthatóak, de bocsássuk meg, hiszen ez a rész a gyerekeknek szól elsősorban (hogy lássák kedvenceiket), míg az utalások pedig a felnőtteket célozza meg.

"My name is.............British Intelligence"
"I am Maters........average intelligence"

Míg a gyerekek és a felnőttek is megtalálják a maguk szórakozását, a hozzáértő csak ámul bámul, mert egy dologban viszont megint felállította a mércét John Lasseter és csapata: a látvány annyira lenyűgöző, hogy csak állva tapsolhatunk nekik ezért a teljesítményért. Ami kell, verdásítva lett (kedvencem a Big Benből lett a Big Bently), ami kell, megmaradt, de hogy ezzel a filmmel technikailag már a Finding Nemo-t is lekörözték, az biztos.
Nálam 8/10 és a második rész, amint megjelenik, ott lesz a polcon. Csak azt nem tudom, milyen formátumban. DVD vagy már Blue Ray Disc-en? Ez az egyetlen kérdés.

Nagyon sablonos, de lezárult egy korszak. Tényleg. Hogy hányan nőttek fel a Harry Potter láztól égve, megbecsülni is lehetetlen, hiszen az eddigi HP univerzum 6,7 milliárd dollárt termelt, a könyvekkel és filmekkel együtt. Ez azt jelenti, hogy több százmillió könyv kelt el és több százmilliós bevételt produkáltak a filmek egyenként is. Nézzük, miért is: kisgyerekből felnőtté nőttek a szereplők (mint ahogy az olvasók/nézők is), egyre nagyobb és sötétebb akadályokkal szembesültek a főhősök (mint ahogy az olvasók/nézők is) és persze az elkerülhetetlen finálé is annyira volt várós, mint a Star Wars saga utolsó, hatodik epizódja. Ebben a tekintetben annyi azonosság lehet, hogy a HP világ is majd biztos két évente megjelenik DVD, DVD-gyüjtő, Blue-Ray, Blue-Ray-gyüjtő, átkonvertált 3D verzióban is, kimaradt jelenetekkel, több órányi extrákkal, így nem maradunk hírek nélkül, de a kör bezárult. Sokszor írtam ezt le az elmúlt pár sor alatt. Le kell, mert így van és ezt tudatosítanom kell mindenkiben. Véget ért és bizony, hiszen ez a tisztem, véleményt formálok a nagy lezárásról. Lezárták rendesen, de mégsem maradtam hiányérzet nélkül. Valami nem stimmelt. Ja, megvan: a patetikus, epikus vég. Olyan érzésem volt, mintha azért készült volna el az utolsó rész, mert nem volt lezárva természetesen és azért is, mert az olvasótábor lássa már vásznon is a nagy párbajt. Magyarul: kielégíteni a könyvmolyokat. Aki nem ismeri Harry Potter világát, és talán az is, aki igen, kicsit csalódott lehetett, mert egy olyan korban, amikor Gyűrűk ura, Csillagok háborúja és egyéb alkotások grandiózus végkifejletét éljük át, egy jól sikerült iparos munkának tűnik Voldemort és Harry Potter sorsának filmes feldolgozása, befejezése. Igaz, minden kiderül, minden szál eljut oda, ahova kell, de mégsem olyan sírosan, hősiesen, ahogy a könyvben én lefordítottam magamnak és ahogy elképzeltem. Úgy gondolom, nemcsak én. Szerettem a filmet és nagyon üdítő volt látni az angol, brit színjátszás nagyjait, ahogyan, akár kis szerepben is, de kitűnően és alázattal állnak ehhez a mesebeli világhoz. Szórakoztam a film alatt és csak az előbb említett kis problémám volt vele. Nem több. Lassú volt, de a könyv sem könnyű olvasmány. Elnyújtott jelentekben sem volt hiány, de kellett a felvezetés az ostromhoz, ami viszont látványban minden kétséget kizáróan tökéletesen sikerült egy, azaz egy kisebb technikai bakit (láthatóan elütő kivitelezést) kivéve, de ezzel kapcsolatban csak annyit írnék, hogy tűz, seprű, menekülés. Többet nem árulok el, mert lelőném a poént.
Hogy marad-e hiányérzete a mai tiniknek, felnőtteknek, biztosan. Sőt, el fog telni egy kis idő, mire megtalálják rajongásuk következő tárgyát és/vagy addig pedig újraolvassák és nézik a filmeket. Merthogy jól sikerült mindegyik rész, ami a filmeket illeti és megérdemlik, hogy bármely klasszikus saga mellé kerüljenek majd a díszdobozos kiadások.
Nálam 7/10 (az utolsó első rész, ahol még nem pontoztam szintén 7/10) és habár az Abszol úton nem jártam és sötét varázslókkal sem viaskodtam, élmény volt ez a nyolc film és nem kérném soha az ex-memoriam bűbájt, mert nem akarom elfelejteni Harry Pottert és legendáját.

Ezen az oldalon inkább mozifilmekkel kapcsolatban írok, ám de vannak olyan esetek, amikor is fontos, hogy sorozatok is szóba kerüljenek. Így tettünk a 24, Lie to me, Spartacus (első évad), The Unit kapcsán, mert ezek olyan szériák, amelyek megérdemlik a törődést. Így vagyok a Game of Thrones című sorozattal is, amelynek első évadának megtekintése után kedvet akarok nektek is csinálni hozzá. Kedvet, mert aki szereti a komoly, igazán jó drámai alkotásokat, meg fogja találni a számításait. Ugyan fantasy sorozatról van szó, amely világában elkerülhetetlenül hasonlít A Gyűrűk Ura mozifilm hangulatához (a patetikus felhang nélkül), mégis egy középkori krimit, thrillert kapunk meglepő nyerseséggel ötvözve. Van itt minden, amit kívánhatunk: konspiráció, közelharc, csatajelenetek, testvérek közötti szerelem, áldozat és önfeláldozás, a család és a hatalom fontossága. Nem fogok a történetről írni, de annyit érdemes megemlíteni, hogy egy bizonyos személy elhalálozása után kialakult zűrzavarban próbálják meg magukhoz ragadni a hatalmat a különböző uralkodó házak. A remek látványvilág, a kellően jó felütésű kezdet és a sok lezáratlan és csak enyhén bemutatott szál olyan szinten adagolja a feszültséget, hogy már várod a következő epizódot. Az első évad cliffhangere pedig megalapozza a második kötetből készülő évad történéseit, amely ugyanolyan izgalmakat ígér, mint ez, a már látott 10 rész.

"The Winter is coming..."
"...and it will be long."

Sean Bean és Mark Addy, a két neves és ismert színész megjelenése is előrevetítette, hogy ez egy nagyszabású filmes kalandnak ígérkezik. Nagyszerű alakítások, remek történetvezetés, kiváló atmoszféra teremés és minden egyes epizódra lebontva: tökéletes rendezés, hogy a főcímről ne is beszéljünk, amely az utóbbi idők legjobbja, ahogy a zenei főtéma is. Ezért megosztom nektek, mert érdemes meghallgatni.

Nálam 10/10 és nagyon remélem, hogy igaz a pletyka, miszerint az HBO már a pilot epizód bemutatása után berendelte a második évadot. Legyen így és feszülten várom a következő kötet mozgóképes adaptációját.

Ami működik, azt nem lehet leállítani. Míg az első rész a Porschetolvajok dramaturgiáján alapult, addig a többi epizód már a dögös-o-méter feltételeit próbálta kielégíteni. Dögösebb kocsik, csajok, kemény gyerekek. Ugyan a második rész még elment szódával, a harmadik pedig egy kisiklásnak minősül, a negyedik felvonástól kezdve visszatértek az eredeti arcok, kiknek feltűnése jót tett a franchise-nak. Annyi, hogy az ötödik részben már mindenki szerepel, aki eddig hozzátett a sorozathoz, kivétel a tokiói hajsza amerikai vonalának képviselői. Jó volt látni őket, mert kellemes karakterek és hiányoztak is, de sajnos az az összetevő sikkadt el, ami miatt megkedveltük Fast and Furious világát: az autók. Ebben a részben vannak verdák, de nem a kivételes, mindenki által vágyott autók, hanem inkább a vezetési technikákra ment rá a forgatókönyv. A könyvbe, amibe annyi műfajt próbáltak belesűríteni két órába, hogy csak kapkodod a fejed. Van itt Ocean's Eleven-es csapatösszeszedés (és történeti csavar), Cobra-szerű üldöző zsaru, családi vonal. Minden együtt jól is elsülhetett volna, de mégsem így történt. Nem maradt ki semmi, lezártak minden szálat (sőt a vége-főcím alatt még egy plusz jelenet is árválkodik - teljesen feleslegesen), de a klipszerű, pörgős jelző nem illik már rá Justin Lin filméjre. Nem illik, pedig kellene, mert ez az a műfaj. Ismétlem, kapunk akciót, kapunk drámát, de valahogy rossz ritmusérzékkel. Olyan ez, mint amikor valaki megijeszti a másikat. Nagy csend, majd nagy robbanás, úgy kapjuk meg hirtelen az akciókat.

