FLYVIKWORLD

1991-nem jött egy rendező és azt gondolta, hogy sikeresen vászonra vihet egy brutális történetet, amelyet Thomas Harris írt. A volt FBi ügynök könyvében nem a fikciós elemek voltak a legborzalmasabbak, hanem a tény, hogy bizonyos valós, megtörtént események is ihlették. Ez a rendező megalkotta minden idők egyik legjobb thrillerét Anthony Hopkins és Jodie Foster főszereplésével, amely utána a legjobb női főszereplő, legjobb férfi mellékszereplő és a legjobb film Oscar-díját is besöpörte. Igen, ez volt a The silence of the lambs. Pár évvel később egy másik rendező már egy abszolút kitalált sztorival ijesztgette a nézőket, de az is abszolút tökéletes munkának bizonyult, nem mellesleg kiemelve Brad Pittet a szépfiú imázsból. Igen, ez volt a Se7en. Teltek-múltak az évek és ugyan voltak próbálkozások, mégsem készültek ennyire kiváló és létjogosultsággal bíró filmek ebben a témában. A világ megváltozott és agyunk kíváncsisága inkább a szuperhős filmek, vígjátékok, olcsó eszközzel alkotott horrorok és feldolgozások felé fordult. Pedig a thrillerek és azon belül is a gyilkossággal foglalkozó történetek közönségbarátnak mondhatóak, hiszen van benne minden, ami a nézőnek kell: gyilkosság, rejtély, csavar, dráma, brutalitás. Mégsem elég egy jó casting, egy alapvetően kreatív gondolkodással bíró rendező az eredmény még így is silány lehet. Mint esetünkben. Brad Andreson neve nem lehet mindenkinek ismerős, mert a mainstream elég messze áll tőle, de olyan filmekkel a repertoárjában, mint a furcsa, de húsig hatoló hangulatú Gépész és az annyira nem is rossz, de emellett ugyancsak kellő szorongást okozó Transz-Szibéria, többet vártunk volna el, mert ehhez a műfajhoz pont ez kell, sőt elengedhetetlen. Egy látható, érezhető, semmihez nem hasonlítható rendezői védjegyekkel rendelkező alkotó, aki valami pluszt tud adni a történethez, amitől a retinánkba ég az, amit a vásznon látunk. Nem történt meg.

Olyan gyorsan felejtjük el ezt a sztorit, ahogy csak bírjuk, mert nem ragad meg egy percre sem azok után, hogy legördült a stáblista, amelyen olyan nevek szerepelnek a színészek között, mint Halle Berry, Abigail Breslin vagy a mindig jó Roma Maffia, illetve egy kis szerep erejéig a Sopranosból ismert Michael Imperioli. Minden meglhetett volna ahhoz, hogy egy jó film készüljön? Nem. Pont a legalapvetőbb részlet húzta át a készítők számításait: a forgatókönyv. Az ugyan tényleg érdekes, hogyan dolgoznak a központban azok az emberek, akik a vészhívásokat fogadják, még az is valahol kecsegető volt, hogy a főszereplő lelki válság miatt kibukik és inkább tanít, minthogy a telefonokat kapdossa fel, de több részlet nincs, ami megfogott volna, pedig az alaptörténettel nem volt gond. Egy vészhívás során az egyik központos konkrétan végighallgatja, amint egy kislányt meggyilkolnak, majd emiatt összetörik, de a sors nem engedi és pár hónappal később megint szembesül a gyilkossal a vonal másik végén, de ekkor már felébred benne a zsaruösztön és maga jár a dolog végére. Valljuk be, egy kicsit hihetetlen, de akár még jó is lehetett volna. Hiszen, ha Starling ügynök is stílusosan végezte a dolgát,kezdő ügynök létére elkapja a fenevadat, Mills nyomozó is megtapasztalta a poklok poklát, pedig rutinos rendőr, akkor itt miért nem fut ki egy jó csattanóra a történet? A válasz egyszerű: a rossz forgatókönyv miatt. Sajnálatos, de ez van. Megint készült egy film, aminek semmi értelme nem volt, mert túl hosszú egy egész estés szórakozáshoz, túl felszínes egy ilyen témához és túl sokat akar, ahhoz képest, amit eleve adni tud.
Nálam 5/10 és annak ellenére, hogy Halle Berry igazi afro-frizurája az életben nem törlődik ki a fejemből, azt kell mondjam, ha valaki pár nap múlva megkérdezi, hogy láttam-e ezt a filmet, a válaszom nem egy biztos igen lesz, mert annyira feledhető egy alkotás ez, ami nagy kár.

FIGYELD:
* A vészhívó központ életét a film elején
* MIchael Imperioli rövidke felbukkanását
* A szoba nevét a központban, ahova visszavonulnak a fáradt dolgozók

Újra vissza a sorozatokhoz. Mégpedig nem is egyhez, de kettőhöz, amelyek között van átjárás. Mindjárt ki is derül miért, de előbb kezdjük azzal, amelyik már bizonyított és az elkaszálás szele sem háborgatta létjogosultságát még soha, ami manapság igen dicséretes.

CRIMINAL MINDS SEASON 8

Kezdeném azzal, hogy 8/10. Nem kérdés. Rossiék megint kitettek magukért. Kedvenc viselkedéskutatóink már bizony jó ideje szórakoztatnak minket a televízió képernyőén keresztül és hiába a különböző egyéb szériák megjelenése a CBS így is berendeli a következő évadot. A recept egyszerű: egyre kreatívabb vagy dühösebb sorozatgyilkosokat, nem túl elvont módon, de kellő magyarázat és logika mellett levadászó ügynökök, akik mind valamilyen módon szerethetőek, még akkor is, némelyikük egy kicsit bogaras. Nem kell ennél több. Ez heti egy órára épen elég. A készítők nagyon okosan kombinálják a szálakat, nemcsak a nyomozás során, de a bűnüldözők magánéletének keresztmetszetén is. Némely ügy valakit személyesebb lépésekre kényszerít, míg a többiek, mellette kiállva, de abszolút hideg fejjel próbálják felgöngyölíteni a megoldandó esetet. Persze vannak olyan ügyek is, amelyek egyszerű, száraz vadászatot követlenek, de a producerek, írók abba is tudnak csempészni olyan apró, személyesebb, intimebb jeleket a csapattagok életéből , amelyek miatt borzongó érdeklődéssel várjuk a következő esetet. A nyolcadik évad abban tér el a megszokottól, hogy összefüggőbb epizódok sora követi egymást, amely a néző fokozott figyelmét követeli meg. Hogy pontosabb legyek: elindul egy szál, amely az egész csapatot érinti (fenyegeti, de azt hiszem ez nem spoiler), majd két-három epizódra elfelejtik ezt, de az ember fejében ott motoszkál a kérdés: Mi lehet ez? Nem engedik, hogy azt higgyük, hogy jelentéktelen szösszenet, mert pontosan, amikor kell, visszatér ehhez a kapocshoz, amely majd egyszer fontos lesz és lezárul. Ugyan ez már a 2. és a  6. évadban is jelen volt, de ilyen hosszan még nem fonta át egy adott, konkrét storyline a szezont, amellett, hogy közben a többi érdekes, brutális ügy is megoldást követel és kap.

