A cím mindent elárul. Kedvenc csapatom olyan változáson megy keresztül, amit jó nézni. Roberto Di Matteoval eddig 4 győzelem, Bajnokok Ligája, FA Cup továbbjutás, Torres gólok (!). Tehát ne is a szavak, hanem a képek beszéljenek helyettem. Íme három emlékezetes meccs az utóbbi két hétről.
C-S footyroom.com by footyroom
Minden korszaknak megvannak a maga szexszimbólumai, de kétség kívül Marylin Monroe volt az első igazi, általunk is mindig emlegetett filmcsillag, aki nemcsak szépségével, hanem botrányairól is híres, hírhedt volt. Halálának körülményei a mai napig tisztázatlanok. Kérdés, hogy öngyilkos lett, baleset érte vagy netán egy összeesküvés áldozata lett. Nem tudjuk és talán ki sem derül soha, ahogy az sem, hogy Sir Lawrence Olivier-vel való kapcsolata is ténylegesen viharos volt-e. A film alapján igen, ahogy az is kiderül a történetből, hogy a kölcsönös tisztelet végig jelen volt kettőjük között, de ezt egymás felé nyíltan soha nem vállalták. Azonban a színészlegenda ebben a sztoriban inkább egy fontos, a szálakat összekötő mellékszereplő, mintsem körülötte forogna a film. Egy bizonyos Colin Clark nevű fiatalember pályakezdésének körülményeit meséli el, aki közelebbi kapcsolatba kerül az akkor már szupersztárnak számító Marylin Monroe-val. Ám a film mégsem őt, hanem a színésznőt állítja a középpontba, nagyon helyesen, mert Miss Monroe rövid életének talán legmeghatározóbb szakmai időszakát mutatja meg, ahol is megismerhetjük egy szomorú díva munkamorálját és a körülötte zajló felhajtással járó küzdelmét. Simon Curtis remekel a rendezői székben, Kenneth Branagh fantasztikus Sir Olivierként, Eddie Radmayne kiváló a pályakezdő Colin Clark szerepében, Judi Dench maga a színész királynő, Emma Watsonról is kiderül, hogy nemcsak Hermioneként állja meg a helyét, igaz itt "csak" egy kis szerepben. de a legnagyobb elismerést mégis Michelle Williams kapja, mert olyan szinten zseniálisan Marylin, ahogy talán csak Val Kilmer volt Jim Morrison a The Doors-ban. Ez az alkotógárda minden elismerést megérdemel és az egyetlen rossz pont a részemről, hogy a szokásos drámai fordulat nem keltett bennem annyi figyelmet, így aztán majdnem elsiklottam felette. Ez talán nem lenne akkora dolog, de mégiscsak egy filmről beszélünk, dramaturgiával és forgatókönyvvel. A legfontosabb ponton csuklik meg a lendület, amit azért sajnálok, mert addig kifogástalan.Mindezek mellett azonban kellemes és értékes moziélmény, ami az alakítások miatt bizony megfér a biopic-ek legjobbjai között.
Nálam 7/10 és azt kívánom, hogy ez a gyönyörű, tehetséges színésznő ne ugyanarra a sorsa jusson, mint az általa eljátszott karakter, hiszen a rosszból neki is kijutott (Heath Ledger gyermekének édesanyja), de láthatóan talpra állt. Nevezzük meg a nevét, amelyet lehet, hogy egyszer Marylin Monroe-éval és a legnagyobbakkal együtt emlegetnek majd: MIchelle Williams. Én már ezt teszem.
FIGYELD:
- Michelle Williams játéka
- Judi Dench minden egyes megjelenése
- Kenneth Branagh...Sir Olivier reikarnációja
Kedvenc íróm könyvei mindig is a filmkészítők fókuszába kerültek, már a megjelenést követő pár napban, mert John Grisham volt az egyeduralkodó, ami a jogi thrillereket illeti. A time to kill, The Rainmaker igazán jól sikerült alkotások, amelyek tele voltak a kor legmeghatározóbb színészeivel, Matthew McConaughey, Sandra Bullock, Samuel L. Jackson, Kevin Spacey, Donald Sutherland, Matt Damon, Mickey Rourke, Danny de Vito és a stáblistát is olyan rendezők nevei fémjelezték, mint az akkor még jó Joel Schumacher és a legendás Francis Ford Coppola.
Ezért hát úgy gondoltam, hogy egy általam eddig nem ismert filmfeldolgozást is megtekintek, a magyarul Siralomház címre kesztelt mozit. Ebben Chris O'Donnell, Gene Hackman és Faye Dunaway brillírozik. Le merem ezt írni, mert az akkor még fitala titán egyáltalán nem működik rosszul a két színész óriás mellett. Hackman megrázóan jól hozza a rasszista nézeteit mindig is felvállaló nagyapát, akinek kivégzését próbálja meg unokája, O'Donnell karaktere megakadályozni. Ebbe a történetbe keveredik bele a Dunaway által játszott nő, aki a kivégzésre váró rab lánya. A történet egyszerűen kezdődik, de ahogy már megszokhattuk Grishamnél nem marad ez sokáig így. Ugyan itt tisztábbak a lépések, nincsenek nagy csavarok, de valahogy mégis erőteljes történettel van dolgunk, ami talán a legjobb feldolgozás, a színészi teljesítmények tekintetében,
Mégsem a legjobb Grisham feldolgozás, mert egy ilyen könyv nem egy olyan rendező kezei között éled fel, aki addig és most is inkább a középszerűség felé billen a karrierjét tekintve. James Foley nagyon megbízhatóan teljesít középen, de kimagasló munkát (még) nem tett le az asztalra. Ugyan semmi kivetnivaló nincs a filmmel kapcsolatban, de pont az hiányzik belőle, amit egy ilyen történet esetében várnánk: a lüktetést, a feszültséget kellően jól ábrázoló fényképezést. Minden olyan száraz. Minden olyan jó, de nem kiváló. Kivétel a színészvezetés, ami a rendező eddigi filmjeire is jellemző volt. Ahhoz nagyon ért és ez látszik is, minden egyes pillanatban.
Aki szereti a jogi thrillereket és szán egy délutánt a filmre, annak ajánlom, mert a végestáb után azért megmarad az utolsó kép. Azért ez is érdem, valljuk be.
Nálam 5/10 és ugyan nem lesz a kedvenc filmem, mégsem bánom, hogy láttam.
FIGYELD:
- Az első két perc
- Mi lesz egy elveszett játékkatona következménye?
- Gene Hackman arca az utolsó jelenetében
Roland Emmerich Shakespeare-ről forgatott. Biztos, hogyha ezt a mondatot olvasnám valahol, mosolyra görbülne a szám. A katasztrófafilm királya drámában, középkori thrillerben utazik, akinél a látvány és a technikai újítások mindig is előkelőbb helyet foglaltak el a fontossági sorrendjében, mint a sztori. Ha megfigyeljük, a német rendező kiegyenlítetten hullámzó minőségben dolgozik. A függetlenség napja ütött, a Godzilla bukott, a Holnapután kiváló lett, az i.e. 10 000 gyötrelem, míg a 2012 pedig ugyan jobb, mint az előző filmje, mégis igazi csalódást keltő iparos munka. Folytatódik-e a minta? Erre a kérdésre nemsokára választ kaptok.
A történet és egy oxfordi elmélet szerint nem William Shakespeare írta a manapság neki tulajdonított műveket, hanem valaki más. Hogy ki, azt nem árulom el, de annyit elmondhatok, hogy a színdarabok, drámák bemutatójának nyomvonalán haladva egy hatalmi összeesküvés bontakozik ki. A merész ötlet nagyon, sőt kínosan is elsülhetett volna, de Emmerich tartja magát a sormintához és a rosszul sikerült világvége mozi után egy értékelhető alkotással rukkolt elő. Amellett ugyan, hogy az elején hiába figyelsz oda, így is úgyis elveszted a fonalat (a visszaemlékezések, időbeli ugrások zavaróak a film első perceiben), de ha nagyon figyelsz a dramaturgia és a rendezés segít visszatalálni a történet gócpontjainak megértéséhez. Emiatt pláne dicséret illeti az alkotókat, mert a hosszú játékidő és a bonyolultnak ható cselekmény egy kicsit megtornáztatja az agyat (ami meglepő egy Emmerich film esetében), így kell a segítő forgatókönyv, hogy mindent tisztán lássunk. Ha már a vizualitás is szóba került áttételesen, a látvány tekintetében le a kalappal. Gyönyörűen, életszerűen, de nem kirívóan megalkotott díszletek és látványvilág, korhűnek tetsző jelmezek, remek karakterek és igazán jó szórakozás. Ez az, amit ígér a film, ha és csak akkor, amennyiben nem támasztunk túl nagy követelményeket a filmmel kapcsolatban. Ne keressünk történelmi tényeken alapuló igazságtartalmat, ne kötözködjünk, ha valami nem egészen úgy van. Ha már Tarantinonak megbocsájtottuk az Inglorious Bastards esetében a históriás hűtlenséget, akkor ezt most is megtehetjük. Azt hiszem Emmerich meg akarta mutatni, hogy nemcsak a világ, hanem a legendák stílusos, fikciós lerombolásához is ért. Azt kell mondjam, hogy igen.