"I want to ask you two things: First, get me this woman form Rio PD."
"And the second?"
"Leave me alone to get these bastards because we catch them!"

Vin Diesel, Paul Walker, a két rutinos öreg között az a különbség, hogy Vin Diesel konkrétan elkezdett színészkedni, míg Paul Walker még mindig a charme-jából próbál megélni, ami nem megy neki. A többiek ugyanolyanok, mint ahogy emlékszünk rájuk. Persze, nem elégtelen osztályzattal, de például Dwayne Johnson Pál-fordulása sincsen kidolgozva annyira mint kellene, így ő is csak enyhén ripacskodva tudja megtölteni a figuráját a kétség érzetével. Ez és még sorolhatnám, de nem teszem, apró logikai és érzékeny bakik miatt válik valahol semmilyenné az alkotás. Mindemellett a film annyi, amit várhattunk tőle. Se több, se kevesebb egy kicsit túldramatizált akciófilmnél.
Nálam 6/10 és csak és kizárólag a jó akciók, néhány jó duma miatt ajánlom, hogy egyszer megnézd. Nem másért.

Amikor 1978-ban bemutatták a Halloween-t, mindenki elismerte, hogy nem sok pénz, hanem kreativitás kell egy igazi sokkoló slasher moviehoz. John Carpenter, Debra Hillel együtt olyan atmoszférát teremtettek, amely évekig meghatározta a hasonló filmek képi és hangzásvilágát. A mindössze majd 40 ezer dollárból forgatott film több milliós bevételt hozott (nem mellesleg sztárrá, "sikolykirálynővé" avatta a fiatal Jamie Lee Curtist) és méltán vált kultikussá (ezért készült rengeteg folytatás - a második rész még rendben van, a többi szánalmas, kivétel a H20). A rendező, forgatókönyvíró, zeneszerző Carpenter ezek után a horror mestere címet is kiérdemelte, de kiszakadni a Myers-sagaból nem tudott. A The Thing és a The Fog legendásak (utóbbi csak a zenéje miatt) és ugyan a Vampires (a vámpír univerzum keveredése a western műfajával) nem sikerült rosszul, de az azt megelőző Ghost of the Mars szégyenfolt lehet a filmográfiájában. El is tűnt és csak, mint based on his character és executive produceri feladatokat látott el a Halloween folytatásainál és remakejeinél. Aztán elérkezett 2010 és bármilyen furcsán is vette ki magát, a The Ward esetében csak a rendezői széket foglalta el, se a zenéhez, sem a produceri teendőkhöz nem tett hozzá. Talán kellett volna. Maga film nem lenne rossz, de ezt a sztorit már ismerjük. Fiatal lány egy elmegyógyintézetbe kerül, ahol társaival együtt próbálják túlélni az éjszakánként felbukkanó és őket öldöső szellem ámokfutását, miközben az orvosok és ápolók sem éppen a legszimpatikusabban állnak hozzá, aminek oka viszont a film végére kiderül. Nagy csattanót akartak az alkotók, amivel nincs is gond, mert egy kicsit csodálkozol is, de nem sikerült igazán jól felvezetni a záróakkordot.

"I don't know why I'm here. Tell me doctor, please!"
"Don't you really remember how you get here and why?"
"The truth, what is the truth doctor?"

Pedig a színészek mindent megtesznek a sikerért, kivétel Amber Heard vagy Daniella Panabaker. Ők legszürkébbek, pedig nekik kellene a hátukon vinni a történetet. A két név  ismerős lehet, előbbi a Californication és a Drive Angry-ből, míg utóbbi Shark lányát játszotta a Shark című televíziós sorozatban James Woods oldalán.
Nálam 5/10, mert voltak borzongó pillanatok, amelyek kötelezőek és még jól is sikerültek és a mai B-kategóriás (vagy nevezzük úgy: csak DVD-re megjelenő) filmek közül magasan kiemelkedik, de Carpenter mestertől ennél sokkal többet vár az ember.

Bryan Singer kezdte, Brat Rattner folytatta, majd Matthew Vaughn kezébe került a franchise sorsa, ami a rendezőket illeti. Singer megadta a kezdőhangot az első két részhez, majd Rattner ugyan nem adta alább a színvonalat, viszont hozzátenni nem nagyon tudott, míg Vaughn újra reményt adott, hogy lehet még fejlődni történetmesélésben. Méghozzá nem is akárhogyan. Az eredettörténetek sorában ez a film magasra tette a lécet, mert olyan érzéssel állunk fel a székből a film megtekintése után, hogy semmilyen hiányérzetünk nem marad. Kellően párhuzamosan, de egyben metszően sorakoznak fel az apró mérföldkövek Charles Xavier és Eric Lehnsherr életének megismerése közben és minden jelenet arra a már ismert jövőképre utal, ami a barátságból a rivalizáláshoz vezet. Egyfelől pontos magyarázatot kapunk a motivációkról, az érdekek változásáról és arról is, hogy a First Class előtt készült filmekben miért nem találkozhatunk Charles és Eric epikus küzdelmével: még mindig barátok maradtak, akik inkább elengedték egymást, megtartva a tiszteletet és könyörületet a másik iránt. A két főszereplő nem okoz csalódást X-professzor és Magneto fiatalkori megformálásában. Ugyan Ian McCellen és Patrick Stewart maradnak az ikonok, de James McAvoy és Michael Fassbender tökéletes választásnak bizonyultak az örökség továbbvitelére, illetve annak elkezdésére. Ami szívmelengető lehet, hogy Sebastian Shaw szerepére egy olyan legendás aktort sikerült megnyerni, aki az utóbbi időben sikeresen mozog a DVD polcaira készülő filmek és a moziba kerülő alkotások között. Kevin Bacon, aki a Mystic River után eltűnt, majd készített egy felejthető bosszúdrámát (Death Sentence), egy remek drámában mellékszerepig (Frost/Nixon) jutott és most főgonoszként tér vissza és remekel. Ahogy a már említett rendező is (aki nem mellesleg a forgatókönyvírásból is kivette a részét - szerencsére). Minden kocka a helyén van, a dráma nagyon harmonikus súlyban a humorral és akciójelenetek sem okoznak csalódást (rendben, nem egy Avatar vagy Transformers szinten, de akkor sem kritizálható). A zene elsőosztályú, a fényképezés előtt le a kalappal, a korszakot jellemző apró kis részletek pedig mind a helyükön vannak.

"Please, this stupid professor's theory is the basic of your plan? Reading minds and stuff, what a trick?!"
"Mr., I knew, you would say that because while I was talking you were thinking what kind of pie will be served in the café today. I tell you it's applepie."

A későbbi filmekre jellemző karaktervonások már itt is megtalálhatóak, és még az is szimpatikus, hogy Charles Xavier igenis volt fiatal, csajozott és nem volt mindig a nagy bölcs professzor, aki mindenre higgadtan válaszol. Eközben Eric, azaz Magneto is azzá válik, akire számítunk. Valaki, akit inkább az érzelmei vezérelnek és lenézi az emberi fajt - egy idő után. A történet szerint Sebastian Shaw nem is áll messze Magneto későbbi elveitől, mert Shaw az, aki ki akarja robbantani a harmadik világháborút, hogy a világ pusztulása után a mutánsok kezében legyen a hatalom...és alapvetően ők éljenek a bolygón, mint az evolúció következő lépcsőfoka az ember után. (Nekem egyébként külön kedvencem Hank McCoy sorsa és életének alakulása a filmben - talán az ő mutációja és átváltozása a legszembeötlőbb.)
Nálam 8/10 és minden X-Men rajongónak kötelező, annak pedig, aki még nem ismeri a szériát, ajánlom, hogy (mivel most már van erre lehetőség) ezzel a darabbal kezdje, majd jöhetnek a történet szerinti kronologikus folytatások.