Erősebb a magánéleti szál, de leginkább csak utalásként, ám néha ügyesen megszerkesztve, kegyetlen módon, de a csapat egyes tagjának komoly érintettségével is operálnak. Most is egy ilyen történetfonal az, amely nem egyes tagokat céloz meg, hanem mindenkit, ám a kibontakozás, megoldás az utolsó dupla részre tér vissza, talán kicsit gyorsabban, felületesebben, de minden feltételnek megfelelően magasan átlagon felül. Le a kalappal Hotchnerék előtt, mert ilyennek kell lennie egy igazán jó sorozatnak. Ha már dicsérjük, nem mellékesen meg kell említeni, hogy a széria nagyságát az is mutatja, hogy olyan sztárok (inkább régebbi, elfeledett, de névről vagy arcról ismert színészek) is elvállaltak fontos mellékszerepeket, mint Matthew Lillard (Sikoly) vagy Mark Hamill. Hiába, Edward Allen Berneo szavának senki nem tud ellenállni (hiszen sikeres projektet visz), még akkor is, ha manapság egy másik sorozat körül bábáskodik többet.

CROSSING LINES  SEASON 1

Ez pedig a címben szereplő széria, amely nem kevesebbre vállalkozott, minthogy az FBI viselkedéskutató részlegének mintájára egy nemzetközi csapatot hozzon létre az európai színtéren. Ugyan itt nem mindenki profilozó, de a karakterek összetétele nem kevésbé érdesek. Van itt persze az is (komoly pszichológiai problémákkal küzdő ex-zsaru), de mellette  az EU legtökösebb és legjobb rendőrei próbálják kézre keríteni az elvetemült bűnözőket. Tehát egy szinttel feljebb léptek a Berneoék, de nem is tették rosszul. Az mondjuk vicces, hogy például a francia rendőrségen mindenki beszél angolul, pedig köztudott, hogy a franciák nem igazán szeretnek más nyelven beszélni, mint a sajátjuk és ha ugyan a főnökök tudnak is más nyelven, azért egy egyszerű közrendőr nem hiteles, ahogy tökéletes angolsággal válaszol az egyre bonyolultabb kérdésekre. Viszont talán ez az egyetlen probléma vele, a ügyek érdekesek, átsuhanunk Európán, ami azért kellemes virtuális utazás, a karakterek és motivációik (a rendőrökre gondolok) kidolgozottak és mindig tudnak meglepetést okozni, ha kell. Ahogy nekem is okozott, amikor megláttam a stáblistát, hiszen két nagyszerű színész is fontos szerepet vállalt a szériában. William Fichtner (A szökés, Viharzóna, A Sólyom végveszélyben) akit mindig csak mellékszereplőként látunk, pedig megkérdőjelezhetetlen tehetsége miatt megérdemelne már egy abszolút főszerepet és Donald Sutherland (A piszkos tizenkettő, Kelly hősei, Tű a szénakezalban, A Sas leszállt, Űrcowboyok) akit meg egyszerűen nem lehet nem szeretni (habár az Akadémia mindez idáig elkerülte, megjegyzem számomra érthetetlen okból). Ahogy ők is, mindenki hozza a kötelező magas színvonalat, a történetek is remekül szórakoztatnak, mégis valahogy száraznak, nagyon tévésnek tűnik az egész.

Persze a kis vászonra (így hívom a TV-t) készült, de talán bátrabbnak kell lenni ahhoz, hogy majd egyszer ez is megéljen akár 8 évadot. Ha már itt tartunk, felmerül a kérdés, mi lesz a sorsa ennek a nagy vállalkozásnak (a második évad már biztos), még nem dőlt el, de az, hogy még mindig láthatjuk, nem jelenthet rosszat.
Nálam 7/10 és remélem, lesz még pár csavar, amely életben tartja a nézők érdeklődését.

George R. Romero 1968-ban a közönségre szabadította a zombikat és azóta, kisebb kihagyásokkal és színvonalbeli ingadozással támadnak az élőhalottak a vásznon. Zack Snyder feldolgozása (Holtak hajnala) adhatta meg a löketet, hogy újra a mainstream is felfigyeljen a morgó, magukat lassan vonszoló húsdarabok elleni néhol apokaliptikus harcokra a filmekben. A már említett Snyder féle verzió után viszont csak egyre silányabb darabok jöttek, voltak, amelyek egyenesen csak DVD-re, így hát kellett még egy bizonyíték a producereknek és a stúdióknak, hogy keblükre öleljék és pénzt áldozzanak egy olyan alkotásra, amely bevonzza a közönséget a mozikba.
Pár éve aztán Frank Darabont gondolt egyet és a televízió képernyőjére küldte a témát és a The Walking Dead olyan szinten lett sikeres és kult sorozat (lassan, napokon belül jön a harmadik évad), hogy zöld lámpát kaphatott ez a hányattatott sorsú projekt is, amely Brad Pitt szívügye volt mindig is. Ugyan az elején nem akarta elvállalni a főszerepet, de (talán) ő is rájött, hogy az ő neve is kell a sikerhez. Mark Forster rendező nekem, az első hírek hallatán furcsa választásnak tűnt, hiszen a Papírsárkányok és Szörnyek keringője direktora éppen, hogy a művészibb filmek hozzáértő alkotója. Amikor blockbusterrel vagy közönség barátabb alapanyaggal dolgozott, belebukott. A Quantum csendje, a Géppisztolyos prédikátor inkább feledhető filmek, pedig nagy reményeket fűztek hozzájuk.