Nálam 7/10 és a rendező mércéjéhez képest kiemelkedő munka, és egyébként is jó szórakozás. Ez az a film, amivel azt kapcsolatban azt kell mondjam, hogy nincsen vele semmi nagyobb baj.
FIGYELD:
-Vanessa Redgrave a királynő szerepében briliáns
-Hány ismert Shakespeare darabot fedezel fel a filmben?
- A motiváció és a sorsok kiteljesedése a film végén
Kis hazánkban majd Fehér pokol címen fut a film, amelyben Liam Neeson egy bérvadászt alakít, kinek a feladata, hogy megvédje az olajmunkásokat az alaszkai terepen a vadállatokkal szemben. Egy repülőúton azonban a gép lezuhan és 7 másik társával a hófödte vad rabjai lesznek körülvéve igen agresszív farkasokkal, akik egyenként akarják levadászni őket.
A történet sem kutya (:)), de ami miatt maximálisan a székünkhöz ragadunk az izgalomtól, az a fantasztikus hangulatteremtés egy olyan tájon, amely annyira izgalmasnak nem is tűnhetne, hiszen vannak fák, síkság és hó, rengeteg. Ellenben az első pillanattól kezdve szembesülünk a nyomasztó környezettel és a még nyomasztóbb társasággal, merthogy csavargók, bűnözők gyűjtőhelye egy ilyen munkahely. A kis csapatnak aztán végül is össze kell dolgozniuk, ami nem megy persze könnyen, ami még inkább hozzátesz az egyébként sem kedvező körülményekhez. Összegezve tehát ennél nyomasztóbb alkotás maximum a Hanna (2011) lehet.
John Carnahan (The A-Team, Smokin' Aces), akit én akkor is jó rendezőnek tartok, ha még sokan nem is szeretik azt hiszem eddigi pályájának legjobb filmjét tette le az asztalra a Scott Free segítségével, ami ugye Ridley és Tony Scott produkciós cége.
Az ellenség megismerése nagyon szép ritmusban történik. A farkasok bemutatása fokozatosan adagolva jut el hozzánk, ezért aztán minden egyes momentum, amikor megjelennek, igazi feszültségorgia, amelyhez sokat hozzátesz a fantasztikus alakítások sora. Liam Neeson a Taken-nel belépett az akciószínészek közé és ezt a vonalat már évek óta sikeresen követi (Taken, Unknown, Battleship - majd), most sem okoz csalódást. Sőt neki mindent elhiszek, annyira hiteles a lelkileg összetört csapatvezető szerepében, ahogy a többiek, köztük Dermot Mulroney is hozz a kötelezőt.
Nálam 8/10 ez a nagyon maszkulin film és ha egy drámába ágyazott akciót vagy akcióba ágyazott drámát akarsz látni, nagyon ajánlom.
FIGYELD:
- Az első haláleset lassúsága
- A farkasok első megjelenése
- Az utolsó jelenet
Take me home tonight...ezt a címet is adhatnánk ennek a filmnek (de tavaly ezt már lelőtték egy másik mozi kapcsán) hiszen a történet erről szól. Noah, a lusta, sikertelen srác gyerekvigyázónak áll egy éjszakára. Három problémás gyerekkel kell megküzdenie, miközben állítólagos barátnője minden kívánságát is próbálja teljesíteni és a szex reményében felpakolja a kölyköket és beleveti magát az éjszakába. Persze semmi nem úgy sül el, ahogy szerette volna de ez már legyen meglepetés.
David Gordon Green (Your Highness) egy szerethető, pörgős filmet készített a mindig (és egyébként most is remek) Jonah Hill-el a főszerepben. A poénok nagy része azonban nem a főkarakterhez, hanem a mellékszereplőkhöz köthetőek. Sam Rockwell például hozza, amit megszokhattunk tőle és megbocsátjuk neki, hogy a hangsúlyosabb drámaibb szerepek között eltévelyedett és egy ilyen kalandba vágott. A többiekkel sincs gond, ahogy a filmmel sem, igaz nem mindenkinek szól. A dramaturgia viszont remekül működik, nincs egy perc megállás sem és a jelenetek logikusan nem erőltetetten követik egymást. Azoknak szól a mozi elsősorban akik egy másfél órára szeretnék elfelejteni a gondokat, problémákat és röhögni néhány poénon, amit felfedezhetnek a játékidő alatt. Alapvetően nem sok nevetésre serkentő jelenet ad, inkább az alapszituáció vicces és természetesen az elmaradhatatlan tanulságok sem maradnak el. A gyerekek karaterei kicsit elcsépeltek, de annyira túlozva kerülnek bemutatásra, hogy elnézzük ezt a klisécsomagot. Úgy tűnik DGG megmarad az rendesen elkészített, de nagy durranásnak sohasem átlényegülő munkáknál, amelyek nagy publicitással támadna de a végén soha nem hagynak maradandó élményeket maguk után.
Jonah Hill viszont egy dolgot már nyert: az előző évben és ebben az esztendőben is sokszínű pályát kezd(ett) el, amelybe beleférnek a vígjátékok ugyanúgy, mint a drámaibb szerepek.
Nálam 5/10, mert egynek jó, de nem nagyon marad majd meg az emlékezetemben.
FIGYELD:
- A salvadoriak már gyerekként is kemények?
- Ilyen is lehet egy drogdíler rejtekhelye
- A vége főcím alatt futó információk
Nem oly soká nemcsak a filmekkel, hanem a már majdnem filmes megjelenésű játékokkal (nagyrészt PS3) is foglalkozunk. Régebbi és újabb megjelenéseket veszünk majd górcső alá időről időre.Teszteljük a grafikát, a sztorit, a kezelhetőséget és minden mást is.
Nemsokára kezdünk...
Az egyik legellentmondásosabb politikai figuráról filmet készíteni hálás feladat, mert nemcsak a karrierje, de a magánélete sem unalmas. Churchill, György király, Howard Hughes, Széchenyi és még sorolhatnám. Ezek az életpályák mind azt mutatják, hogy a siker érdekében mindig fel kell adni valamit legyen az a család, a lélek vagy éppen az ép elme. Így aztán a siker és csillogás, a munka, a lelkesedés mellé mindig belefért a másik oldalon felbukkanó dráma, konfliktus. Ezek megfelelő egyensúlyát és harmóniáját kell megtalálni ahhoz, hogy egy sikeres biopic készüljön. Jelen esetben ez az, ami egyáltalán nem sikerült. Megkapjuk a politikai karrier bemutatását, a családi élettel járó konfliktusokat, de olyan élesen elválasztva egymástól, hogy nem mosódik össze egy történetté. Olyan érzés ez, mint amikor az ember kapcsolgat a televízióban Karácsonykor. Az egyiken épp a Reszkessetek betörők első része megy, míg egy másik csatornán a második része. A film esetében is ugyanez az érzésem volt, csak nem kellett kapcsolgatnom. Megtette ezt helyettem maga a rendező, akit azzal nem lehet vádolni, hogy bármit is kihagyott volna a filmjéből, de azt a számlájára kell írnom, hogy ezt stílus nélkül tette. Valahogy úgy lehetett vele, hogy az egyébként és újfent zseniális Meryl Streepben (aki láthatólag nagyon megtanulta a brit akcentust és a Vaslady beszédstílusát) bízik, hogy az vigye el a hátán a filmet. Meg is tette, ahogy a sminkesek is kitettek magukért. Nem kirívóan, hanem elegánsan dolgoztak a művésznő arcán, hogy a mozivásznon megjelenő Vaslady élettörténete kellő körítésben jusson el a közönséghez.
Valahogy azonban mégsem hat olyan mélyen a film a szívünkig. Nem érezzük át a hangulatát. Kivétel talán az utolsó jelenetben, amikor is ráeszmélünk, hogy ez a kemény, de csakis Nagy-Britannia érdekeit szem előtt tartó politikus még mindig köztünk jár és bizony már ő is "csak" valaki, akivel akár a boltban is találkozhatunk.
Nálam 5/10 és hálás lettem volna, ha a rendezés színvonala megegyezik a már említett színészi és sminkes munka minőségével.