Emlékszem, amikor az első részt megnéztem tényleg volt olyan, hogy felpattantam a székből az ijedtségről. A végén pedig igazán meglepődtem. Ez a vonal megmaradt a második résznél is, kicsit visszafogottabban, de még az is ütött. A harmadik rész már csak a trancsírozás miatt maradt meg, de még ez is súrolta az elvárható szint alsó határát. Eltelt tíz év és megjött a negyedik felvonás. A történetben is ennyi idő telik el, Dewey és Gale házasok, Sidney pedig visszatér Woodsboro-ba, hogy önsegítő könyvét reklámozza. Éppen a gyilkosságok 10 éves évfordulóján téved a városba, ami nemcsak neki jelenti a visszatérést, hanem Ghostfacenek is. Tehát újabb gyilkosságok borzolják a kedélyeket.
Nincs 3D, nincs túl sok technikai újítás, de a fröccsenő vér mennyisége nőtt. Az első jelenetcsokor tökéletes nyitánya a filmnek, majd a kötelező felvezetés után elkezdődik a mészárlás, ami a film végéig megmarad. Gyakorlott nézők már úgy nézik a szériát, hogy az első pillanattól kezdve megpróbálják kitalálni  a gyilkos kilétét. Bevallom, én és is ezt tettem. Próbálkoztam és nem lőttem mellé...annyira, na de nem árulom el kire gondoltam.
Wes Craven hozta, amit kell, se többet, se kevesebbet. Kevin Williamson pedig a mai kor jellemzőivel tömte tele a forgatókönyvet. Utalások a remake áradatra, a facebook-ra, ipod, iphone mániára és a manapság elterjedt "szerepelni akarok a médiában" életérzésre, ami a mai tinik és húszévesek világában fontos tényező. A szereplők nagy része elhalálozik a film végére, ami a műfaj miatt mondhatni kötelező is. A színészek hozzák a szerepük szerinti karaktereket (minden tinit meg lehet utálni, annyira ellenszenvesek), míg a rutinos régiek pedig láthatóan hálásak amiatt, hogy a süllyesztőből hozták vissza őket. Egy-két humoros mellékszereplő segíti a túl komor hangulat ellensúlyozását, ami viszont kicsit erőltetetten hat, ám de nem zavaróan annyira, hogy grimaszokat vágjunk.
 

"Hallo!"
"Hallo! Who is it?"
"The one who will cut your fucking gut out!"

Nem tudok rosszat írni, se nem olyat, amivel kiemelkedik, de az biztos, hogy nem kelt csalódást. Ha igaz a hír, akkor ez egy új trilógia kezdete, amit én nem sajnálok, ha Craven rendezi és Williamson írja. Talán ez a magyarázata annak, hogy miért is nem ott és úgy fejezték be a filmet, ahogy tényleg ütött volna.
Nálam 6/10 és biztos vagyok benne, hogy sokaknak tetszeni fog ez a rész, mert a harmadikat kenterbe veri, míg a másodikkal holt(szó szerint) versenyben van. Az első színvonalát igen, de a csattanójának zsenialitását nem éri el. Nem is tudná, igaz, hiszen a meglepő csattanóra már a főcím alatt készülünk.

Hogy ezekkel a CIA-sokkal mennyi baj van?! Általában mindig ők a rossz fiúk, sőt még attól sem riadnak vissza, hogy egymást bemártsák vagy cserbenhagyják. Lásd: Spy Game (a cégnél csak Robert Redford akarja megmenteni Brad Pitt-et), Clear and Present Danger (Harrison Ford hiába egy irodakukac, (helyzetelemző) az ügynökségnél, nem rest kommandóst játszani, hogy Dél-Amerikába menjen az "ottfelejtett" katonákért) hogy csak két klasszikust juttassak az eszetekbe.
Doug Liman egy igaz történetet dolgozott fel, amely egy CIA ügynök kilépésének, kiléptetésének okait vizsgálja. Az ügynöknő férje nem rejti véka alá a gondolatait Bush elnök Irakkal kapcsolatos stratégiájának kapcsán, ám ezzel a tettével bizony veszélybe sodorja az addigi életüket, amely nemcsak egy ország, de a saját családjának hitelességét is érinti.
Ez a film a makacsságról, a hazafiasságról, a mondvacsinált háborúról és a tiszta, leplezetlen őszinteség veszélyeiről beszél. Mennyire fontos minden áron bizonyságot szerezni annak, ami nyilvánvalóan igaz, ám ennek nyilvánosságra hozatala viszont komoly gondok táptalaja. A cél és az eszköz mennyire kapcsolódnak össze?

"They've hurt us to tell names but the only one, who did not break was me. I've thought I don't have a breaking point. Now I know ...I have."

Maga a történet lassú, ám végig izgalmas. Nincsenek akciók, robbanások és trükkfelvételek, de a feszültség végig jelen van. Köszönhető ez az aktorok (Naomi Watts, Sean Penn, Sam Shepard, stb.) zseniális játékának és az igazi dokumentumanyagok felhasználásának, amivel érzékeltetik velünk, hogy ez bizony tényleg igaz. A rendező, Doug Liman olyan, mint egy mentor. Ő az alap, akinek a filmjei az imdb.com-on mindig 6 és 7 pont között ingadoznak, pedig olyan alkotások fűződnek a nevéhez, mint a Bourne-trilógia (első részt ő is rendezte), Mr. és Mrs. Smith, amely filmeket a mai napig szeretünk és idézünk. Alapos és kiegyensúlyozott direktor, aki láthatóan nagyon ért ahhoz, amit csinál és úgy vélem a politikai thriller az ő világa. Nagyon beletrafált a hangulatba, ami nem kis szó. 
Nálam 7/10 és azt hiszem nem csináltam rossz vásárt, mert élvezetes két óra volt. Tömény és kemény, de remek két óra.
 

A hatvanas és hetvenes évek filmgyártásában nagy szerepet kaptak a második háborús történetek. Voltak köztük igaz történetek, voltak köztük kitaláltak, de kijelenthető, hogy majd mindegyike (nemzetközi piacra kikerült alkotásokról beszélek) legendás lett. Gondoljunk csak A Halál 50 órája, A sas leszállt, a Kémek a Sasfészekben, A piszkos tizenkettő vagy a Kelly hősei című opuszokra és még sorolhatnám, de nem teszem, hiszen felsorolni és nehéz. Az utóbbi időben csak elvétve találkozhattunk a nácizmust felölelő korszakról szóló filmekkel. Kivétel persze Tarantino Ingloriuos Bastards-ja, amely sikeresnek bizonyult persze...tudjuk miért. A jelen esetben tárgyalt alkotás viszont a régi háborús filmek történetvezetését (őrnagy - össze kell állítania egy kis létszámú csapatot az ellenséges vonalak mögé - van lázadó típusú, de lojális, börtönt megjárt katona és nehéz küldetés a havas Norvégiában), képi megoldásait veszi alapul, meglepően nem rosszul. Na, nem is annyira jól, de nem éri el a nézhetetlenség kategóriáját. Az első probléma, hogy a dialógusok mind laposak és őszintén szólva rövidek is, ahhoz képest, hogy olyan sok akciót nem kapunk. A második szembe tűnő gondom a kamerahasználat, illetve a design kialakítása volt. Ez a téma megérdemli a szűrők használatát, ami jelen esetben kicsit piszkosabbá, porosabbá tette volna a képet. Ettől hitelesebb lett volna minden. Ami erény, hogy sikerült remek színészeket összeszedni. Sean Bean, Danny Dyer, hogy csak a két főszereplőt említsük. Róluk mindig is tudtuk, hogy nagyszerűek és nagyon remélem, hogy majd egyszer valamilyen nagy hollywoodi produkció főszerepében is láthatjuk őket - igaz, Sean Bean már rutinos, de csak mint mellékszereplő, ezt se felejtsük el, pedig nagyon tehetséges.

"You go east, we go north, understood soldier?"
"Yes but what will happen to you?"
"I've asked you: Is it clear soldier?"