A döntés azonban megszületett és Brad Pitt produceri felügyelete alatt elkezdődhetett a munka, ami rengeteg problémát, pót-forgatást, újravágást eredményezett és ilyen előzményekkel senki nem hitte volna, hogy a film egyáltalán visszahozza-e a gyártási költségeit. Nemcsak, hogy visszahozta, még sikeres is lett a maga 500 millió dollárnál több bevételt produkáló jegyeladásával. Megérdemelte? Hogy a fenébe ne! Minden a helyén van. Az akciójelenetek lélegzetelállítóak, a sztori megáll a lábán (a könyvben egy ENSZ dolgozó interjúkat készít a túlélőkkel és ezek a történetek bontakoznak ki lapról-lapra, a film viszont Pitt figurájára koncentrál, aki az ENSZ vizsgáló ügynöke és őt küldik megoldani a helyzetet és feltárni a vírus eredetét), a színészek rettenetesen jók és a játékidő sem túl hosszú, ami manapság dicséretes. A végeredmény pedig egy magával ragadó, minden szempontból lenyűgöző alkotás lett, amit az emel a többi zombifilm fölé, hogy egyesíti a horror zsánerét a háborús filmével, de olyan ügyesen, hogy jelen esetben úgy érezzük, egyik sem létezhet a másik nélkül, fókuszálva a könyv és egyben film címére, miszerint globális problémával állnak szemben az emberiség még élő tagjai.

Forster nem lacafacázott, már az ötödik percben elindul a csihi-puhi és utána sem hagy egy perc lélegzetvételnyi időt sem a felocsúdásra, egészen addig, amíg hősünk el nem éri az egyetlen helyet, egy laboratóriumot, ami a végső megoldás lehet. Ott egy kicsit leül a film (gondolhatnánk, hiszen addig a világ egyik végéről a másikba utazott), de csak addig, amíg nem kapunk az arcunkba egy olyan feszültséggel teli hangulatot, hogy csak tátott szájjal nézzük a vásznat. Csodálkozva tapasztaltam, hogy még ez a rész is működik, sőt jól is esik, mert le kellett lassítani és pár percig az elméleti részletekre is koncentrálni kell. Talán a finálé lett csendesebb, annál, mint várnánk, de ez egyáltalán nem zavaró, hiszen ennyi akció után jól is esik a néző gyomrának és ezzel is egyfajta  köztes lezárást ad egy olyan történetnek, amelynek viszont nincs vége. 
Nálam 8/10 és minden elismerésem az alkotóknak, mert egy olyan filmélménnyel ajándékoztak meg, amelyre már igazán szükségem volt.

FIGYELD:
* Az első zombivá alakulást
* A jeruzsálemi inváziót
* Az utasszállító repülőgépen történteket

Emlékszem, amikor az első rész bejött. Nem nagyon voltam kíváncsi rá, de aztán egy unalmas délutánon mégis megnéztem. Már maga az első jelenet annyira üdítő volt, hogy rácsavarodtam. Aztán mindehhez hozzátett a zene, a karakterek, a sztori (bármennyire is butyuta, mégis adott egy pofont a magukat komolyan vevő képregényfilmeknek) és első számú kedvenc lett. Tudtam, hiszen, ki ne tudta volna, hogy lesz második rész. Nem is volt okom félni a ténytől, hiszen Matthew Vaughn, az első rész direktora producerként ott bábáskodott a projekt felett és róla tudjuk, hogy ért ahhoz, amit tesz, hiszen Guy Ritchienek is ő volt a felvigyázója még korábban. Márpedig az angol fenegyerek filmjeit szeretjük...nagyrészt. Ahogy Jeff Wadlow is megkapta a lehetőséget, hogy iparosból egy erős rendezői kézjegyekkel operáló klasszikust hozzon össze, gyarapítva a jól sikerült folytatások nem éppen nagy számát. Minden adott volt tehát, hogy Mark Millar kultképregénye a mozivásznon is folytatódjon. Minden, csak éppen mégsem jött össze.
Ugyan a minél többet mindenből vonal (ahogy erre már mások is rávilágítottak) megjelenik, és bizony kemény leckét kapnka a srácok, mégis az egész egy nagy rakás összevisszaság, különböző jelenetek egymás után pakolva és nincs meg az a filmes malter, amely az első részben olyan szépen összekötötte a szálakat, jeleneteket.


Valahogy úgy lehetettek vele, hogy így is, úgy is sikeres lesz, mert, hogy, de (még ha anyagilag lehet) mégsem az. Nem azzal van gond, hogy ne lennének meg azok a dramaturgiai pontok, amelyek kellenek egy folytatáshoz, hanem egész egyszerűen nem egységes az egész. Van sok verekedés (nem olyan szépen, mint anno), van poén (nem annyi, mint anno), van lelkiismereti válság (több, mint anno), szereplő elvesztése (mondjuk ez jó pont), de mégis hiányzik valami. Az pedig a szív. Néha felcsendül a már klasszikus zenei főtéma, egy-két képregény insert is beköszön, de csak, mintha a házi feladatot mondaná fel a rendező. Láthatóan járt filmes iskolába, de ehhez a részhez bizony Vaughn kellett volna, mert egy dolog bizonyosan elveszett: a szív, a lélek, a plusz titkos összetevő, ami miatt szerettük az első részt. Ugyan a színészek mindent kiadnak magukból (néha tényleg, lásd iskolai jelenet, ami inkább elfért volna a Jason Friedberg - Aaaron Seltzer duó antifilmes "eposzaiban" és ezért egy fekete pont biztosan jár az alkotóknak), de ha ők sem tudják mire megy ki az egész, ők sem tehetnek semmit. Sajnos még az akciójelenetek sem magával ragadóak, a vágás semmilyen, csak jó, pedig ez is egyfajta védjegye volt az elsőnek, a zene egysíkú, az új karakterek pedig nem viccesek, inkább nevetségesek, kivétel talán Jim Carrey figuráját, aki viszont nem sok játékidőt kapott. Az egyetlen pozitívum, ami valamiért kicsit jobban kiemeli az átlagból, azok a karakterek nevei, de ennyi.
Sajnos nálam csak 5/10, mert sokkal, sokkal többet vártam ettől a filmtől az első rész után és már bocsánat, de ugyan nem hasonlítgatunk, de ha minden összetevő ott volt ahhoz, hogy jó film legyen (stáb, sztori, producer, pénz), akkor hogy lehetett ezt ennyire elbaltázni. Hit-Girl ezért seggbe rúgna mindenkit. Majd a következő részben, mert, hogy bizony készülni fog, ez nem kérdés.