FIGYELD:
- A Vaslady a boltban
- Jim Broadbent és Meryl Streep összes közös jelenete
- Megérkezés a Downing Street 10. szám alá
Ahogy Martin Scorsese is visszatért a kezdetekhez, úgy én is visszatérek a bloghoz majd három hónap után, méghozzá egy olyan film kritikájával, ami igazán megosztotta a lelkem. Egyfelől a briliáns fényképezésről és kosztümökről, Sir Ben Kingsley feltámadásáról kell véleményt formáljak. Ez egyszerűbb: mind a három felvetett kérdésben csillagos ötös a osztályzat. A beígért 3D technika használatára sem lehet panaszunk, ahogy a többi színész teljesítményére sem, ellenben azért van valami, amit nem árt, ha megjegyzek: ez a mesébe ágyazott korrajz nagyon hangulatfüggő előadás. A történet lassan indul be és ezt a tempót tartja végig. Aki nem szereti a lassú folyás történeteket, a várja meg a DVD vagy Blue-Ray változatot, habár ott lemarad a beígért technika élvezetétől.
A történet egy pályaudvaron elő fiúról kezd szólni, majd eljutunk a filmművészet kezdeteihez, amely igazán kedvesen (nem tudok jobb jelzőt rá) mutatja be ennek a művészi formának a születését. Kedvesen és szépen. Azt hiszem ezek a fő erényei ennek az alkotásnak amelyet egy olyan direktor jegyez, kinek munkásságát mindig is áthatotta a képi világ technikai újításainak a használata, így nem volt kérdés, hogy mikor is forgat majd 3D-ben. Megtette és nem kell csalódnunk. Scorsese most nem a gengszterek vagy az erőszak világát mutatja be nekünk, hanem egy olyan filmet készített, amelyet még unokái és ezáltal a mai kisebb gyermekek is láthatnak.
Igazi profizmussal elkészített iparos munka amely azokat az akadémiai jelöléseket váltotta díjra amelyeket megérdemelt: fényképezés, vágás.
Nálam 6/10, mert mesének kiváló, de a hömpölygése engem kicsit untatott. Mindenesetre ajánlom minden korosztálynak, mert vizuális élmények nem utolsó.
FIGYELD:
- Ahogy Hugoból szerkezet lesz
- Sir Ben Kingsley magával ragad játékát
- A párizsi pályaudvar, mint díszlet
Nagyon régen vártam már, hogy mikor csap le végre valaki erre a poénra. Gettófilm idegenekkel. Szerintem a kezdő lökést a Cowboys and Aliens adhatta meg, de azért a Haláli hullák hajnala alkotóit más is motiválhatta: még egy fricska a magukat rettentő komolyan vevő inváziós filmeknek.
A történet szerint egy lány hazafelé tart, kirabolják a helyi vagány srácok, aztán továbbállnak, majd leszáll valami az űrből, amit megölnek, de jön a többi földönkívüli is. A lány, mivel a környéken lakik, megint összetalálkozik a bandával, de a helyzet miatt már együtt próbálnak meg szembeszállni a világűrből érkezett látogatókkal.
Vicces, angol, olcsó, jó. Alapvetően ennyit is elég lenne írni, de kell, hogy mindenkihez eljusson az információ: ki ne hagyd! Nem annyira vagány, mint a Shaun of the Dead, nem is annyira vicces, mint a Hot Fuzz, nem is olyan amerikai, mint a Paul, de megvan benne minden, ami miatt élvezni lehet. A karakterek jól eltaláltak (a színészek tökéletesek), a hőskultusz nem mesterkélt (csak a végén kapunk egy keveset), az idegenek behatározhatatlanok (szőrös, támad, marcangol), a mellékszereplők a helyükön vannak (helyi drogbáró, helyi drogbáró csicskája, kiskölykök), a szerelmi szál pedig...ja, nincs, hála az égnek. Viszont van Nick Frost, akinek szerepeltetése zseniális húzás, mert oldotta a néha leülő meneküléses erőszakfolyamot.
Nagyon sajnálom, hogy ez a film csak DVD-n jutott el hozzánk, pedig megérdemelte volna a mozis vetítés lehetőségét, de egy olyan tavasszal, nyáron, amikor blockbusterek jöttek mentek, kaszáltak, buktak, érthető, ha a forgalmazó nem kockáztatott. Pedig jó és/vagy vicces brit filmre mindig is szükség volt évente legalább egyszer.
Nálam 8/10 és ajánlom, hogy ülj le szépen, rakd be a DVD-t, nyiss egy sört/bort, vedd öledbe a kukoricát és élvezd ezt a másfél órát.
FIGYELD:
- A felfegyverkezés
- Mi is az a kert?
- Nick Frost bátor
A klasszikusok eredettörténetét imádják manapság feldolgozni. A nézők pedig imádják nézni. A kritikusok pedig bizony imádják lehúzni. Igaz, minden joguk és okuk is megvan rá. Ha csak a Halloween újragondolását vesszük alapul, már egy szentségtörés, de lehetne még példákkal alátámasztani az állítást. Lehetne, de nem tesszük, méghozzá azért sem, mert ahogy a kivétel erősíti a szabályt, úgy erősíti meg bennem a remény apró fényét ez a film. A címe igen találó, de a sok "of" kicsit zavaró. Ennyi az egyetlen negatívum, merthogy ami a főcím után jön, az maga a gyönyör. Látványszempontból biztosan. A CGI és motion capture technika olyan szinten valósághű, hogy egy percig sem volt kellemetlen nézni, amint a főhősök elfoglalják a játékidő majd felét. Merthogy kérem szépen, itt nemcsak statisztálnak, hanem elviszik a hátukon a filmet. Tökéletes a mozgás, a mimika, a gesztusok és az ő játékuk is segíti a dramaturgiai szempontok beteljesedését, emiatt pedig Andy Serkins emelhető piedesztára. Ahogy a hús-vér színészek sem vallanak kudarcot egy percig sem (és azok a kritikák, amelyek mást állítanak, szerintem nem igazak), mert James Franco, John Lithgow, Brian Cox hozzák a tőlük elvárt színvonalat.
A történet kellően jól és nem szájbarágósan mondja el annak a csimpánznak a történetét, aki először mondott nemet az embernek, így szakítva a rabszolgaélettel, melyet mi emberek rájuk erőszakolunk, jelen esetben, mint kísérleti állatok. Az egyetlen tartalmi megjegyzésem a következő: a film ritmusa a végére nagyon felgyorsul és mintha a majmok, csimpánzok, gorillák féktelen gyorsasággal elsajátították volna az összes technikát, harci stratégiát, amelyet ember alkotott. Kicsit gyors lett a vége, de megértem, mert különben egy fél órával tovább tartott volna, ami bizony fészkelődővé tett volna.
Nálam 8/10 és imádtam az utalásokat, a kikacsintásokat. Ettől jó egy film. Ettől jó ez a film.
FIGYELD:
- Kis utalás az eredeti film zárójelenetében látható Szabadság-szoborra.
- A majmok technikai kivitelezése
- Az első "nem"
Minden egyes vígjátékszínészt egyszer elér a végzete, ami a könnyed, állatos filmek felé sodorja. Így van ezzel Kevin James is, aki sokáig "csak" a King of Queens sikersorozat Dougjaként gondolta beteljesedni karrierjét, de a Hitch szerelmes balekjának szerepéért hajlandó volt megváltoztatni döntését. Ezzel pedig elindult a vásznas karrier is. Olyannyira, hogy jelen alkotásban nemcsak a főszerepet vállalta magára, de producerként és társíróként is beszállt a projektbe.
Griffin, az állatkert legjobb gondozója odavan egy nőért, akit nagyon meg akar szerezni, de nem tud, így az állatok segítenek neki a hódításban. Természetesen az állatok emberi hangon kommunikálnak emberünkkel, de azt a klisét, hogy csak ő érti őket, nem használták, inkább azt magyarázták meg, hogy miért nem szólaltak meg eddig. Amellett, hogy ezt ügyesen oldották meg az ötletgazdák, mégsem köszön vissza a maximalizmus a filmből. A jelenetek összecsapottak, a színészek ripacskodnak, a dialógusok tele vannak közhelyekkel, a product placement az arcunkba vág. Ám valamiért mégsem egy kínszenvedés. Talán a néha jól eltalált poénok miatt, vagy a kellően túljátszott szcénák teszik elfogadhatóvá a filmet és azért, mert Girffinnek drukkolunk. Én szinkronnal láttam a filmet, pedig biztosan feljebb nyomta volna nálam a pontszámot, ha az eredeti hangokkal lett volna alkalmam végigülni ezt a másfél órát, mert hogy többek között Adam Sandler, Cher, Nick Nolte, Sylvester Stallone, John Favreau, Judd Apatow adták a hangjukat az állatoknak, ami nem kis szó.
"When did you learn our language?"
"Well, we always new the human language but there was nothing to say."
Aranyos film, aranyos állatokkal, aranyos, de kiszámítható történettel és minden olyannal, amit szerethető egy filmben. Egyedül a megvalósítás az, és ez a legfontosabb, ami nem sikerült. Már a forgatókönyv sem lehetett annyira ütős, mert, ha ez a legjobb, amit kihoztak belőle, akkor képzelem, milyen lehetett az első változat.
Nálam 4/10 és egyszer elég volt, bármennyire is elmosolyogtam magam, inkább a Hitch még egyszer.