Ahogy a zeneszerző, Michael Richard Plowman is, mert olyan főtémát sikerült írnia, ami nagyon kellemes aláfestést ad a jelenetekhez. Maga a film nézhető, sőt a maga nemében még kellemes csalódásnak is mondható a maga egyszerű történetével és gyártási színvonalával, annak ellenére, hogy a finálé lezárása kicsit hirtelennek tűnik. Viszont ez bocsánatos, hiszen arra a kellemes másfél órára kikapcsol és eléri, hogy ha VHS-n, ha DVD-n, ha Blue Ray lemezen, de elővegyük a cikk elején említett alkotásokat.
Nálam ugyan 6/10 és amellett, hogy lehetett volna jobb is, aki szereti a második világháborús filmeket, nem fog akkorát csalódni. Sőt, szerintem még néhány jelenet (mint például a német katonák mészárlása vagy a torony megsemmisítése) meg is marad majd a nézők emlékezetében.

Miért történik mindig ez? A körítés jó, a trailer meggyőző (lásd lent) és amikor pedig nagy várakozással leülsz, hogy élvezd az egyébként dicséretes éppen hogy másfél órás filmet akkorát csalódsz, hogy majdnem a vászonhoz dobod a kukoricádat. Mert hogy ez egy agyzsibbasztó, (már megint) vallási köntösbe öltöztetett, most nem zombis, ám de vámpíros szörnyűség, amihez a diétás kóla és a popcorn dukál. Alap: társadalom, amely a vallásra épül, mert annyira félnek mindentől és ez annyira könnyen beetethető az emberekkel, hogy az egyház az úr. Plusz még a pusztaságban lézengenek vámpírok és követőik, meg egy áruló volt pap. A mi főhősünk pedig rokonát akarja kimenteni a vérszívók markából, ami viszont azzal jár, hogy kitagadja őt az egyház, ráadásul még aktívan szolgáló papokat is utánaküldenek, hogy még nehezebb legyen a dolga. A színészekről nem ejtenék szót, mert hozzák, amit ilyenkor kell, Paul Bettany pedig tovább "coolkodik" a sok művészfilmes és karakterközpontú kalandozás után. Maggie Q-ról pedig a "kinek a pap, kinek...hát nekem ezt a papnőt" - az általam kicsit átköltött mondás jut az eszembe.

"Why are you after me?
"I have to...have to stop you..but now...I will help you, Priest!"

Ami a Legion-ban még megbocsátható volt, az itt már nem, ami ott még szódával elment, az itt már nem, mert úgy néz ki ez a film, mint egy kezdő filmes munkája, márpedig Scott Stewart nem az, hiszen a vizuális effektusok környékéről érkezett a rendezői székbe. A látvány éppen hogy elfogadható, a sztori csapnivaló, a karakterek sablonosak és annyi lopást fedezhetünk fel, amennyit csak akarunk: Blade Runner-es városkép, Mad Max-es kopár környezet, Mátrixos és Equilibirumos fő csapásirány.
Szerintem ez a stáb gyártson előzeteseket, mert ahhoz értenek, máshoz nem nagyon, hiszen abban a 2 és fél percben bőven elég megismerni a filmjeiket, több időt vétek szánni rájuk. Pedig maga az alapötlet nem volt rossz, de az én legnagyobb bajom az, hogy ezek után már félve ülök be egy ilyen témájú filmre.
Nálam 4/10 és mivel elképzelhető a magas bevétel, sajnos, nagy valószínűséggel gyártanak majd még filmeket ezek a magukat filmesnek kikiáltó "szakik".
 

Ha a bevált klisé szerint kezdeném a kritikát, akkor annyit írnék, hogy ez a film szuper és semmi mást, de nem teszem, mert érdemes pár szót, sort ejteni a filmről.
Láttátok ti a Stand by me-t Rob Reinertől, ami Stephen King írásán alapszik? Na és az E.T.-t? Mi van a Cloverfield-del? Ha ezek megvoltak, akkor képzeld el, hogy ezeket egybegyúrták és egy filmbe sűrítették, méghozzá nagyon professzionális módon.
Egy csapat gyerek amatőr zombifilmjük forgatása közben egy vonatszerencsétlenséget is rögzít a "címszereplő" kamera segítségével. A jelenlétükre fény derül, miközben a katonaság mindent megtesz annak érdekében, hogy a titok ne jusson ki a kisvárosból. Minden adott egy komplex történethez és hiába J.J. Abrams zsenialitása, ami a rendezést és a forgatókönyvet illeti, mégis az utóbbi idők egyik legjellegzetesebb Spielberg filmjeként fogunk rá emlékezni. A karakterek, a helyszín, a fényképezés és a zene mind azokat a régi hagyományokat juttatja eszünkbe, amelyeket a 80-as évek kalandfilmjeiben és thrillereiben vélhettünk felfedezni. A technikai megoldásokat nem nyomják a képünkbe, hogy azzal adják el a filmet, megmaradnak a robbanások és CGI azon a szinten, amelyen kell: kellék.
Alapvetően egy egyszerű horrort kaptunk volna, de a gyerekek megjelenésével inkább a kalandos thriller (thrillerventure - saját megfogalmazás) műfajába sorolható az alkotás, amely csak és kizárólag Spielbergre jellemző egyelőre, de úgy tűnik, hogy a tanítvány J.J. Abrams a mester nyomdokain halad tovább. A mellékszereplők (Kyle Chandler, Ron Eldard, Glynn Turman, Noah Emmerich, Richard T. Jones, Bruce Greenwood - csakhogy a legtöbbet szereplőket említsem)  nevezzük őket a legegyszerűbben: a felnőttek nagyon alázatosan asszisztálnak a gyereksereg kalandjaihoz és a biztos alapot jelentik, hogy ne egy mese kerekedjen ki a végére. Nem nagy sztárok ugyan, de remek munkát végeznek, nem ripacskodva el a szerepüket.

"Mr. Dainard? Are you okay?"
"It took her...I saw it but nobody believes me."
"I do...I believe you sir."

Ahogy a gyerekszereplők sem, sőt az igazi dicséret őket illeti. Joel Courtney, Elle Fanning, Riley Griffiths, Ryan Lee, Gabriel Basso és Zach Mills csúcsteljesítményt nyújtanak, ami azt eredményezi, hogy a történet alakulásával már nem is kölyökcsapatként nézünk rájuk, hanem velük együtt növünk fel és kezdjük átérezni a helyzetüket és a küldetésüket.
Nálam 8/10 és nagyon jó tudni, hogy azok a műfajok, amelyek egy kicsit a háttérbe szorultak a technikai fejlődésével, még mindig tartogatnak gyöngyszemeket és bebizonyítják a régi szabályt: bármennyire is fejlődik a technika, egy film gerince a történet, amely nélkül nem létezik mozi.

Mi irányíthatja a kezeimet, miközben ezeket a sorokat írom rendületlenül? Miért foglalkozom egyáltalán ennyit a filmekkel? Ez a terv része? Ezek a gondolatok futottak át az agyamon miután megnéztem George Nolfi Philip K. Dick adaptációját. Maga az eredeti mű egyáltalán nem könnyű vállalkozás a megfilmesítés szempontjából, ám a (most már)rendező/(eredetileg csak) forgatókönyvíró sikeresen vette az akadályokat. Valahol nem is vártunk mást, hiszen egy olyan emberről beszélünk, aki a Bourne-trilógiát zárta le szépen és hagyott nyitott kaput az egyébként felesleges folytatáshoz és/vagy reboot-hoz, aki az újkori Rat Pack szájába adta a kult mondatokat az Ocean's Twelve során. Készített hát egy saját filmet, nem engedve át a stafétabotot másnak. A történet egy ifjú politikusról szól, aki az utolsó pillanatban hozott döntésével más irányba tereli az életét, ráadásul még szerelmes is lesz, amely a magyarul sorsügynökség munkatársainak nem tetszik, hiszen ezáltal eltér a tervtől, amelyet végig kell vinnie és amely nemcsak az ő, hanem más emberek életét is befolyásolja. Hogy ki is az ügynökség vezetője soha nem mondatik ki, de sejthető és ügyesen magyarázott:

"Are you angels?"
"No, it's better if you call us...let's say administrators."