FIGYELD:
* Kick-Ass egy ismerőst is felfedez a szuperhősök csapatában
*Hit-Girl majorette bemutatóját
* A minibuszos verekedést

Közeledik az ősz, amely nemcsak a nyár elmúlását, de a tél közeledtét is hirdeti. Általában ilyenkor komorabbak és ingerültebbek vagyunk, mint máskor, hiszen a nappalok rövidebbek, előkerülnek a kabátok, eltűnnek a nyári szerkók és lassan átveszi a helyét az őszi romantika, ami lassan átcsap a széppé tehető télbe. Ilyenkorra időzítik a forgalmazók azokat a filmeket, amelyek a nyári blockbuster szezonban és a karácsonyi giccsparádé közepette nem rúghatnának labdába. Ekkor a művészibb, vagy komorabb témájú alkotások élik röpke aranyhónapjaikat. Még akkor is inkább az iskolakezdésre (ez ugye lehet augusztus vége, szeptember eleje) időzítik a bemutatót, ha olyan sztárokat felvonultató mozgóképpel jönnek, mint Nicolas Cage és John Cusack. Persze a pakliban benne van, hogyha a történet nem valamelyik híres amerikai városban játszódik, akkor Európában még így sem fogja érdekelni a közönséget, pláne, ha Alaszkában játszódik. Rendben, volt egy ilyen próbálkozás, hiszen Christopher Nolan Insomnia című filmje is ezen a tájon játszódott, de valljuk be, nem azért a filmjéért tartják ma a legjobbak között számon, hiszen a Memento, Inception vagy a Batman-trilógia inkább aratott nagy sikereket, mint Pacino és Williams jutalomjátéka.
Ezen film is a jeges, téli államban meséli el Robert hansen igaz történetét, aki 17 nőt erőszakolt és ölt meg, több, mint egy évtized alatt. Mivel elismert tagja volt a közösségnek, rá senki nem gyanakodott, viszont hibázott, így nem volt kérdéses a sorsa. Egy túlélő (Vanessa Hudgens, ez esetben nem éppen rossz kitörési kísérleteinek egyike a High School Musical után) segítségével nagyobb eséllyel erednek a tettes nyomába a szervek.
A rendező (és egyben író) Scott Walker nem akarta a nézőket azzal fárasztani, hogy nem mutatja meg a nyilvánvalót, hanem azt a dramaturgiai fogást választotta, amellyel nem lehet melléfogni annyira, hisz kisebb a kockázat: párhuzamosan mutatja be Hansent és a nyomozást. Nem épít a suspensere, csak felmondja a történetet. Igaz, azt néhol, igen hatásosan. A gyilkosságok és a nyomozás van, hogy olyan emésztő szorongással tölti el az embert, hogy úgy érzi, ez már sok. Van bizonyíték, nincs vallomás, van vallomás, nincs bizonyíték, a tanú élete is veszélyben, miközben fogy az idő, mert a tettes tudja, el fogják kapni, így minden nyomot el akar tüntetni. A macska-egér harc egész jól működik a finálét felvezető utolsó 20 percig, amikor is valamiért minden felgyorsul és minden a helyére kerül. Scott Walker nem végzett rossz munkát, de nem is fejezte be igazán húsba markolóan. Ugyan Cage és Cusack kisujjból hozzák a kötelezőt, sőt, utóbbi brillírozik a szerepben, de átütő ereje még sincs a filmnek, egészen a stáblistáig, ahol az igazi áldozatok fényképei beleégnek a retinánkba.
Rendes iparos munka ez is és sajnos a A bárányok hallgatnak és Se7en még mindig zászlós hajóként kell, hogy továbbvigyék a műfajt, mert azóta sem készült igazán jó alkotás ebben a műfajban. Az USA-ban már augusztusban bemutatták, magyarországi premierről nincs hír egyelőre. Talán majd az otthoni mozizás élményét gyarapíthatja a későbbiekben.
Nálam 6/10, de ez egyáltalán nem elég arra, hogy mérföldkő vagy csak egyáltalán jó filmként emlékezzünk rá, de egy őszi vagy téli estén egyszer kínálhat jó kis szórakozást annak, aki szereti a nyomozós, borzongós filmeket.

FIGYELD:
* John Cusack játékát
* A kegyetlen repülőutat és ami utána jön
* A vége főcím előtti fotókat

Ahogy ígértem tehát jöjjön egy kis kibeszélés. Először vegyük azt a két sorozatot, amely még megy, aztán kivesézzük azt, amelyiket elkaszálták.
Az írások persze szubjektívek, így a Facebookon, az ehhez tartozó posztnál lehet kommentelni, kibeszélni. Tegyétek is, ha van hozzáfűzni való!!!