FIGYELD:
- Mennyire ciki a lánykérés
- A medvék hódítani tanítanak
- A Friday'sben lehet a legjobbat bulizni
Nem vagyok nagy rajongója a romantikus filmeknek, de van, amikor mégis erőt veszek magamon (vagy csak rávesz más) és megnézek egyet. Most is ez történt. Valahol kíváncsi is voltam rá, de úgy voltam vele, hogy magamtól nem igazán nézném meg, kell valami motiváció, egy kis lökés, hogy végigüljem ezt a filmet. Ahogy nekem is meglett, addig a Justin Timberlake által alakított Dylannek is komoly nyomást kell az elején elviselnie a Mila Kunis által élete keltett fejvadásztól, Jamietől, hogy elfogadja az állást, amit utóbbi talált neki. Nem kell atomfizikusnak lenni, hogy kitaláljuk, elfogadja, a városban marad, majd előjön a miért nem "csak szexelünk, mert csalódtunk annyit, hogy nem kell komoly kapcsolat, de ha benne vagy, akkor legyen érzelemmentes szex" témaköre. A végkifejlet kiszámítható, de végül is aranyos. A szereplők ügyesek, nagyon is, a karakterek kicsit sematikusak (azaz ilyet már láttunk nem egyszer), de szerethetőek és kellenek. A két főszereplő új arcként tündököl és minden hiba ellenére összeillő, kedvelhető párost alkotnak. Igaz, ilyen emberek nincsenek, ezért aztán ez inkább egy modern kori mese, mintsem a valóságot tükröző vígjáték, de ezt nem vetném az írók szemére, mégpedig a következő ok miatt: a film érdeme, mert hogy van neki olyan, az a humor. Az utolsó 20 percet leszámítva végig röhögtem az egészet, mert a dialógusokat jól megírták, a mellékszereplők annyira szélsőségesek, hogy már fájna, de mégsem, mert ők adják a körítést, míg New York egy olyan, már ismert arcát mutatja be, amire azt mondom: mennék, látnám, érezném.
"What about that hobby penis?"
"Well, he is not available anymore."
"Why do you do that with your vagina?"
Nálam 7/10 ez a romantikus, mégis őrült mese, amely kisebb túlzásokkal támad, de egyáltalán nem éri el a tűréshatárom végét. Azért minden férfi egyezzen meg a család női tagjaival, hogy ezután azért egy jó sci-fi/akció/thriller/horrort megérdemel a családfő.
FIGYELD:
- Az első jelenetek behúznak a csőbe
- Az első szex közben...
- Patricia Clarkson minden egyes pillanata
Magányos sofőrök mindig is voltak, mindig is lesznek a filmvilágban, hiszen ez a téma kifogyhatatlan táptalaja az alkotóknak. A könnyedebb műfajból a Taxi, a komolyabból, Scorsese remekműve a Taxisofőr, az akciódúsabb feldolgozások közül pedig A Szállítót érdemes megemlíteni. Most viszont egy merőben új stílusban és jóval lassabb, elgondolkodtatóbb tempóban kapjuk meg az alapvetően ugyanazt a sztorit. Adott a Sofőr, aki nappal kaszkadőr, éjszaka pedig bűnözőknek segít meglépni a tett helyszínéről. Adott a szomszédja, a gyermekét egyedül (egy ideig) nevelő bájos anyuka. Adott az öreg segítő, aki összekutyulja a szálakat és persze a maffia. A történet sablonosságát nem is kell ecsetlenem, ami miatt viszont működik a film, az a megvalósítás. Különleges képi világ, retro zenék, retro karakterek és kevés duma, inkább tettek. Amellett, hogy nem esünk hanyatt az akcióktól, mégis nagyon szépen kidolgozott autós üldözések szemtanúi lehetünk, a sztori feldolgozásának bája és keménysége közötti párhuzam az, ami kiemeli a többi alkotás közül ezt a mozit. Ryan Gosling maga a kétezres évek fiatal Clint Eastwoodja, Ron Perlman kisujjból rázza ki a Tony Soprano féle maffiafőnököt, Bryan Cranston hiteles megtört, de jólelkű lúzer mentorként, Carrey Mulligan maga a megtestesült báj és valaki más is feltűnik igen szokatlan szerepben: Albert Brooks, az eddig vígjátékairól ismert filmes, aki itt egy igen kemény karaktert tölt meg annyi élettel, amennyivel kell. Amennyivel kell, mert a film maga a Sofőrről szól, nem másról. Szól a magányáról, az emberségéről, a kegyetlenségéről, a ki nem mondott szavairól, a mimikájáról, a gesztusairól, a tetteiről. Valahol magunkra ismerhetünk benne, mert egyfajta archetípust testesít meg. Hiszen mi is magányosak vagyunk néha, emberségesek, ha kell, kegyetlenek, ha annak akarunk látszani, csendesek, ha ezt kívánja a helyzet. Nem egy tükör a karaktere, de mindeni tud vele azonosulni, ami pedig a forgatókönyv (eredetileg ugye könyv) és a rendező remek színészvezetésének érdeme.
"I wait 5 minutes more or less but no more at the scene. One more thing: After this conversation you will not be able to reach me on this number."
Lenyűgöző alkotás, aminek a hangulata végigkísér napokig. Akarsz majd egy olyan dzsekit (nem áll jól mindenkinek, sőt), akarsz majd egy olyan autót, akarsz majd egy CD-t írni, amin a film dalai szólnak, akarsz majd néha szótlan lenni, de a legfontosabb, hogy egy pillanatig te is olyan hőssé akarsz majd válni, mint a Sofőr.
Nálam 10/10 és úgy tűnik 2011-es év kezdi feledtetni velünk az eddigi kudarcos próbálkozásokat (tisztelet a kivételnek).
FIGYELD:
- Ryan Gosling tökéletes játékát
- A liftben elcsattant csókot és az azt követő szituációt
- A végső, legendás thrillereket idéző leszámolást
Igaz, hogy ez egy filmes blog, de majd mindenki, aki ismer, tudja, hogy melyik a kedvenc labdarúgó csapatom, akiknek története is megérne azért egy filmet. Nincs ilyen készülőben, hacsak nem azt vesszük alapul, hogy időnként megjelennek DVD-k, amelyeken csodálhatjuk a legendákat vagy az ifjú tehetségeket. Meg is van, majdnem az összes kiadvány, de igazából a legjobb, ha a meccseiket nézem, hiszen azért és a stílusukért szeretem a csapatot. Ja, hogy még nem derült ki melyiket: A Chelsea Football Club elkötelezett szurkolója vagyok immáron 1995 óta. Azóta, hogy egy osztálytársamat meghívták próbajátékra a csapathoz. Ugyan be nem került, de a Stamford Bridge hangulata, az addigi meccsek alapján meghoztam a döntést. Ez a csapat az, amelyikkel tudok szimpatizálni. Még most is, pedig nagy változásokon ment keresztül a Kékek gárdája. Kezdve azzal, hogy a 2000-es évek elején új tulajdonos érkezett, Roman Abramovic, akinek jelenléte az angol és már nemzetközi labdarúgásban is híres, hírhedt. Mindent akar, mint egy igazi vezető, de ezért tesz is. Amíg a Vörös Ördögök (Manchester United) kispadja Sir Alex Ferguson alatt egyszer sem ingott meg - teljesen jogosan, hiszen trófeákat szerzett, szerez folyamatosan,- addig nálunk bizony már nem az első vezetőedző szenvedte el a búcsúzás pillanatát. A Chelsea szurkolók és csapattagok, stáb nagyságát jelzik, hogy mikor a legmegosztóbb edző José Mourinho visszatért a Chelsea stadionjába új csapata managereként, kitörő lelkesedés és tisztelet fogadta. Meg is érdemelte, hiszen az első évben duplázott a csapattal és 50 év után újra bajnokként zárta a szezont a csapat. Aztán történt valami, rossz széria és mennie kellett, ahogy Carlo Ancelottinak is, aki szintén két trófeát zsebelt be debütálásának évében, míg a második évben csak a második helyre szorult a csapat, ami Abramovicnak nem volt elég. Érthető, hiszen egy olyan tulajdonosról beszélünk, aki, ha kellő érvek alátámasztják, bárkit megvásásrol a játékos piacról. Emiatt aztán a cselszki és egyéb rosszindulatú, de egyébként szellemes gúnynevek is szárnyra kaptak, pont azoktól a szurkolóktól, akiket szintén felvet a pénz és vörösben képzelik az ördögöt. Most viszont nem róluk van szó, hanem Abramovic egy kockázatos, meglepő és mégis bizakodásra okot adó lépéséről, miszerint nem a nevet nézte, hanem a teljesítményt: egy André Villas-Boas nevű 33 éves portugálnak adott esélyt arra, hogy a Premier League és Európa trónjára vezesse a Kékeket. Az eddigiek alapján tőlem minden dicséretet megkap, mert most már látom, mi volt az, ami hiányzott és mi az, ami megvan: a lelkesedés, ami