Mert hogy a tervet be kell tartani. Minden áron. Viszont, ha már a főnök az, akire gondolunk, akkor hagyhatná, hogy kiteljesedjen ez a szerelmi történet, hiszen minden sci-fi és thriller vonása ellenére egy romantikus filmmel van dolgunk. Ez a fő mozgató szál, emiatt történik minden és ami tetszetős, hogy nem túlzóan, hanem kellemes határvonalon tartva az érzéseket. Emily Blunt amellett, hogy gyönyörű, még tehetséges is, ami Matt Damonról is elmondható és ebben az esetben is bebizonyosodik. Terence Stamp zseniális (kár, hogy minden 10 rettenetes filmjére jut egy jó - jelen esetben ez), míg Anthony Mackie arcrezdüléseit érdemes figyelni, aki az egyik "ügyintézőt" alakítja.
George Nolfi remek munkát végzett és habár vannak kicsit elnyújtott és unalmas, ám semmiképpen sem érdektelen jelenetek, nagyon jó filmmel van dolgunk, ami azért is fontos, mert ugyan Philip K. Dick műveit már számtalanszor megfilmesítették, nem mindegyik érte el a könyvekhez/novellákhoz tartozó színvonalat. 
Nálam 7/10, de csak azért, mert néhol kicsit lassú volt, de egy biztos: elgondolkodtat azon, hogy most akkor megvan írva a sorsunk vagy tényleg magunk irányítjuk? Van-e felsőbb hatalom vagy nincsen?

Juj, de régen írtam már, de eljött az ideje a visszatérésnek. Hiába, ha egyedül szerkesztesz egy oldalt, akkor bizony nem könnyű ezt minden mással összeegyeztetni, amiből ugye pénz jön. Így lehet ezzel a film főhőse is, aki középiskolai tanárként éli az életét és bizony lakáshitel ide vagy oda, de ha egyszer beleszeret a család egy házba, akkor költözni kell. Az új otthon báját az ódon falak és a tágas terek mellett a gyerekek nevetése is idillivé varázsolja egészen addig a bizonyos estéig, amikor az egyik fiú kómába esik és habár gyorsan érkezik az orvosi segítség, nem tudják kideríteni mi is a probléma. Hiába, a megoldás megint a odaát van, de nem a kerítésen túl, hanem annál is messzebb a Távolban (megnézed a filmet és megérted). Na, onnan kell visszahozni a fiú lelkét, amelyet a szellemvilág tart fogva (megnézed a filmet és megérted miért). A szálak és a film elején fellelhető apró gesztusok, félmondatok értelmet nyernek és nem tűnnek túljátszott színészi alakításnak. James Wan megint Leigh Whannell-lel dolgozott együtt, akivel a borzasztóan jó Fűrész első részét is készítették. Mr. Whannel megint feltűnik, mint mellékszereplő, ám az előbb említett alkotáshoz eltérően most a humoros vonalat képviselve jelenik meg. Humor? Igen, a karakterek viccesek, nem a sztori. Maga a film kőkemény (kókemeny) horrorba hajló thriller, amely visszaidézi a régi klasszikusok rémisztő jelenteit és még a film végi csattanó is (habár kiszámítható), mégis jól kivitelezett, így a rendezést nem érheti kritika, mert minden jelenet kellően összeszedetten és láthatóan jól instruáltan kerül a nézők elé.
Patrick Wilson, akinek filmográfiája igen hullámzó alkotások tárházát rejti, most húzóember és meglepő érzékenységgel jeleníti meg az őrlődő apát. Ebben egyenértékű partnere az anyát játszó Rose Byrne, aki ugyan néha picit túlpörög, de szerepéhez ez szükséges, ahogy Lin Shaye karaktere (a médium vagy hívd, ahogy akarod) is megkívánja ezt, amit teljesít is. A kellemes meglepetés Barbara Hershey (a Fekete Hattyúban brillírozott, mint a zsarnok anya) feltűnése az aggódó nagymama bizonyos szempontból fontos mellékszerepében.

"How do you know all of this?"
"The same...it's happened to you also!"

A film nem üti meg a kiváló mércét, de a borzongásra vágyóknak nem haszontalan időtöltés, éppen ezért 7/10 pontot megér és egy misét is, ha éppen nem popcorn mozira vagy mély drámára vágysz.

Ez a blog soha nem volt politikai vonalon íródott véleménytükör. Sőt, még a közügyekkel, egyéb hírekkel sem foglalkozott, de most úgy gondolom, hogy meg kell szólalnom, még akkor is, ha csak írásban, de hiába is, hiszen, ha üvöltünk, akkor sem hallják meg a szavakat manapság. Maradjunk az írásban tehát.
Nem vagyok törzsvendég egyik nagynevű vagy csak hírhedt szórakozóhelyen sem, mert mint lokál patrióta partizó, inkább a lakhelyemhez közel eső pubok/kocsmák/zenés-táncos helyek látogatása a legcélszerűbb nekem és ott is megkapom azt, ami egy péntek vagy szombat estéhez elég. Zene, jó társaság, alkohol (ne legyünk álszentek, szoktunk inni). Viszont néha persze bővítem a tapasztalatok skáláját és éppen ezért el-elkalandozom messzebbre is, mint például a Zöld Pardon vagy a Rio felé. Igazi kincseknek tartom ezeket a helyeket, ahol az otthonoktól relatív távol, senki sem zavarva szórakozhat a 18 - 60 éves korosztály. Aki a trendibb életfelfogást kedveli, Budára tekintve a híd jobb oldalát választhatja, míg, aki a koncertek és szélesebb spektrumon érdeklődő emberekre kíváncsi, balra indul a bejárat felé, ha a rakpartra érkezett.

Nem értem a következőket:
Kit zavarnak ezek a helyek?
Miért zavar egyes embereket a tény, hogy alapvetően elszigetelt helyen fiatalok szórakoznak és megpróbálják jól érezni magukat?
Hova menjen az a több ezer fiatal, aki eddig a ZP és Rio törzsközönségének számított?

Mint jeleztem, én nem voltam soha az, aki rendszeresen járt oda, de már maga a tudat, hogy megszűnik a lehetőség arra, hogy elvetődjek egy koncertre, eseményre, elszomorít és nem fogok zászlót lengetni a megmaradt szórakozóhelyek (a város másik oldalán létező Hajógyári-szigeten létező komplexumokra gondolok) érdekében, mert azok aztán nem az én világom. Nem ellenük írok, hiszen azokra is szükség van, sőt állást foglalhatnék mellettük is, mert a folyamat, ami elindult, lehet, hogy őket is érinti majd és a helyükön is valami nem jól átgondolt terv valósul meg.

Régen foglalkoztam már sorozatokkal, de eljött az ideje, hogy újra a figyelmetekbe ajánljak egyet. A 2006-ban indult széria 4 évadot élt meg (a trailer az utolsó szezont promotálja) és nagy kedvenc volt az USA-ban. Egy olyan, nem hivatalos katonai egységről szól, amely fű alatt oldja meg a felmerülő problémákat. A 4, néha 5 tagú egység tagjai igazi fenegyerekek, akik a küldetéseikről még a családjuknak sem számolhatnak be. Ez persze konfliktusokat is okoz az otthon hagyott feleségek és az akciókat vezető ezredes között, aki a bázison próbálja meg kordában tartani a látszatot (az egység működése teljes titokban zajlik, ezáltal egy fedősztorival védik a terepen harcolókat) és biztonságot.  A sorozat kellő ritmusérzékkel mutatja be az akciókat és az otthoni problémákat párhuzamosan, amelyek egy idő után már összefüggenek és a két történetszálból egy lesz, de aki most kezdené el ez első évaddal, annak várnai kell az összefüggő epizódokra, ami egy nagyon jó stratégia volt a készítőktől. Az első két szezonban inkább a különálló, de nagyon izgalmas részek követik egymást, kisebb átfedéssel az előző részhez képest, de nem zavaró, ha nem tudjuk, mit történt az előző epizódban, így is össze tudjuk rakni a képet. A harmadik évad viszont már kellő figyelmet vár a nézőtől. mert egy olyan összeesküvés nyomára bukkannak az egység tagjai, amely mind a harmadik, mind a negyedik szezon fő történet ösvénye. Nem túlzás azt mondani, hogy az utolsó két évad már felveszi a versenyt a 24 izgalmával, csavarjaival, cliffhangereivel és bizony eljutottam arra a pontra, hogy nem tudtam nem végignézni még egy, majd még egy, majd még egy részt, egészen addig, amíg kimerültséget nem éreztem.
A főbb szerepekben, a már említett 24 kultikus első évadának elnökét, Dennis Haysbert láthatjuk az egység vezetőjeként, míg a felettesét az a Robert Patrick alakítja, aki a Terminátor második részében az "elfolyó" ellenséget játszotta. A többiek is ismerősek lehetnek, akik nagyon jól hozzák a szerepüket, bármennyire is "csak" televíziós sorozatról van szó. Ebből is látszik, hogy az amerikai szórakoztatóipar egyik fontos alapköve, hogy mindegy milyen filmről, sorozatról van szó, a készítők mindig a maximalizmusra törekednek. David Mamet, a sorozat atyja remek munkát végzett, de hogy is várhatnánk kevesebbet egy olyan szakembertől, akinek a A postás mindig kétszer csenget, az Amikor a farok csóválja, a Ronin forgatókönyvét köszönhetjük többek között.
Nálam 8/10 és mindenkinek ajánlom, aki szereti az akciósorozatokat, a jó drámákat, és a csavaros történeteket.