DEXTER SEASON 8

Imádtam az első évadot. Minden egyes pillanatát, aztán jött a második, harmadik. Tökéletes összhangban következetesen csak úsztam velük, bizalommal, majd elérkezett a 4. szezon és ledermedtem. nem volt jó, ahogy aztán az 5. sem, a hatodik már kapargatta a szintet (egy olyan cliffhangerrel a végén, amiről csak álmodni mertünk az első évad végén), míg a hetedik nekifutás kicsit unalmassá sikeredett, de úgy voltam vele, hogy ha már, akkor legyen. Nézzük, mit tud a 8. Majdhogynem mindent ad. Szó szerint: nemcsak egy gyilkos van, akinek Dexter Morgan asztalán kellene végeznie, Deb (Dexter húga) is éppen depressziós, feltűnik egy múltbéli alak és még egy valaki, akinek talán nem kellene. Szóval a záró évadra (ahogy hirdetik:The end begins) a több kell mindenből elvet vallva nagyon megnehezítik kedvenc sorozatgyilkosunk életét. Ugyan nagyon frappáns és újszerű a préda stílusa, ez valahogy elsiklik egy idő után. Nem azért, mert nem fontos, hanem épp azért, mert majd egyszer az lesz. Az "én már tudom, hogy ki az" elvet simán el lehet felejteni. Kuszálják az alkotók a szálakat, bedobnak egy újat, majd egy régit is elővesznek. Úgy tűnik Dexter minden múltbéli és jelenkori ellensége vagy csak rá hatást gyakorló humán színre lép (kivétel persze azok, akik az öböl mélyén fekszenek). Aki eddig nem volt rajongója a szériának, nem ezzel lesz az. Itt már olyan összefüggések és visszatérő storylineok cikáznak össze-vissza, hogy egy újonc (ja, az is van) nem lenne képes felvenni a fonalat. Aki viszont szereti, szerette, elégedett lesz, mert a hangulat megvan, a kellő vérmennyiség garantált és a dark passenger sem tűnt el...még. 3 epizód van hátra, így körülbelül 3 hét múlva teljes beszámoló, eme írást kiegészítve. Addig is az eddigi pontszám nálam 8/10, de persze lehet jobb is, rosszabb is. Minden a finálétól függ, attól a végjátéktól, amelyben örökre elbúcsúzunk a Morgan-sagatól.

UNDER THE DOME SEASON 1

Szeretjük még Stephen Kinget? Én megvallom, nem annyira, szerintem minden eredeti és jó ötlete már eljutott hozzánk jó 20 éve, de persze a mester mindig tartogat valamit. Valamit, amire még Spielberg is odafigyel. Ez pedig még akkor is nagy szó, ha a méltán sikeres rendező televíziós pályafutása producerként nem igen jött be, hiszen mind a Taken (pedig nem volt rossz), mind a Terra Nova (kicsit drága volt a képernyőre és nem is voltak benne dinók) már a múlté. Viszont mindenkinek jár esély, hogy bizonyítson, így a két nagy öreg fogta magát és tető alá hozta ezt a szériát, ami Chester' Mills városának lakóit mutatja be, amint egy hatalmas búra alatt kell élniük. Senki nem tudja, honnan jött, miért és meddig marad a láthatatlan börtönfal, így a szociális élet bizony ebben a makroközösségben is megváltozik és a titkok sem maradhatnak azok többé. Ami érdekes, hogy elsőre azt hittem, a búra megjön és ennyi, nem tudnak többet kihozni belőle, de már a 8. epizódnál tartva azon vettem észre magam, hogy mégis magával ragad, érdekel, szeretnék még többet belőle. Van itt antihősből hős, tinédzserkori pszichológiai eset, esküdt ellenségek vonal, laza fekete csávó, leszbikus pár gyermekkel, minden kütyühöz értő geek és persze tinik, akik talán fontosabbak, mint hinnénk.
Jól eltalált cliffhangerek, karakterek, rendezés és megvalósítás. Eddig, bizonyos feleslegesen erőltetett lelki problémákat feszegető időkitöltésen kívül nincs vele gond, amit az is bizonyít, hogy minden jel szerint lesz második évad is ebből a sci-fi-szocio-thriller-dráma sorozatból. Nem szeretném, hogy eltűnjön a süllyesztőben, de persze a nézettség és a pénz dönt. Nálam eddig 7/10, de van hátra pár epizód, így ez a szám még változhat, búra ide vagy oda.

LAST RESORT SEASON 1

Emlékszünk Az Utolsó esély című Tony Scott filmre? Gene Hackman, Denzel Washington? Rémlik. A kapitány kilőné az atomot, de az első tiszt visszakozik, nagy ellenségeskedés, zendülés, majd lezárás? Jó film volt szerettem. Ezt az ötletet vitte tovább a Kevin Hook (Szökésben) vezette csapat. Az atom-tengeralattjáró kapitánya nem hajlandó atommal bombázni Pakisztánt, mert nem a szükséges, protokollt betartandó sávról jött az adás. Nagy kalamajka, de majd mindenki egyetért, így kikötés egy szigeten 18 atomrakétával, blokád alá vétel, hatalomszerzés, majd politika orrba.szájba. Végignéztem, mert bíztam benne. Nem kellett volna. Nem is a dramaturgiával volt gond, sőt nem is a szereplőkkel, még csak nem is a karakterekkel, hanem a dialógusokkal. Minden mondatot előre tudtam, ami abban az adott jelenetben elhangzik majd. Ez baj, egy ilyen drámai, katonai, patrióta, de mégis a rendszert kritizáló sorozat esetében. Elmaradt a meghökkenés. A felütések ott voltak, kreatív módon továbbszőve a megkezdett eseményszálat, de aztán az egész átcsap egy olyan fanmade megvalósításba, hogy fogtam a fejem. Egy ilyen jónak nevezhető ötletet így elszúrni, pláne úgy, hogy nagyon erősen kilóg a lóláb. Ugyanis a sorozatot elkaszálták rendesen, amivel nincs gond, sok szériával megesik, de itt olyan gyorsan elvarrták a szálakat, olyan gyorsan megoldódtak a gondok, amelyeket 10 epizód alatt sem sikerült, hogy enyhe "na baszd meg" érzéssel kapcsoltam ki a a vége stáblista előtt az epizódot. Pedig az elején még tetszett is, hogy nincs hosszú főcím, egyből bele a közepébe, minden olyan kontrasztos, de aztán...Sajnálom, de nálam ez a sorozat éppen, hogy 5/10 és nagyon remélem, hogy az amerikai átláthatatlan politikai rendszerrel foglalkozó sorozatok még kitesznek magukért, mert a Homeland sem volt éppen a legjobb, mikor a második évadnak vége lett, de neki még van esélye javítani. Róla legközelebb írok, elemezve a harmadik évad szezonnyitóját.