rengeteg pozitívumot hozott. Szebb a játékunk, jobban működik a rotáció, megvan a kellő csapategység, briliánsak a hirtelen változásokra épülő döntések. Tetszik, amit látok. Tetszik, hogy remélhetek. Igaz ugyan, hogy Manchester viszi a prímet, hiszen az első két helyen a két városi csapat áll azonos pontszámmal, de csak három pont a lemaradás és ahogyan André Villas-Boas gesztusaiból látom, nyilatkozataiból kihallom soha nem fogja feladni a harcot a bajnoki címért és a Bajnokok Ligája serlegért. Nem fogja, mert a csapat készen áll. Még, mint a betonnak is, meg kell kötnie az elképzeléseknek, taktikának, minden egyes játékos szellemileg is el kell jusson arra a szintre (gondolok itt a remekelő fiatalokra), ami kötelező, de ha egy olyan ikonnal játszhatsz egy csapatban, mint Lampard, semmi gond nem lehet. Azért is említem Lampardot, mert érdemes végiggondolni azt, ami vele történt. Volt egy rossz szezonkezdete, majd André Villas-Boas pihentette, nem is kevés ideig, ahhoz képest, kiről van szó. Majd a Bolton ellen esélyt adott Frankienek, aki pedig egy mesterhármassal válaszolt az őt ért kritikákra és Bogdán legnagyobb bánatára. Ez az igazi sportember, nem pedig az egekig magasztalt, de egyébként középszerű Tevez, a Manchester City támadója, aki egy tétmeccsen kerül szembe az őt kezdőbe nem, de csereként rá számító Roberto Mancinivel. Sértődés, eltiltás, majd már a hírek, hogy a Juventus akarja az argentint. Vigyék, ha akarják, habár az Öreg Hölgy bizony sokkal jobb, szimpatikusabb hozzáállású játékosokat érdemel. Lásd Del Piero, akit azért is tisztelek, mert nem hagyta ott a Juvantust, amikor az, az olasz másodosztályban szerepelt. A kis széljegyzet után viszont térjünk vissza a Chelseahez. Térjünk vissza oda, hogy ez a csapat egyre több, egyébként eddig rivális szurkoló ismerősöm számára kezd szimpatikus lenni. Van, aki az Arsenal, van aki pedig a Manchester Untiedtől pártolna át, látva, hogyan is játszik most a csapat. Nagy igazolások nincsenek Torresen és Matan kívül, csak olyanok, akik itt, ebben a klubban lettek sztárok, mint Lampard, Terry, Drogba, Cech, Ferreira, Bosingwa, Malouda, Kalou és még sorolhatnám. Ők egységként is és egyénileg is nagyok, legendák és kapitányai a saját posztjuknak. Ahogy a Chelsea is az lehet a nézhező focit élvezők körében, mert zászlós hajóként csatlakozhat a szintén gyönyörű futballt játszó Manchester United mellé, hiszen ez a csapat már nemcsak eredményesen, de szépen is tud játszani.
C'mon Blues!
Ugyan a blog a mainstream alkotások véleményezését tette meg fő csapásirányaként, néha azonban belefér egy-egy olyan alkotás is, amellyel kell, sőt kötelező foglalkozni a rétegfilmek közül. Így voltam ezzel a Harry Brown esetében, de akár még a Black Swan is ide sorolható. Talán meglepő lépés a részemről, de most egy meghatározó európai rendező legújabb filmjével kapcsolatban fejtem ki a véleményemet. Pedro Almodovar a manapság legfelkapottabb spanyol filmes, akinek kezei közül olyan, ma már világsztárok kerültek ki, mint Penelope Cruz és Antonio Banderas. Utóbbi visszatért mesteréhez, hogy eljátssza a világ egyik legjobb plasztikai sebészének szerepét, akinek tettei steril pontossággal asszisztálnak a sötét célhoz, a frankensteini kísérlethez. Amit vártunk már régen, bekövetkezett. Almodovar visszatért régi önmagához és olyan filmet írt és rendezett, amely a húsba mar, a lelket püföli és a megtekintése után nem enged el. A film az első képpel, az azt aláfestő zenével már megadja az alaphangulatot, amely végigkíséri a filmet és ahelyett, hogy lazítana a szorításon, még inkább szorosan magához köt.
Beteg. Ez a szó, ami elsőre eszembe jutott a filmről. Egy normálisan viselkedő karakter sincs, akivel szívesen azonosulunk, hiszen vagy a magatartása olyan vagy a helyzete az, ami visszataszító és olyan szűk sikátorba taszítja a személyt, amire egyikünk sem vágyik.
Minden egyes mozzanat, a képi világ, az aláfestő kortárs komolyzene egyre jobban magához húz és nincs egy pillanat sem, amikor a néző megpihenhet. Mindig történik valami, nincsen üres járat és a csattanó annyira üt, hogy egykönnyen nem felejtem.
„Meg kell ölnöd a nőt vagy meg kell ölnöd mindkettőt!”
(elnézést, de a spanyol nyelvű idézet meghaladja a képességeimet, hiszen nem beszélem a nyelvet, így hülyeséget nem akarok írni)
Ez a film az, amit mindenkinek kötelezőnek érzek, de csak és kizárólag stabil lelkiállapotban vagy egy társsal, mert a magány végig a képünkbe mászik a vászonról és ezt, kifelé a moziból nem akarjuk érezni.
Nálam 10/10, amellett, hogy nehéz film, mégis fura leírni, de felüdülés volt egy olyan alkotással találkozni, amely a szabadság fontosságát erősíti, a gyász milyenségét vizsgálja, az önbíráskodás ellen ha szól is, csak szőr mentén és mind ezek mellett az elme és a lélek legmélyebb bugyraiba enged bepillantást a maga steril, de mégis káoszos módján.
FIGYELD:
- Az múlt felidézésének elhelyezése a filmben zseniális
- A zene a 60-as évek naturalista filmjeinek világát idézi
- A filmvégi csavar
2007-ben megmutatták, hogyan is néznének ki az alakváltó robotok kalandjai a vásznon. Akkor azt mondtuk, jól, még adjatok belőle, mert kell a látványorgia. 2009-ben nemcsak a Bukottak, de a második részek bosszúja is utolérte Michael Bay-éket, mert ugyan anyagilag megérte, kritikailag viszont nagyon csúnyán elhasalt a folytatás. Volt szabadkozás nem kevés és rengeteg forgatási videó is a neten, hogy a rajongók lássák, hogyan is készül a trilógia, remélhető zárása. Elkészült. Nem lett jó...vagyis igen, de ez kétélű dolog. Méghozzá nagyon kétélű. Az egyik része, hogy a sztori maga ugyan nem annyira kesze-kusza, mint a Bukottak bosszúja esetében, viszont nem is annyira jó, mint az első részé. Azért van ellenpélda is: az amerikai-szovjet űrverseny magyarázata ebben a részben ötletes, Sam szüleinek minimális megjelenése köszönetet érdemel, a csavar magyarázata kielégítő.
A többi szál viszont hagy némi kívánnivalót maga után. Őszintén szólva még untam az első egy órát, ami azért nem jó érzés, mert ha kicsit rövidebben oldják meg a felvezetést, akkor biztos, hogy jobban élveztem volna az egész filmet. Tehát kicsit káoszos sztori, unalmas részekkel, de még éppen hogy szódával elmegy. Ahogy a színészi alakítások is, mert ugyan ez a film nem a drámaiság kellő színpadi és kamera érzékenységgel megáldott aktorok piedesztára emelésére miatt hivatott, de valamilyen szintű játékra azért volt lehetőség. Nem éltek vele. Ahogy a rendező sem a vágóasztal nyújtotta kreatív lehetőségek kreatív kihasználásával sem. Értem ezalatt, a totálisan magára hagyott, funkció nélküli lassítások és belassított hősies közelik használatát. Ezért megrovásban kell részesíteni Bay urat, mert eddig ezzel nem volt baj, de úgy tűnik, mindig tud hibázni. Ő igen, ahogy viszont a látványtervezők nem.
"What about the job?"
"Well, dad, I have got some interviews for this week."
"Oh, well and where is your car?"
"He is saving the world."
"Hm, so your car has a job but you don't, nice."
A film második része konkrétan Chicago teljes pusztulását mutatja be. Olyan szinten dőlnek a házak, robbannak a rakéták, csapnak le a kardok és zúzódik össze, aminek az a sorsa, hogy csak ülsz és tátott szájjal bámulod. Orgia, látványorgia, amihez Michael Bay csapata nagyon is ért. Minden egyes árnyék, vízcsepp, porszem a helyén van, valóságosan hat. Annyira, hogy ha az évtized filmes csatáinak készítenénk egy listát, ez a pusztítás biztos, hogy a top háromban lenne (az Avatar jelenlegi első helyét még nem sikerült senkinek túlszárnyalnia).