Mi történik akkor, ha egy nagyon gazdag családnak bármilyen problémája akad? Elintézik. Így vagy úgy, de  a probléma  megoldódik, a nyilvánosság elől mélyen eltemetve, hiszen a látszat az, amely ezt a réteget élteti. Ez a film egy megtörtént és a mai napig lezáratlan eltűnési ügyet dolgoz fel a maga lassan hömpölygő módján. Egy lázadó ifjú egy olyan lányt vesz el feleségül, akit az ingatlanbefektetések miatt pénzes család, konkrétabban az apa nem lát szívesen. Hiába a kedvesség, a szépség, az odaadás és a látszólag feltétlen szeretet, az újdonsült feleség nem illik bele az apa fiáról alkotott jövőképébe. Ez még nem lenne akkora baj, de a múlt sötét titkokat rejt a családdal kapcsolatban, amely  bizony a fiú különös viselkedésének is kulcsa. A bizalom teljes hiánya, a látszat fenntartása, a pszichológiai problémák, az abortusz által kiváltott házassági hullámvölgyek egyre inkább magával rántják a nézőt egy olyan világba, amely az elején még kecsegtető, majd egyre sötétebb lesz. Az első tippek alapján megfogalmazódott bennem egyfajta vádirat a családdal szemben, majd ezt elvetve már csak egy gyanúsítottat  tartottam meg, de még  ebben az esetben sem biztos, hogy igazam van, hiszen az ügy a mai napig, azaz 19 éve lezáratlan. Hiába a jól eltalált színészválasztás, a remek történelmi háttér, a film mégis olyan lassan és idegesítően halad előre, hogy  elveszíti az érdeklődést. Talán ezért is ültek rajta olyan sokáig a producerek, hiszen a 2008-ban készült alkotást csak 2010-ben mutatták be, nem éppen jó kritikákkal övezve, amelyekhez most én is csatlakozom.  Az egyedüli dolog, ami kiemeli a filmet a B kategóriából, az a hangulatteremtés,  amely  egy dolgot ért el nálam: mindenki antipatikus kivéve a lány családját. Ryan Gosling és Kirsten Dunst  kettőse jól működik, ahogy Frank Langhella is precízen adja a családot minden körülmények között védeni próbáló apát, de az egész olyan, mint egy unalmas családi dráma megspékelve egy-két sötétebb jelentettel. Dicséretet azonban Gosling játéka mégis csak kiemelve megérdemel, hiszen  minden egyes feltűnése kifogástalan a lelki beteg fiú szerepében.  Ezért aztán mégsem írhatjuk le teljesen ezt a próbálkozást, de hogy  jó filmmel lenne dolgunk, nem állíthatom.
Nálam 4/10 és hiába a komoly, igaz történeten alapuló téma, hiába a korhű ábrázolás, hiába a drámaiság, nem ér fel a  megfelelő jelzőhöz sem, pedig az alapanyag és az eszközök meglettek volna hozzá, csak nem úgy gyúrták össze, ahogy kell. Sajnálatos.

Nem igen lehetett látni, hallani a filmet körülvevő marketing hadjáratról, talán azért, mert ez egy vérbeli jogi thriller, nem pedig egy nyári blockbuster. Olyan, amelyeket már megszokhattunk John Grisham tollából. Az öreg visszavonulót fújhatott, legalábbis az utóbbi időben nem láttunk az ő írásain alapuló bírósági történetet a vásznon. 1996 azonban emlékezetes lehet, hiszen akkor mutatták be A Time To Kill című filmet, Joel Schumacher rendezésében. Egy remek, klasszikusnak is mondható darab, amelyben az akkor még mondhatni ismeretlen Matthew McConaughey kapta meg a lehetőséget, hogy egy fekete férfi védelmét lássa el, akit lánya erőszaktevői ellen elkövetett gyilkossággal vádoltak. A szerepben brillírozó fiatal színész olyan magasra tette a mércét, hogy alakítása azóta is a legjobbnak számít a karrierjében (és a kritikusok szerint is), már ha a közelmúltbeli "botlásait" vesszük alapul, hiszen a romkomok világában ragadt, nem kis időre. Most azonban visszatért a gyökerekhez. Megint egy védőügyvéd szerepében tűnik fel, akinek egy gazdag fiút kell kihúzni a bajból. A vád gyilkosság, a bizonyítékok mind a fiatalember ellen szólnak. Ám az ügyvéd sem éppen mindennapi figura: egy Lincoln hátsó ülése az irodája, volt felesége  államügyész és az ügyvéd úr az a gyakorlatias fajta, akinek inkább az utcán vannak kapcsolatai, mintsem a felső tízezerben. A Michael Connelly (Blood Work című munkája még ismerősen csenghet), bestseller-én alapuló történet azonban nem ennyire egyszerű. Tele van csavarokkal és olyan jogi megközelítésekkel, amelyeket a már említett John Grisham könyvek lapjain olvashattunk, így engedve bepillantást az amerikai jogrendszerbe. Feszes tempójú, néhol kicsit zavaros, de remekül kivitelezett filmmel van dolgunk, amelyben a hollywoodi nagyágyúk helyett a feltörekvő ifjúság és a mindig is megbízható rutinos színészek nyújtanak pazar alakítást. Feltűnik Williams H. Macy, Marisa Tomei, Michael Pena és Bob Gunton a már említett Matthew McConaughey mellett. Mindenki kihozza magából a legjobbat, habár ez a film ténylegesen a főszereplőt hivatott "sztárolni", aki végre visszatalált a helyes útra, mert ebben a szerepben lenyűgözően játszik az arcával, a hangsúlyokkal, a gesztusokkal. Minden dicséretet megérdemel, ahogy Ryan Phillippe is az ügyfél szerepében. Megint rossz fiút játszik, meglepően jól, persze hozzáteszem, az első perctől kezdve egy antipatikus karaktert kapunk tőle, akivel nem szívesen azonosulunk. A zeneválasztás, a fényképezés kitűnően vizsgázik, nagyon jól aláfestve a hangulatot és a különböző helyszínek, helyzetek hátterét. Remek kikapcsolódás, amely gondolkodásra is ösztönözhet mindenkit, még akkor is, ha egy kicsit hosszúra sikeredett a film, hiszen nem bulvárosan, de nem is idegesítően szájbarágósan, de még emellett, nem is túl meg nem értett művészi  sznobsággal adagolja nekünk a feszültséget a rendező, akinek ez az első komolyabb munkája. 
Nálam 8/10 és ugyan vannak hibái az alkotásnak, mégis megérdemli, hogy csak két ponttal maradjon le a tökéletestől, mert azok a hibák nem annyira súlyosak, sőt, ami a legfontosabb, nem zavaróak és végre kimondhatjuk megint: Mr. McConaughey, Ön (tud) remek színész (is lenni)!

