1945-ben véget ért ugyan a második világháború, de a romok és eltűnt boldogság szúrta mindenki szemét, pedig az emberiség maga teremtette meg ezt a poklot. Amerika ledobta az atombombát Japánra, megalázva, a földdel egyenlővé téve a szigetországot, majd segítőként tért vissza, megalapozva egy (talán) későbbi szövetség kezdetét. Az atom volt a bosszú Pearl Harborért? Nagy árat fizetett a Japán nép ezért, de ami Peter Webber filmjéből kisejlik, hogy a háború utáni amerikai megszállás volt az igazi vendetta. Megmutatni ezeknek az európai mércével nézve már túl elhivatott, kötelességtudó, hűséges embereknek azt a hatalmat, amit ők soha nem akartak elfogadni vagy megérteni. Félreértés ne essék, egyik oldal sem büntetlen, hiszen azok, akik a döntéseket meghozták, legyen szó egy amerikai sziget bombázásáról vagy egy szigetország majdhogynem teljes eltüntetéséről túlélték a borzalmakat, míg a dolgozó nép, a harcoló katona odaveszett egy gombnyomás miatt. A döntések okozta hatásmechanizmus pedig beindult és kísérte a világot.A történet egy igen fontos ponton kezdődik, egy igen fontos kérdés felvetésével: Mi legyen Japánnal? A szigetre érkező amerikai haderő Douglas MacArthur tábornok vezetésével azt a feladatot kapja, hogy építse újra a felkelő nap országát, de egyúttal derítsék ki, hogy ki vonható felelősségre. Ez a kérdés egy személyre vonatkoztatva jelenik meg, ami egyáltalán nem lustaság vagy felszínesség, mert kiderül: minden lépés, amit ez a nép tesz egy emberért, egy ember nevében teszi: a Császárért. Tehát, ha ő felelős, akkor mindenki felelős. Ha ő bűnös, mindenki bűnös. Ez a felütés, amely tiszta és világos, de ugye a lényeg mindig a részletekben van.
Peter Webber egy olyan világot mutat be, amelyet ma már elképzelni sem tudunk, hiszen Japán olyan ütemben fejlődött, hogy minden más nemzetet lekörözve újra a világ vezető nemzetei között tartják számon, pedig szenvedett eleget, ahogy szenvedést adott is eleget, mégis ma tiszteletet parancsoló országként tekintünk rá. Szenvedés, halál, kuszaság jellemezte ezt a nemzetet 1945 után, de ezt a képet nem kapjuk meg. Kimondva, a karaktereken keresztül igen, de a képi világ túl tiszta, a zenei aláfestés túl sablonos, még egy kis erőltetett belső konfliktus is felesleges. Ezzel szemben Fellers tábornok (akinek feladata, hogy bizonyosságot szerezzen a Császár bűnösségére vagy ártatlanságára) szerelmi mellékszála szépen kibontva mutatja be az ő és ezzel együtt amerikai kötődését Japánhoz a háború előtti időkből.
A film mindent megmutat, amit a játékidő enged, de mindennek csak a felszínét karcolja, nem látunk a helyzetek mélyére, a történet csak felmondva kerül elénk, nem elmesélve. Erre rájátszik az a tény is, hogy a film akkor kezd izgalmassá válni, amikor majdnem véget ér.
A színészekre amellett, hogy nem lehet panasz, érzek valami nem oda illőt. Matthew Fox választása a vizsgáló tiszt szerepére jó lehetett volna, ha a szerelmi szál erősebb, de itt minden más karakter mögé bújva elhomályosodik, ami azért baj, mert az ő szemszögén keresztül látjuk a történetet. A jeleneteiben azt éreztem, hogy inkább a másik fél érdekel, nem ő. Persze, ez természetes, hiszen a kérdéseket teszi fel, engem viszont a válaszok izgatnak, de mégis olyan erőtlen a karakter, amit nem tudok elképzelni az amerikai hadsereg egy tábornokáról sem. Pláne, ha azt vesszük, hogy a MacArthurt játszó Tommy Lee Jones minden jelenete üde színfolt a filmben.
Összegezve tehát, jó próbálkozás, de nem kiváló. Erre mondják, hogy rendes iparosmunka, pedig több is lehetett volna belőle. Talán a kosz hiányzik, a közelik több használata, hogy azt érezzük, ott vagyunk mi is. Éreztem én a cseresznyefák illatát a mozi közben, de csak távolról, nagyon távolról.
Nálam azért 6/10-et megérdemel.
FIGYELD:
* Tommy Lee Jones laza keménységét
* Aya nagybátyjának és Fellers tábornok beszélgetéseit
* MacArthur és a Császár személyes találkozóját