Nálam 6/10 és tényleg remélem, hogy nem lesz több film, mert Optimus Prime bizony megharcolta, amit kell és még egyszer végighallgatni ugyanazt a monológot, ami minden film végén elhangzik már a giccs és nagyon nem tetszés kategóriájába csapna át. Háromszor elég volt.
FIGYELD:
- Sam állást keres
- Megatron első felbukkanása
- Az utolsó majdnem egy órás csatajelenet, amelyben Chicagot majdhogynem porig rombolják
Mindenki számára ismerős a "bárcsak ne ő lenne a főnököm" gondolat. A főszereplő három fiatalember nemcsak elvi síkon képzeleg a fenti mondatról, hanem gyakorlati terepre terelik egy lerészegedett éjszaka után született ötleteiket. Persze, mivel nem profik, ezért alvilági szakmai berkekben kutakodnak valaki után, aki megteszi helyettük, ám a sors úgy hozza, mégis maguknak kell megszabadulniuk gyűlölt feletteseiktől. A három lúzer karakter ügyesen szabadul ár a nézőkre az első 10 perc után, ami azért is fontos tényező, mert ezzel elárultam a film egyik nagy erényét: nem kell sokat várni az első igazán jó poénra. A felvezetésben minden benne van, mégsem hosszú és a folyamatos információ adagolás sem gátolja meg az alkotókat abban, hogy közben végig röhögtessék a közönséget. Mert, hogy röhög az ember. Nem is keveset. A rossz főnök sztereotípiák ugyan visszaköszönnek, de mivel Kevin Spacey zseniális, Colin Farrell szemtelenül pofátlanul tökéletes és Jennifer Aniston is ügyes a maga szerepében, ezért egyáltalán nem zavaróak a forgatókönyv személyiségbeli túlzásai. Talán Jamie Foxx játszik rá egy kicsit jobban, mint kellene, de még az sem megvetendő, mert karakterét viszont kellően ripacskova adja elő, ami viszont néhol szükséges is.
"No, you don't understand. I mean, your people, like black people, you yre on the edge of the society and it is wrong."
"Hey, I have a pub. Do I look like, I am on the edge of the society?"
Politikailag csak kis részben inkorrekt a film, de simán beleillik a manapság oly divatos vígjátékok közé, csak kevesebb altesti poénnal felvértezve, ami nem is tett volna jót a filmnek.
Nálam 8/10, mert régen volt olyan vígjáték, amelyen több, mint egyszer röhögtem volna jó ízűen.
FIGYELD:
- Mit tesz a kokain?
- A motelszobás jelenet
- A doktornő átverése
1942. Az USA már belépett a háborúba. Mindenki harcolni akar, hiszen az első a haza, a becsület és a mocskos nácik elsöprése a Föld színéről. 1942. Németországban egy tudós tiszt a világot akarja átlépve mindenkin. A két szál összefut, hiszen aki a világot akarja szembe kell kerüljön legalább egy amerikai hőssel, akinek mi is lehetne más a neve, mint Amerika Kapitány. Egy srác Brooklynból, aki annyira vézna, hogy biztos sokszor verték meg. Igen, sokszor. Aki harcolni akar, de nem léphet be a hadseregbe gyengeségei miatt, de azért ő mégis mindent, még illegális lépéseket megtesz, hogy a frontra kerüljön. A szérum viszont már New Yorkban van, így ő esélyt kap. A dühös náci pedig egy ellenséget.
70 éve töretlen népszerűségnek örvend a tengerentúlon Captain America karaktere, aki a hazafiasságot, a becsületet és hősiességet szimbolizálja, így cseppet sem volt meglepő, hogy film készül a kalandjaiból. Méghozzá nem is akármilyen, hanem egy hamisítatlan, pátoszos, klasszikus kalandfilm Joe Johnston rendező tolmácsolásában. Ő az a filmes, aki miután megtervezte a Millenium Falcont (ezt köszönjük), megrendezte a Jurassic Park harmadik részét (ezért annyira nem vagyunk hálásak neki), majd pedig jól bebuktatta a The Wolfman legújabb feldolgozását. Ez valahol nem csak az ő hibája, de benne van a keze, tehát jár a tockos neki is.
Anyagilag ugyan busásan megtérült már a Captain America: The First Avenger, de azért azt nehezen tudom elképzelni, hogy jó filmként fogja emlegetni bárki is. A forgatókönyv színvonala egy kezdő középiskolás agyszüleményének szintjével egyenlő, a színészi alakítások elnagyoltak és izzadságszagúak (kivétel Hugo Weaving, aki most is jó), a zene pedig középszerű, de ezért ne vegyük Alan Silvestri fejét, mert középszerű filmhez ilyen téma dukál.
"Promise me one thing!"
"What, Sir?"
"Promise me that you will stay the same person as you are now after the operation."
Egy akciódús és néhol már röhejes filmmel lesz dolga annak, aki megnézi, de egy dolgot ne feledjünk el: mivel, és ezt már a Thor kapcsán is említettem, jövőre jön a nagy "osztálytalálkozó", a világnak meg kellett ismernie az igazi amerikai hőst, aki semmivel sem dacolva írtja az ellent, szédíti a nőt és mutat példát.
Nálam 6/10, mert maga a szórakozás megvolt, csak többet röhögtem közben, minthogy ámultam volna a fantasztikus cselekményen és akciókon.
FIGYELD:
- Mikor használ először pajzsot a Chris Evans által alakított Steve Rogers
- Red Skull megjelenése és kivitelezése
- Howard Stark "működő" lebegő járműve
Vannak olyan filmek, amelyekre az ember nagyon kíváncsi, de valahogy úgy érzi, megfelelő helyzet és két óra kell ahhoz, hogy tényleg az adott alkotásra tudjon koncentrálni. Ezek általában olyan történetet dolgoznak fel, amelyet nem lehet elmondani, különben mindent elárulnánk (például Hetedik) és nem maradna csattanó vagy olyan sztorik, amelyeket egy mondattal elintézhetünk (Az út), de a kíváncsiság ott marad abban, akinek meséljük. Jelen helyzetben is ez a helyzet. Egy férfi neveli a lányát a kies téli környezetben. A lány jobban vadászik és lő, mint bármely titkos ügynök. Pont. Többet nem szabad elárulni, de ez a kis információ is már beülteti a bogarat a fülünkbe.
Azt hihetnénk, hogy egy újabb akciófilmre váltottunk jegyet, méghozzá a bugyutább fajtából, de meg kell nyugtassak mindenkit, hogy nem. Sőt! Ez a film nemhogy jó, de idegesítően, meglepően jó. Ahogy Az útban a szürkeség sokszínűségét ecseteltem, itt azt tudom kiemelni, hogy mennyire színesen szürke a világunk. Hiába vezet minket végig a történet Marokkón keresztül, Spanyolországon át egészen Berlinig, mégsem úgy állunk fel a székből, hogy "na, drágám, akkor jövőre elmegyünk Marokkóba teázni egyet". Nem, mert ezen országok rosszabbik arcát látjuk, a szegénységgel, kosszal. Ez pedig így van jól, hiszen a hatalmi játszmák operatív csatái is itt dőlnek el. Sikátorok, sötét utcák, lepusztult házak között.
Joe Wright rendező ezeket a képeket adja díszletként egy nagyon nyomasztó történethez, amely viszont épp akkor válik érdekessé, amikor már azt hinnénk ez egy moralizáló, művészkedős tompulás a részéről. Minden karakter kellően felépítve és egy idő után leépítve asszisztál a főszereplőhöz Saiorse Ronanhoz, aki nemcsak, hogy hasonlít filmbéli partnernőjéhez Cate Blanchetthez, de tehetségben is felér hozzá. Tökéletesen jeleníti meg a kislányban lakozó gyilkost, illetve a gyilkosban lakozó kislányt.
"I want to be your friend but there are things I can not tell you. Would you still be my friend?"
"Well, I don't know now."
Eric Bana, mint az apa kisujjból rázza ki a hideg, ám mégis erkölcsös apa szerepét, még akkor is, ha az ő esetében kicsit lineárisra sikerült a jelleme, mégis képes megölteni élettel. Élettel, ahogy a film is rámutat, hogy bármilyen érdekek is feszülnek egymásnak, azért mégis csak a saját létezésünk élvez elsőbbséget.
A fényképezés elsőosztályú, ahogy a vágás is minden dicséretet megérdemel. Ezzel szemben a zene viszont, amelyért a The Chemical Brothers felelt, nem lesz akkora átütő siker a boltok polcain a soundtrackek között, mert a filmhez passzol, de önmagában kevés ahhoz, ami a Daft Punknak sikerült a Tron: Legacy kapcsán, azaz önmagában is briliáns.
Nálam viszont zene ide vagy oda 9/10 és csak azért nem maximum pont, mert a lezárás viszont bármennyire keretet ad a történetnek nem teljes és egy-két szál elvarratlan maradt, ami azért baj, mert egy folytatást viszont ér meg.