Igenis vannak gyöngyszemek, amelyek nem jutnak el a magyar nagyközönséghez, pedig igazán megérdemelnék. Ehelyett olyan produkciókat kell végigszenvednünk, amelyek leginkább csalódást okoznak, hiába  nagy nevek a rendezői székben vagy a főszerepben. Ez utóbbi két kategóriára nagyon jó példa Mikael Hafström és Sir Anthony Hopkins közös munkája The rite címmel, ami, valljuk be töredelmesen maga volt a két óra unalom. Hogy miért említem ezt a filmet, mert a rendező személye azonos ennek a filmnek az esetében. Egy igazi ötvenes évekre jellemző film noirt kapunk tőle, meglepően magas színvonalon. Ezért nem is értem, hogy ez a film miért kerülte el a forgalmazók figyelmét. Olyan sztárok vonulnak fel az alkotásban, mint John Cucack, Ken Watanabe, Chow Yun-Fat, David Morse, Jeffrey Dean Morgan és a mindig gyönyörű Gong Li. A történet a Peal Harbor előtti időkről mesél, amikor amerikaiak, japánok, németek, franciák, kínaiak éltek egymás mellett lappangó feszültségben, de üzleti és kommunikációs érdekek miatt, mégis elviselve a másik nemzet képviselőit Shanghai területén. Egy amerikai kém meggyilkolása azonban felborít minden addigi megállapodást és igazi kémjátszma kezdődik a diplomaták és hírszerzők, szeretők és feleségek között. Mindez, ahogy már említettem, Pearl Harbor bombázása előtti utolsó pillanatokban. Mivel a részletekbe bocsátkozni nem szokásom, ezért többet nem árulok el a történetről, így foglalkozzunk azzal, hogy mitől is jó ez a film. Jó, mert remek a rendezés, habár most is eszünkbe juthat a nagy előd, Empire of the Sun, ahol kicsit szemcsésebb, piszkosabb bemutatása ezen időszaknak ma is emlékezetes és a Shanghaiból talán ez hiányzik. Minden a helyén van, de ettől marad el a klasszikustól. Túl szép, túl jó, túl látványos, de hol a fülledtség, ami erre a régióra jellemző? Mindemellett viszont végig izgalmas filmet nézünk, amelyben kiderül, hogy John Cusack miért is remek színész, mitől fedezték fel Ken Watanabe-t Hollywood-ban is, Gong Li tehetsége nemcsak gésaként érvényesülhet és hogy Chow Yun-Fat nemcsak a jófiú szerepekben alkothat maradandót. Amint írtam, igazi gyöngyszemmel van dolgunk, ami a műfaj minden elemét ügyesen  és tisztelettudóan használja, nem ripacskodva követleve a kult státuszt. Éppen ezért a szerénységért érdemel dicséretet a film, mint alkotás, mert kerüli a  hamisan pislákoló reflektorfényt, viszont a marketing csapat pedig egy hatalmas letolást kellene, hogy kapjon, amiért nem tettek ki magukért és nem adták el a filmet egy szélesebb közönségnek.
Nálam 7/10 és mindenkinek ajánlom, aki egy szép, izgalmas, régi időkre emlékeztető romantikus, drámai kémtörténettel akarja eltölteni a szabadidejét.

A nyolcvanas évek egyik jellemző thrillerkaraktere volt a túlságosan ragaszkodó vagy bosszúálló figurája, aki a történet elején a mondhatni legjobb társaság, aztán csak kibújik a szög a zsákból. Ezek a filmek a "szép múltú" Szív TV műsorkínálatában szerepeltek és bizony a ZS kategória mérföldköveinek számítottak, pedig azért valljuk be egy nagy előd, a Psycho nyomdokain haladni merész vállalkozás. Nem is jött be. A kilencvenes évekre, a tinihorrorok (Sikoly, Tudom, mit tettél...) és komolyabb thrillerek (A bárányok hallgatnak, Hetedik) megjelenésével teljesen a süllyesztőbe került ez a fajta történetvezetés, de manapság kezd újra előkerülni, sajnos. Hiába egy Hillary Swank a The Residentben (érthetetlen sztori, túlmisztifikált karakterek) vagy Dylan Walsh The Stepfatherje (televíziós mércével is hanyagolható feldolgozás) nem arattak sikert, ahogy az aktuális film sem fog. Ugyan a lányok szépek, a srácok pedig nagyon lazák, bemutatva ezzel, hogy mekkora a sokkmérték, amikor egy őrült férkőzik be közéjük, akkor sem működik semmi ebben a filmben. A szép lány kollégiumba költözik, ahol kap egy szobatársat, aki annyira ki akarja magának sajátítani, hogy mindenkit félrelök az útból azért, hogy csak az övé legyen. Ugyan vannak pillanatok, amelyek megpengették a kreativitás húrjait (mazochizmus, leszbikus csábítás, "macskaszeretet"), de ezek tényleg csak frame-ek, aztán elszáll az ihlet.
A felvezetés, mely arra szolgál, hogy bemutassák a szereplőket és a karaktereket túl hosszú, ezzel szemben pedig az izgalom maximum a film egy tizedét, ha kiteszi. A gyakorlott moziba járóknak minden egyes jelenet, vágás, zenei motívum elcsépelt és kiszámítható véget kölcsönöz még a dialógusoknak is, ahogy a történet vége is egy összecsapott, silány, mesterkélt, még Spielberghez képest is szirupos.
Most már nagyon várom, hogy kellemes csalódások érjenek, mert a psycho-thriller műfaja van annyira tág, hogy jó filmeket kapjunk, de mostanában mégsem vagyunk elkényeztetve.
Nálam 3/10 és hiába a hosszú combú lányok garmadája vagy Billy Zane röpke szerepben való visszatérése, az amerikai diákélet napfényes és árnyoldalának oldalának unalmas, lassú bemutatása kudarcot vallott, így ez a film többet nem ér és bizony megbukott, mint azonban utóbb kiderült, nem anyagilag, mert a gyártási költséget csak hozta.

Elnézést a kis szünetért, de vannak hétköznapi dolgok, amelyekkel foglalkozni kell, ugye. No de, foglalkozzunk a filmmel. Ami jó hír volt anno, hogy a nagy Sir Anthony Hopkins Magyarországon forgat. Ami még örvendetesebb eseménynek számított, hogy nem valami bugyuta vígjáték, hanem egy komoly film hátteréül szolgál kicsiny hazánk. Még a trailer is olyan első benyomást hagyott bennünk, hogy ezt a filmet érdemes lesz majd megnézni. Ám, ahogy lenni szokott eljött a csalódás ideje is, mégpedig akkor, amikor megnéztük a filmet. Nem túlzok, ez a film tényleg az. A történet, amely igaz történeten alapszik érdekes, feszültséggel teli scriptet szülhetett volna, de nem így esett. Sajnos egy unalmas, száraz adaptációt kapunk, melyben a karakterek kidolgozása egyenlő a nullával, rossz színészi alakításokkal tarkított stáblistával, amelyből csak egyetlen ember, a már említett Sir emelkedik ki. Ő viszont nagyon is. Igazi profi, aki olyan könnyeden váltja a szerepe szerinti helyzetekhez illeszkedő arckifejezéseket és hangsúlyokat, hogy azt ha tanítanák, akkor sem lenne képes mindenki elsajátítani a mester képességeit. Ő menti meg a filmet, mert semmi más nem működik. A rendezés csapnivaló, a kép sötétebb, mint kellene, a zene felejthető és sajnos nagyon látszik, hogy díszletben dolgozott a csapat. Látszik, hogy a nagy klasszikust (Ördögűző) nem lehet elfelejteni, mert az egyetlen olyan film, amely ebben a témában a tökéletes jelzőt verdesi és még várat magára a konkurencia.
Pedig, ahogy olvasni szoktam eme kifejezést, "várós" volt a film, ahogy azt már az elején írtam. Nálam 5/10, egy ponttal sem több és annak, aki az ördögöt festette a falra a film kapcsán, hát bizony igaza lett.
Eddig ez az év nem kápráztatott el jó filmekkel, de még az elején vagyunk és a nyári blockbuster szezon még el sem kezdődött, tehát én még hiszek a jó termésben.
 