Ugyan elvárás lehet, hogy olyan filmekkel foglalkozzunk, amelyek az adott naptári évben kerülnek bemutatásra, de bizony előfordul, hogy gyöngyszemeket is találunk, ha beleássuk magunkat a keresgélésbe. Én is így jutottam el egy 2010-ben készült filmhez, amely nem kis meglepetést okozott. Először nem hittem a szememnek, amikor egy régi ismerős nevét fedeztem fel, hiszen David Schwimmer neve mindenkinek beugrik, ha csak a Jóbarátokra gondolunk. Azt hittem, egy kisebb szerepet vállalt ebben a mozgóképben, aztán jött a megdöbbenés, miszerint, ő rendezte a filmet. A stáblista sem volt gyenge, hiszen Clive Owen és Cathernie Keener neve ott szerepelt rajta. Először egy könnyed vígjátékra gondoltam, így mindent összevetve, de a trailer megtekintése után leesett az állam: egy igen komoly problémát feszegető alkotásról van szó: az internetes chatelés, annak veszélyeiről és súlyos következményeiről mesél. Kíváncsi lettem és megnéztem. Jól tettem? A klasszikus, "imádunk minden filmet" hozzáállás miatt igen, a téma és a megvalósítás komorsága miatt viszont nem lenne a válasz, de egy olyan mozi őrült, mint én, nem válogathat a témákban. Tehát, egyértelműen helyes döntés volt részemről, hogy párommal együtt végigbírtuk ezt a másfél órát. Ugyan sokszor döbbenten és homlokunkat ráncolva néztünk össze, de a film nem engedett, pedig a sztori nagyon mélyen ás bele egy olyan helyzetbe, amit egy szülő, de akár más is, nem könnyen fogad be.
A történet szerint ugyanis a 14 éves Annie egy internetes chat szobában megismerkedik egy sráccal, akivel két hónapon keresztül önfeledten kommunikál az éteren, majd egy kis idő után találkoznak is, ami a lány veszte lesz, mert a férfi nemhogy nem 16 éves, de nem is 25, hanem bizony már a 30-on is túl van és azt akarja, ami nem szabadna, mégis megkapja. A lány hazatér és az addig idilli családban minden megváltozik.
Schwimmer nem egy klasszikus "kapjuk el a rossz bácsit" történetet mesél el, inkább a családdal a belső viszonyok változásával foglalkozik az egyébként komoly nyomozás mellett. Az apa kétségbeesése, az anya tehetetlensége, az idősebbik fiú testvér reakciója, az iskolatársak kegyetlen hozzáállása kerül középpontba, ami még inkább a lelkünkbe mar, mert közelebb hozza a tragédiát a valósághoz, ráadásul egy olyan nézőpontot is megmutat, ami nem szokványos. Annie tagadását, majd ráeszmélését a világra, a mocsokra, amiről addig semmit nem tudott. Ehhez kell persze a Viola Davis által (remekül) alakított pszichológus segítsége is, mert ő az egyedüli, aki nem gyereknek kezeli a kislányt, hanem érző emberi lénynek, kortól függetlenül.
Azt kell írnom, hogy ebben a filmben minden a helyén van, minden működik, beleértve a tökéletesen eltalált zenét, a fényképezést, amely kicsit homályosan, diszkréten, de mégis beengedi a nézőt a történetbe, a castingot, amely nem is lehetett volna jobb. Clive Owen élete egyik legjobb alakítását nyújtja, Catherine Keener csontig haoló aggodalma is a megtekintés után érződik a lelkünkben, de az igazi dicséret a főszereplőnek Liana Liberatonak jár, aki olyan precizitással mutatja be Annie pokoli változását, amelyre nem sokan lehetnek képesek. Ehhez persze kellett egy olyan rendező is, aki nem akart sokat markolni, csak elmondani egy történetet, még akkor is, ha nem egy tündérmeséről van szó, amely végül nem ad feloldozást és zavart, dühöt hagy az emberben, de ezzel is érzékeltetve, hogy mindezek után, már semmi sem lesz ugyanolyan. Ez a rendező pedig borzasztó jó munkát végzett. David Schwimmer előtt le a kalappal. Ha a kamera előtt nem is ér el akkora sikereket, mögötte van esélye, hogy elismert filmesként tekintsünk rá a jövőben és talán túlzás, de ha ez nemcsak egy kivétel volt, akkor bizony a neve felkerülhet olyanok neve mellé, mint Clint Eastwood vagy Ben Affleck.
Nálam 9/10, és mindenkinek ajánlom, mert nemcsak egy nézőpontot vizsgál a film, hanem minden oldalról betekintést enged egy ilyen szörnyű tragédia után egy család életébe.

FIGYELD:
* A találkozást a plázában
* Az apa hajnalban megvilágosul, talán a legerősebb szcéna
* Az utolsó jelenetetet

Semmi közöm az USA-hoz. Nem voltam még ott, csak ismerem valamennyire a történelmét, mert tanították és az amerikai filmek belénk is sulykolják folyamatosan. Semmi közöm nincs a baseballhoz.Valamennyire ismerem a szabályokat, de nem tartom annyira érdekesnek. Ahogy a filmet sem. Pedig van itt rasszizmus, hősiesség, karakterfejlődés, lassítások, színészek. Igen, fontos megemlíteni, hogy Harrison Ford egy olyan alakítást nyújt, ami igazán ráfért már, mert a renoméja igen sérült az utóbbi időben (persze Indy 4. kalandjának enyhén szólva is bukott próbálkozása nem rajta múlt). Kellő rutinnal és örömmel alakítja a Dodgers tulajdonosát, aki a második világháború utáni Amerikában azt a társadalmilag elítélendő lépést teszi meg, amire senki nem számít: megvesz az addig csak fehérek által játszott baseball profi ligába tartozó csapatába egy fekete játékost, név szerint Jackie Robinsont, akit Chadwick Boseman alakít kellően keményen. Az ő együtt vívott harcukon keresztül kívánja bemutatni a film a háború utáni Amerika éledezését, gyengéit, építkezését. Ez a film a klasszikus építkezést vette alapul: szegény fekete fiú elindul a járatlan, göröngyös úton. Elindul és mindent megtesz, hogy célhoz érjen. A film is ezt szerette volna, de nem sikerült neki. Nem érintett meg. Azok az apró átvezető jelenetek hiányoznak, amelyekből kiderül, hogy miként, hogyan és legfőképp miért kerültünk a következő szcénába. Írhatnám azt is, hogy nem értem, ki, mit, miért tesz. Hiányzik a szív ebből a filmből, pedig éppen azt hirdeti, amit minden hősköltemény: légy önmagad, hallgass a szívedre vagy csak azt mutasd, amivel előrejutsz. Brian Helgeland abban a kórban szenved, mint David S. Goyer: írónak nagyon jó, rendezőnek viszont sajnos nem elég, pedig egy igen hálás témát kellett volna jól és kicsit rövidebben feldolgoznia. Nem sikerült. Ültem, néztem, vártam, de az átütő erő nem jött. Hiába voltak szépek Don Burgess képei, patetikus Mark Isham zenéje, amiből kevesebb kellett volna túl sok volt, amiből több kellett volna (vagy egyáltalán kellett volna) nem volt. Megértem, hogy egy magyar forgalmazó sem küldte a mozivásznakra a filmet, mert a magyar közönségnek ez bizony egy érdektelen alkotás lenne. Sajnos még DVD-n, Blue Ray-en sem ér meg csak egy megtekintést, annak ellenére, hogy nem kritikán aluli alkotás, csak nagyon epikus akart lenni.
Nálam 5/10 és bár szeretem a sportfilmeket, pláne a biopiceket, de ez nem érte el a szintet, amivel meggyőz. A baseballt pedig ez a film után sem fogom jobban érteni, de Amerika történelméből még egy apró részletet megint megtanultam. 