FIGYELD:
- Hanna ismerkedik az elektromossággal.
- "Szereztem reggelit!"
- Saiore Ronan mimikája
Régi adósságot kell törlesszek, hiszen a filmet régebben volt alkalmam megtekinteni, de írni még nem írtam róla. Talán azért, mert kihagyott az agyam, hiszen annyi minden van, ami szép is jó is, de megterhelő. Aztán olyan oka is lehet, hogy én nem kaptam olyan kis átlátszó kapszulát, mint főhősünk, melynek hatására mindent tudhatnék. Eddie (a főhős író) ihlet nélküli nihilben éli minden napjait, egészen addig, míg sógora meg nem kínálja a bogyóval. Utána persze minden sikerül, minden összejön, még a magánélete is helyrerázódik, de a bukás, mint minden ilyen filmben, elkerülhetetlen. Legalábbis be kell mutatni a bukást. Van különbség, merthogy a történet vége...nincs is vége. Alapvetően az emberi erkölcs próbájának bemutatása ez és persze az arcunkba kapjuk, hogy hiába a héroszos viselkedés bizonyos helyzetekben, mégsem tudunk kivetkőzni magunkból. Ami adatott, vegyük el használjuk. Ezek vagyunk és ezzel a filmmel ezt pontosan a képünkbe vágják. Maga a rendezés, a technikai trükkök, gegek hozzátesznek a dramaturgiához és egyáltalán nem feleslegesek. Ebből a szempontból a kiváló jelzőt megkapja a stáb, viszont bizonyos szempontból mégsem kitűnő. Hiányérzetem van, de nem jelentősen, viszont legbelül mégis. A csattanó kitalálható, ami itt nem megbocsátható.
Ami viszont feltűnt, hogy Bradley Cooper nemcsak másnaposan jó, hanem üldözöttként is. Robert de Niro mindig az, még ha kis, de fontos szerepe is van. Neil Burger remek rendező, kellő arányérzékkel adagolja nekünk a különböző fázisokon átívelő sorsot, míg a végén eljut oda, ahova kell: az ember bűnös, gyáva, de cselekedetei érthetőek.
"So, you want to deal with me in a situation where everybody is dangerous, you don't know the conclusion, you can actually loose everything, your life'll be a hunting party."
"Yes, sure!"
Aki szereti azokat a filmeket, amelyek kicsit bulvárosan, szájbarágósan, de komoly fiktív témát boncolgatnak a maguk kicsit kreatívabb módján, rávilágítva arra, hogy vágyaink bizony következményekkel járnak, elégedettek lesznek. Csavarokkal, jó alakításokkal, remek rendezéssel van dolgunk, ami viszont nem éri el a tökéletes szintet.
Nálam viszont a 7/10-et simán és bármennyire is húztam a szám, hogy megnézzem, nem csalódtam, de az biztos, hogy egyfajta érdeklődő hangulat kell hozzá.
FIGYELD:
- Bradley Cooper átalakulását
- A technikai trükköket
- Az utolsó jelentet
Most nem egy filmről, de többről elmélkedjünk, melyeket volt szerencsém (?) látni a nagy nyári blockbuster dömping alatt. Vannak hiányosságok, így a lista nem teljes, de szemezgessük ki azokat a szempontokat, amelyek alapján el tudjuk dönteni, mennyire is volt fenékig tejfel az életünk film szempontból. A kiadott elemzések alapján az összes bemutatott film 4,61 milliárd dollár bevételt hozott a stúdióknak eddig az USA-ban, ami nem kis pénz, tekintve azt a tényt, hogy a kalóz letöltések miatt néhány, így kis országunkban is néhány bemutatót, büntetés miatt (nálunk volt az egyik legmagasabb az internetről, torrent segítségével illegálisan fel és letöltött filmek száma, ami egy hónap alatt 68, 4 millió dolláros veszteséget okozott a forgalmazóknak, stúdióknak) elhalasztottak. Hozzáteszem, igazuk is van, valljuk be. A kálváriák áradása után, azért mégis csak eljutottak hozzánk a filmek és nem mondhatnám, hogy minden film hozta, amit kell vagy amit vártunk tőle.
A Király! című fantasy szerű zagyvaság ugyan megosztott minket filmbírálókat, de mivel ez egy szubjektív blog (mint mindegyik), megengedtem magamnak, hogy mellébeszélés nélkül lehúzzam a filmet, nekem nem tetszett, amellett, hogy megértem, miért lehetett kedvelt bizonyos körökben. Kockázatos volt egy ilyen film elkészítése a nagy szuperhős cunami közepette...meg is bukott. Jó lett volna, ha, mint egy üde kis színfoltként éket ver a hősmozik közé, pihenésként, de nem tette meg. Ahogy a Larry Crowne sem, pedig ez egy ügyes, aranyos romantikus melodráma, Tom Hanks tolmácsolásában. Ezt sajnáltam, nagyon, mert nekem tetszett és hiába a jó kritikák, megbukott...ez is, pedig igényes szórakozásnak vélem, ahogy viszont a Thort nem tartottam annak, mégis behozta, amit kell, pedig számomra nem volt a legjobb választás. Ez eddig azt jelenti, hogy a nagy durranások kis pukkanások maradtak, de a helyzet mégsem volt ennyire rossz köszönhetően a Pixarnak. Verdák 2, igazi élmény, fantasztikus látvány, jó sztori. Animációban megkaptuk még a kungfuzó pandát, aki szintén nem okozott csalódást, köszönhetően a kreatívan megoldódott flashbackeknek. Mindezek mellett aztán a reflektor fénye mégis elhalványított mindent, hiszen az utóbbi évtized leginkább várt befejezése volt kíváncsi a nagyközönség, hogy a varázslótanonc, Harry Potter kalandjainak végére pont kerüljön. Megtörtént, köszönjük! Amerika Kapitány sikeresen kezdte a második világháborús hadjáratát, hogy ő is ismert legyen majd mindenkinek, aki jövő nyáron beül a The Avengers című mozira. Ez viszont már a jövő zenéje.
Mutattak be még más alkotásokat is, de a fent említettek azok, amelyektől várták a nagy bevételt, hogy a következő projekteket finanszírozni tudják. Persze támadtak a Transformersek, már harmadszor, a másodiknál jobb kritikákkal (és megfelelő bevétellel), de kellő elégedett sóhajjal, hogy véget értek a kalandok, szerelmes ömlengésben sem volt hiány, míg a rétegfilmek sem okoztak csalódást.
Azt kell mondjam, hogy amíg a nyár permanensen dög meleg volt, addig a filmek tekintetében kaptuk hideget-meleget, jót-rosszat, kellemes és szimpla csalódást.
Ami a jövő nyarat illeti, lesz The Avengers, Batman-trilógia zárás, talán Man of Steel és bizony Expandables 2 is nagyon várós, pláne Jean Claude Van Damme és Chuck Norris részvételével, ám de Simon West rendezésében, ami, valljuk be első hallásra lutrinak tűnik, de régi vágású akciófilmhez, régi vágású rendező dukál. Aztán persze Quentin Tarantino, a dialógmester is megörvendezteti majd talán a rajongókat a Django Unleashed című western opusszal. Mindemellett pedig de jó volna kincseket is találni, mint például a Stake Land lett ebben az évben. Tehát akkor csapó és a következő időszakra koncentráljunk, azaz Karácsony környékén majd lesz mit néznünk.
Természetes, hogy most is van szuperhősös mozi a kínálatban. Kell is, hiszen a Marvel univerzum 2012-re ígérte a The Avengers mozit, amelyben Hulk, Captain America, Iron Man mellett ő, Odin fia is szerepet kap Nick Fury csapatában, ezért aztán mindenkit be kell mutatni a laikusoknak is. De most akkor kanyarodjunk cikkünk témájához.
Ami meglepő volt már az első híresztelések kapcsán is, hogy egy ízig-vérig Shakespeare-en edződött színész-rendezőre bízták a rendezői széket. Igaz, mostanában divat, hogy a színészek veszik kezükbe a háttérmunka egy részét. Edward Norton a Hulk forgatókönyve felett bábáskodott, John Favreau megrendezte a Vasember két epizódját, melynek scriptjét a szintén színész Justin Theraux jegyezte. Szóval a kamera elől, a mögé kerülve sem okoztak csalódást. Volt egy félelmem a Thorral kapcsolatban ebből a szempontból: Kenneth Branagh elviszi-e a sztorit a totális dráma felé, kis teret hagyva ezzel a lépéssel az akcióknak? Mekkora teret és beleszólást hagy Sir Anthony Hopkins-nak? Nyitva hagy-e lehetőségeket a folytatáshoz vagy lezárja, mint egy Shakespeare drámát? Megnyugodtam, mert nem tett ilyet. Egyszerűen rendezett egy alapvetően két helyszínes akcióban gazdag szuperhős mozit. A színészi teljesítményekre kár lenne szavakat fecsérelni. Mindenki jó, mindenki azt hozza, amit kell. Chris Hemsworth jó választás a kicsit arrogáns, de mégis aranyszívű főhős szerepére.