Minden évben van egy olyan vígjáték, amely kíváncsivá tesz, pláne, ha olyan színészek vesznek részt a produkcióban, mint Diane Keaton vagy Jeff Goldblum. Minden évben adok egy esélyt annak, hogy sikerüljön meggyőzni engem, hogy van olyan alkotás, amely lekörözi a Love Actually-t a vígjáték kategóriában. Jelen projektet ugyan igazi profik  hozták tető alá  (lásd a plakáton szereplő referenciákat), de amatőr módon kivitelezve. Pedig egy olyan szakmát vesz górcső alá, amelyet többen művelnek manapság, mint ahányan értenek is hozzá, de a média lehetne jobb filmek táptalaja is. Oké, most hagyjuk a The Insider-t vagy az In Line Of Fire-t, sőt még a Hírek szerelmesei készítőit sem említeném egy lapon ezzel a filmmel, pedig azok, ahogy ez a film is, a média, azon belül is a televíziózás hátterét próbálják bemutatni drámai, romantikus vagy éppen thriller köntösben. Ezek jól sikerült alkotások, a maguk nemében és bíztam benne, hogy ez is az lesz. Nem lett igazam. Ez a film az anti-forgatókönyvírás mintapéldája, a lerágott klisék melegágya és a rossz alakítások királysága, egy kivétellel, de erről majd később. A rendezés nem is annyira dühítően rossz, de vannak kivetnivalóim abban is, de ahogy már említettem maga a sztori kiszámítható és nagyon lapos. Egy tehetséges producer, jobb híján, hiszen éppen kirúgják előző munkahelyéről, egy nézettségben a béka feneke alatt lévő reggeli műsor fölött vállal el bábáskodó szerepet. Természetesen vannak gondok, de a végére minden rendben lesz, persze nagy lemondások árán. Ennyi. Az alkotók nemhogy megkedveltették velem a Rachel Mcadams által játszott karaktert, de egyenes olyan érzést keltettek benne, hogyha elképzelem ezt a nőt egy  forgatáson, nem túlzok...fejbe rúgom, pedig ő a főhős a filmben. Ehhez az is kell persze, hogy a bájos színésznő annyira túljátssza a szerepét (nincs ezzel egyedül, ebben társra lelt Miss Keaton személyében!), hogy lassan már kínos és nem értem, hogy ezt a rendező vagy a stáb nem látta? Egyetlen ember van, akire nem lehet panasz: Harrison Ford. Az ő balszerencséje, hogy végre jól játszik, de egy rossz filmben. Kedvenc régészprofesszorunk olyan jól hozza a mogorva, beképzelt figurát, hogy azt képzeltem, talán ilyen lehet az életben is. Ezen kívül azonban semmi jót nem tudok írni erről a filmről, amit azért sajnálok, mert alapötletnek biztosan jó volt.
Nálam 4/10 és szeretném azt hinni, hogy Han Solo kapitány legközelebb egy jó filmben nyújt majd ennyire jó alakítást, mert megérdemelné, a többiek örüljenek, ha volt valaki, aki az első vetítések reakciói után még kíváncsi rájuk, de azzal sem megérdemelten nő a nézettsége és egyben bevétele ennek a mozinak.

Megint az történt, ami már lassan sablonos évtizedek óta. Látunk egy trailert, szeretjük azt, megnézzük a filmet, majd ráncolt homlokkal hagyjuk el a termet. Első mondatként ugyan mindent elmondtam arról, milyen érzések kerítettek hatalmukba miután végignéztem ezt a filmet, de ne hagyd abba az olvasást, mert ki akarom fejteni az okokat. Én ezt teszem, ahogy viszont a forgatókönyv nem. Szerintem egész egyszerűen elfelejtették leforgatni az egyik legfontosabb alkotóelemet: a magyarázatot. A történet szerint egy áramkimaradás után az emberek nagy része eltűnik illetve árnyék formájában mégiscsak létezik, de már egyáltalán nem jóindulatú Casperként, hanem inkább suttogó rémalakokként kísértik azokat, akik megúszták a két dimenzióvá válást. Oké, de miért ők maradtak meg? Ez kiderül és még jó megoldást is találtak ennek bizonyítására. Ugyan a vizuális megoldások nem állíthatták a legnehezebb feladat elé az alkotókat, még így is van kivetni való az elvégzett munkában. Ami emellett viszont dicséretet érdemel, hogy a fenyegetés végig, minden jelenetben ott van és nem tágít, ami bennünk, nézőkben is azt az érzést erősíti, hogy nagyon nincs menekvés. Ezáltal eljutunk az Alkonyattól pirkadatig és a Légió alaphelyzetéig, ahol is egy helyszín van, ami viszont csak ideig-óráig nyújthat menedéket a főszereplőknek. Ami a Rodriguez film báját adta, a jó dialógusok és a fricskák folyamatos használata, de Brad Anderson és csapata inkább a Légiót vette alapul, ami rossz döntésnek bizonyult. Ott ugyan kapunk egy elnagyolt vallási köntösbe csomagolt magyarázatot az események alakulására, jelen esetben azonban egyáltalán nem kapunk választ arra a kérdésre, hogy miért is történik mindez a szereplőkkel. Sőt az sem derül ki, hogy bizonyos karakterek miért is olyan fontosak. Igaz, a végkifejlet nem lett annyira happy end, ami egy jó pontot megérdemel, de ez sem elég, ahogy Hayden Christensen igyekezete sem arra, hogy kibújjon a Star Wars-os skatulyából (azért vicces, hogy a karaktere neve Luke, csak nem Skywalker). Thandie Newton és John Leguizamo csuklóból hozzák a szerepüket, de tőlük ez maximálisan elvárható, hiszen ugyan nem tartoznak (még) az elithez, de tehetségük nem lehet vita tárgya.
Egy olyan rendező, aki A gépészt szállította nekünk, nem követhetett volna el ekkora blamát, de úgy tűnik mégis. Ezért aztán Richard kelly-effektussal állunk szemben. Amilyen jó volt a Donnie Darko, annyira érthetetlen A Doboz, úgy amilyen jó volt A Gépész, annyira összecsapott lett a Vanishing on 7th street. Már csak a magyar címére leszek kíváncsi, amit a DVD borítón láthatunk majd, mert ez a film nem fogja elérni a magyar mozivásznakat. Legalább is remélem, mert nem érdemli meg.
Nálam 5/10 és nehéz lesz meggyőzni engem arról, hogy Brad Anderson jó úton jár, ha viszont még kísérletezik, akkor ajánlom neki, hogy legközelebb először olvassa el a forgatókönyvet.

Azt mondja, hogy...na akkor. Egy-két dolgot tisztázni kell, mert van egy kis zavar pár ember fejében, amit tudomásomra hoztak, mégpedig a pontozási szisztéma kapcsán. A kérdés az volt, hogy a 127 hours hogy lehet 7/10, míg a Battle: Los Angeles (a továbbiakban B:LA) is ennyit kapott nálam. A válasz nagyon egyszerű, de azért leírom. A két film nem hasonlítható össze, ahogy a célközönségük sem egy és ugyanaz. Aki odavan Danny Boyle-ért, annak talán esze ágában sincs egy B:LA-t megtekinteni, viszont nekünk, amatőr filmvéleményezőknek (direkt nem írom, hogy kritikus), ahhoz, hogy nektek képetek legyen a filmekről, mind a kettő filmet meg kell néznünk, kötelességből. Az akciófilmek zsánerében a B:LA eléri a 7-es osztályzatot, ami, ha most vizsgázna a film a magyar osztályzási rendszer szerint egy négyes lenne. A 127 hours viszont Danny Boyle mérce szerint 7-es, mert tőle többet várunk, így az is négyes. Ha summa cum laude a cél, akkor tessék megdolgozni érte, ha egy tavaszi-nyári popcorn mozi az, akkor minden hibájával együtt jól teljesített a sci-fi. A film nem volt, most sem az és soha nem is lesz objektív műfaj, így az értékelés sem lehet az, de vannak olyan pontok, amelyekben mindenki egyetért és ezek azok amelyek alapján nem adható több vagy kevesebb pont bármilyen alkotásra. Ezek között a színészi alakítások, a rendezés, a vizuális effektusok, a történetvezetés mind olyan gócpontok, amelyek segítenek a véleményezőnek egy irányba haladni és ezek összegzésével, a saját szubjektív meglátásaival értékelni. Egy kritika soha nem szent írás, inkább intelligens vitára akar alapot adni, mint elvárni az olvasótól, hogy törvényszerűen elfogadja azt, ezzel is témát és kommunikációs csatornát biztosítva az emberek között.