FIGYELD:
*Harrison Fordot Branch Rickey szerepében
*Az első meccset
*John C. Reilly változtat pozíciót egyszer is?

Amerika csak szórja az igaz történeteket, még olyanokat is, amelyek nem igazán kötődnek a világ történelméhez, mégis élvezhetőek. Ezek közül általában persze, ami eljut hozzánk, azok vagy a sport vagy a maffia históriás könyvéből ismertetik meg velünk az Új világ egy-egy szubkultúráját. Emlékezzünk csak a Nagymenőkre, esetleg a Casinora. Hálás téma a filmkészítőknek, hiszen van benne szerelem, erőszak, összeesküvés. Mi kell még. Tárgyalt alkotásunk is ezt a vonalat viszi tovább. Richard Kuklinski 1964 és 1986 között több, mint száz emberrel végzett az alvilág megbízásából. Az ő életét veszi górcső alá a rendező, Ariel Vromen. Illetve csak egy szeletét, hiszen amíg részletesen bemutatja a Iceman munkáját, kapcsolatait, kicsit háttérbe szorítja a kontrasztnak szánt családi hátteret, ami csak a végén, alapvetően egy jelenettel telik meg fontossággal. Iceman munkáját nem hajtja bosszú, odaadás, hűség vagy bármi magasztos eszme. egyszerűen csak a pénzért teszi azt, amit: elvégzi a piszkos munkát. Ezért is ragadt rá a beceneve, mert nem törődik a részletekkel, a kérdésekkel. Ha munka van, kellő alapossággal és hideg koncentrációval kezd bele, hogy nyom, bizonyíték nélkül szolgáltassa a megoldást.
Michael Shannon tökéletes választás a címszerepre, mert ráérzett arra, hogy Kuklinskinek két arca van, amit nem ripacskodva, de meg kell mutatni és végre kezdenek ezek az eddig majdhogynem elfeledett színészek reflektorfénybe kerülni, ahogy a régi nagyok megint lehetőséget kapnak a B kategóriából való kitörésre. Ray Liotta, Robert Davi, David Schwimmer olyan testhezálló karaktereket játszanak el, hogy azt én sem bíztam volna másra. Sőt, még Stephen Dorff és James Franco is feltűnik egy jelenet erejéig. Kellemes meglepetés Winona Ryder feltűnése, aki még mindig érti és tudja a szakmát, ahogy igazi öröm számomra Chris Evans felbukkanása is az egyik mellékszerepben. A szuperhős filmekből ismerős színész tiszteletet érdemel azért, hogy nem ül a babérjain, pedig megtehetné, hiszen a jövője biztosítva van Amerika Kapitány karaktere által.
A hangulatteremtés ugyan nagyon jól sikerült, ahogy végigmegyünk a 60-asoktól egészen a 80-as évekig, de nekem támadt hiányérzetem. Minden olyan fátyolos, mintha nem engednének közel a figurákhoz, mintha egy függöny mögül kellene végignéznem a történetet. Lehet, hogy ez inkább egyfajta távolságtartás, hogy ne akarjunk azonosulni a(z) (anti)főhőssel, de egy intelligens mozinéző nem is tenné. Ebben a filmben az ártatlanság megjelenítője a család (klasszikus értelemben vett anya, gyerekek, nem a Cosa Nostra féle), akik, mint ez kiderül, ne tudtak arról, hogy mivel is foglalkozik apa a munkaidejében, de nem kapunk igazi rálátást a helyzetükről, hogy igazán bele tudjuk képzelni magunkat a bőrükbe. Egyetlen egy vitát izgulhatunk végig férj és feleség között, amelyben a férfiak és a nők is megtalálhatják a maguk igazát, de valahol mégis egyetértenek a másik oldallal is, ezáltal viszont valahol felesleges is. Talán a rendező érezte, hogy kell ez a jelenet, de itt érvényesül a több jobb lett volna. Ha többet látunk a "boldog" családi életből, a gyilkosságok is nagyobb súllyal nehezednek rá értékrendünket ért hatásainak pontjaira, mit ahogy a szépen felvezetett befejezés is. Végre nem kapkodták el a finálét (amely oly sok filmre jellemző), hanem lassan sződték bele a sztoriba az elkerülhetetlen bukást, vészjósló, apró jelekkel, így nem ér minket váratlanul, tudjuk, mi lesz, de abban ügyesen dolgozott a forgatókönyv, hogy nem tudjuk, mikor és hol pontosan. Ezért külön piros pont jár az alkotóknak, mert van egyfajta suspense érzete az embernek, pedig nem kellene, hisz tudjuk a végét.
Mindenesetre jól sikerült film, amely egy megtekintést mindenképpen megérdemel.
Nálam 7/10, és ha kicsit elegünk van már a fantáziavilágból, akkor ez a film visszaránt a valóságba, amire azért néha szükségünk van.