A látványvilág, a mai realisztikusabb megközelítésű filmektől eltérően rajzosra, meseszerűvé sikeredett, de ez nem hiba, inkább pozitív, hiszen egy nem létező világot máshogy nem lehet megjeleníteni és Thor nem része a mai New Yorknak, mint Spiderman és nem illik bele a Nolan féle újszerű koncepcióba, hiszen az ő otthona nem is a Földön van.
Amivel nekem mégis problémám van, volt, hogy túlságosan tördelten viszik végig a cselekményt. Az összefüggések ugyan keresztezik egymást és a magyarázat sem marad el, de mégsem áll össze a dolog. Az apró gesztusok, félmondatok hiányoztak nekem. Azok, amelyek az Iron Man-ben működtek, akár a humor eszközeinek segítségével, akár az újkori lassan trilógiává bűvölő Batman széria drámai megoldásaival. Ugyan szerepelnek néhol ezek a szalmaszálak, amelyekbe kapaszkodhatott az író, de mégis olyan erőltetettnek hatnak, hogy jobb lett volna kihagyni ezeket.
"Sir, I want to buy a horse!"
"We don't have horses."
"Then give me something, I can ride!"
Összességében nem lehet okunk a panaszra. Az eddigi filmek között megállja a helyét, de az biztos, hogy nem lesz az a film, amelyet többször meg akarsz majd nézni. Egynek jó, kipipálva.
Éppen ezért nálam 6/10 és a pöröly nagy valószínűséggel már csak a közös moziban csap le majd jövőre. Szuperhős dömpinges (Man of Steel, The Dark Knight rises, The Avengers) nyarunk lesz 2012!
FIGYELD:
- Natalie Portman, mint atomfizikus
- Carlson ügynök feltűnései
- A vége főcím utáni plusz jelenet
Terminátorként, elpusztíthatatlan elemként élni az életet biztosan jó dolog lehet, de ha a realitás ösvényén maradunk, és nem az élő szövet a fémvázon kiborg vagyunk, akkor bizony kiderül, hogy ez olyan áldozatokkal jár, amit igen nehéz meghozni azért, hogy elmondhassuk: nyugodt életünk van. Danny Greene története nem mindennapi, amellett, hogy igaz is. Egy ír munkásról van szó aki miután szembeszállt és eltávolította a szakszervezeti vezetőket, a clevelandi alvilág kiemelkedő figurája lett. Ugyan, hisz ez a vérében van, gyűlölte az olaszokat, mégis kénytelen volt üzletelni velük. Ez okozza (nagy nehezen - fontos tényező) vesztét is, de halála viszont olyan folyamatokat indított el, ami meghatározó lett az amerikai alvilág szerkezeti felépítésében.
Jonathan Hensleigh, aki eddig inkább íróként volt elismert, mint rendezőként, egy olyan veszélyes útra lépett, amelyre csak nagyon kevesen merészkednek. Gengszterfilmet készíteni a The Godfather, Casino, Good Fellas nyomdokain haladva bizony merész vállalkozás. Ezt tudta ő is. Nem is ebbe az irányba vitte filmjét, hanem inkább a Donnie Brasco féle vonalat követte, mind kamerakezelésben, mind a kicsit szárazabb hangulat teremtésben. Ray Stevenson, aki eddig erőteljes testfelépítésének köszönhetően az akciófilmek mellékszereplőjeként számított most megmutathatta, hogy képes egy drámai szerepben is kihozni magából a legtöbbet és elviszi a hátán a filmet. Kellemes meglepetés amellett, hogy olyan már rutinos gengszterfilm aktor mellett kellett megállnia a helyét, mint Paul Sorvino (röpke szerep), Christopher Walken és a kultusz filmek specialistája, mint Vinnie Jones, Val Kilmer vagy Vincent D'Onofrio (megemlíthetjük kedvenc B-film sztárunkat is Robert Davi-t is a kis, ám annál fontosabb szerepben). Mindenki tökéletes, ahogy a film is az, a maga módján. Kis költségvetés, látszik, ellenben remek megvalósítás, látszik. A film hossza egyedül az, ami zavaró, mert ugyan ez nem egy akciófilm, de néha bizony fel kellett pofoznom magam, hogy együtt lassuljak a történet alakulásával és ez az egyetlen dolog, amit, mint negatívum kiemelnék: a dinamika és a ritmus valahogy nem passzolt, az arányokat egy kicsit elnézték.
"Is it all you got? A fucking little bomb or dinamite to kill me, You can not kill me fucking Italian bastards!"
Nálam 8/10, mert az utóbbi évek egyik legjobb gengszterfilmje, ami bizony kellett már, mert végre visszajutunk egy két óra erejéig a szuperhős univerzumból oda, ahol élünk: a valóságba.
FIGYELD:
- Ray Stevenson játéka
- Az eredeti archív felvételek beépítése a filmbe
- A konklúzió
Vannak dolgok, amelyeket nem értek. Illetve értem, csak nem akarom elfogadni. Pár hónappal ezelőtt írtam a Sanghai című filmről, amelyben igazán ismert színészek formálták meg a kémjátszma karaktereit egy igazán jól eltalált film-noir szerű romantikus háborús-kaland-kém-thrillerben. Csak DVD-n jött ki, mert a forgalmazók megijedtek a kezdeményezéstől, azaz attól, hogy nekik kell eladniuk valamit. Nem kockáztattak. Azóta jöttek ugyan jobb és rosszabb filmek, de azok majdhogynem kötelező jelleggel kellett hozzák a jeles vagy legalább négyes osztályzatot, mert hogy majd mindegyik folytatás volt a Pixartól vagy Michael Baytől. Mivel szeretem megtalálni a gyöngyszemeket (a Resevoir Dogsról sem tudott senki a Pulp Fictionig, pedig szerintem jobb - csak megjegyzem, habár ez a felismerés nem nekem köszönhető), ezért olyan filmeket is megnézek, amelyek nem kaptak túl nagy publicitást, sőt itthon be sem mutatták és nem is nagyon fogják. Ez a film, a Stake Land is ezek közé tartozik. A poszt apokaliptikus elemek ötvözve a vámpír mitológia realistább elemeivel, megspékelve egy kis drámaisággal, nélkülözve a humor legapróbb jelenlétét is. Tehát egy Zombieland könnyedség nélkül. Kockázatos? Az, de az alkotók megugrották. Méghozzá nem is akárhogyan. Egy igazi, vérbeli The Road hangulatát idéző, ám annál gyorsabb és akciódúsabb, mégsem popcorn mozit kapunk a jobb fajtából, road movie-s felhanggal. Nincsenek üresjáratok, a patetikus felütés a közelben sincs, a legjellemzőbb szín a szürke és még a szereplők is ismeretlenek, de jók. A történet szerint vámpír lepte bolygón élnek az emberiség megmaradt tagjai és valamiféle New Edent keresnek, de ahogy lenni szokott, vannak akik valamilyen köntösbe (jelen esetben a vallás) bújtatott demagógiával akarják megakadályozni a békés túlélők esélyét bármire, ami elfeledtetheti velük a szörnyűségeket. Így hát hőseink két tűz közé szorulnak, de a maguk hallgatag módján mindent megtesznek a túlélésért. Jim Mickle, akinek filmográfiája nem hosszú még, egy igazi értékelhető alkotással rukkolt elő. A szövegkönyve, melyet Nick Damicival (az egyik főszereplő) írt, nem lehetett túl hosszú, mert véget nem érő monológokkal nincsen tele film és ez nem is káros. Ha nincs éppen akciójelenet, akkor is mindent elmond a környezet, a zene, a szereplők tekintete és ez elég.
"How many vampires did you killed?"
"Not enough!"
"And how many man?"
Minden tiszteletem azoknak, akik részt vettek ebben a filmben, mert ugyan a vége kicsit hajaz az eddigi összes poszt apokaliptikus alkotás fináléjára, mégis inkább azt figyeljétek, hogyan oldják meg a karakterek sorsának alakulását. Bevallom, én meglepődtem bizonyos ötleteken, de aztán mégis bólintottam, elfogadva, hogy ez így jó, ennek így kell lennie.
Nálam 8/10, és hiába érezhető a kis költségvetés miatt korlátok közé szorult megvalósítás, az egész olyannyira élvezhető, hogy még a vége főcímet is végigvártam, mert ott pedig a zene ragadott magával. Inkább ennek az alkotópárosnak (Mickle & Damici) kellene esélyt adni, nem pedig olyan "amatőröknek", mint a Priest és a Legion rendezője, kinek nevét direkt nem írom le, mert megsérteném ennek a remek filmnek az általam írt véleményezését.