FIGYELD:
* Az első randevút
* Mr. Freezy felbukkanását
* A Maffiózókból ismert John Ventimiglia itt bizony nem olyan tutyi-mutyi

Egyéb teendők után vissza a bloghoz. Mivel mással is kezdhetném, mint a mostani kedvenccel (Season 1-2-ről itt). Az első két évad nagyon zúzott, nagyon  hatott, fájt is, hogy vége, de megtalálták a gyilkost, így nem nagyon számítottam rá, hogy folytatódik. Az AMC sem. Elkaszálták, aztán jöttek a rajongók és nem volt mit tenni, kellett egy újabb évad az esős Seattleben. Linden és Holder így aztán újra összeálltak, hogy egy sorozatgyilkos nyomába eredjenek. Elkezdődött egy újabb hajsza, de a dramaturgia most megváltozott. Nem egy már megtörtént gyilkosság tettesét kell elkapniuk, hanem egy olyan embert, aki nem rémül meg attól, hogy a rendőrség nyomoz. Ő folytatja a gyilkolást. Persze a rendőrség tehetetlen, mert van egy gyilkosságuk, amely annyira kegyetlen, hogy gyomorral is nehéz bírni. Kell hát valaki, aki megoldja. Innen indul az újabb Linden szál. Amit pedig ő talál, az még inkább felkorbácsolja a kedélyeket.
Nagyon féltem, hogy mennyire lesz erőltetett a folytatás, hogyan hozzák vissza Lindent a rendőrséghez, mennyire marad Holder...Holder. Minden tökéletes volt, egészen a lezárásig. Hibátlan volt a hangulatteremtés, a cliffhangerek működtek, az új karakterek is ütöttek. Egy jó tanács viszont: az első két epizód még elég lassú, kesze-kusza, de aztán beindul. Szóval kitartás.
Akik követték az első két évadot, ne lepődjenek meg, lesznek visszautalások, és bizonyos ott látott, akkor még jelentéktelen információk most előtérbe kerülnek. Figyelni kell és éppen ezért jó. Intelligencia kell hozzá, hogy az apró részeket együtt rakd össze a nyomozókkal, hogy aztán te is meglepődj.
A sorozat sajátja, hogy elindít egy úton, aztán csavar az egészen és megint ott állsz, hogy nem jött be a sejtésed. Persze, aki végignézte az első két szezont, tudja, hogy a legutolsó percig kell várni a megoldásra. ahogy itt is, még akkor is, ha már azt hinnéd...de nem. Meglepő lesz, még akkor is, ha már edzett vagy.
Mint az előbb említettem, magával ragadott, de a lezárás egy sorozatokat igen kedvelő embernek azért kegyetlen.
Ezen tény ellenére simán 8/10. Kell egy negyedik évad. Le kell zárni, mert van mit. 
Most nem szúrom ki a szemetek egy season trailerrel. Egy 4 perces inside special talán többeknek felkelti az érdeklődését.

1945-ben véget ért ugyan a második világháború, de a romok és eltűnt boldogság szúrta mindenki szemét, pedig az emberiség maga teremtette meg ezt a poklot. Amerika ledobta az atombombát Japánra, megalázva, a földdel egyenlővé téve a szigetországot, majd segítőként tért vissza, megalapozva egy (talán) későbbi szövetség kezdetét. Az atom volt a bosszú Pearl Harborért? Nagy árat fizetett a Japán nép ezért, de ami Peter Webber filmjéből kisejlik, hogy a háború utáni amerikai megszállás volt az igazi vendetta. Megmutatni ezeknek az európai mércével nézve már túl elhivatott, kötelességtudó, hűséges embereknek azt a hatalmat, amit ők soha nem akartak elfogadni vagy megérteni. Félreértés ne essék, egyik oldal sem büntetlen, hiszen azok, akik a döntéseket meghozták, legyen szó egy amerikai sziget bombázásáról vagy egy szigetország majdhogynem teljes eltüntetéséről túlélték a borzalmakat, míg a dolgozó nép, a harcoló katona odaveszett egy gombnyomás miatt. A döntések okozta hatásmechanizmus pedig beindult és kísérte a világot.A történet egy igen fontos ponton kezdődik, egy igen fontos kérdés felvetésével: Mi legyen Japánnal? A szigetre érkező amerikai haderő Douglas MacArthur tábornok vezetésével azt a feladatot kapja, hogy építse újra a felkelő nap országát, de egyúttal derítsék ki, hogy ki vonható felelősségre. Ez a kérdés egy személyre vonatkoztatva jelenik meg, ami egyáltalán nem lustaság vagy felszínesség, mert kiderül: minden lépés, amit ez a nép tesz egy emberért, egy ember nevében teszi: a Császárért. Tehát, ha ő felelős, akkor mindenki felelős. Ha ő bűnös, mindenki bűnös. Ez a felütés, amely tiszta és világos, de ugye a lényeg mindig a részletekben van.
Peter Webber egy olyan világot mutat be, amelyet ma már elképzelni sem tudunk, hiszen Japán olyan ütemben fejlődött, hogy minden más nemzetet lekörözve újra a világ vezető nemzetei között tartják számon, pedig szenvedett eleget, ahogy szenvedést adott is eleget, mégis ma tiszteletet parancsoló országként tekintünk rá. Szenvedés, halál, kuszaság jellemezte ezt a nemzetet 1945 után, de ezt a képet nem kapjuk meg. Kimondva, a karaktereken keresztül igen, de a képi világ túl tiszta, a zenei aláfestés túl sablonos, még egy kis erőltetett belső konfliktus is felesleges. Ezzel szemben Fellers tábornok (akinek feladata, hogy bizonyosságot szerezzen a Császár bűnösségére vagy ártatlanságára) szerelmi mellékszála szépen kibontva mutatja be az ő és ezzel együtt amerikai kötődését Japánhoz a háború előtti időkből.
A film mindent megmutat, amit a játékidő enged, de mindennek csak a felszínét karcolja, nem látunk a helyzetek mélyére, a történet csak felmondva kerül elénk, nem elmesélve. Erre rájátszik az a tény is, hogy a film akkor kezd izgalmassá válni, amikor majdnem véget ér.
A színészekre amellett, hogy nem lehet panasz, érzek valami nem oda illőt. Matthew Fox választása a vizsgáló tiszt szerepére jó lehetett volna, ha a szerelmi szál erősebb, de itt minden más karakter mögé bújva elhomályosodik, ami azért baj, mert az ő szemszögén keresztül látjuk a történetet. A jeleneteiben azt éreztem, hogy inkább a másik fél érdekel, nem ő. Persze, ez természetes, hiszen a kérdéseket teszi fel, engem viszont a válaszok izgatnak, de mégis olyan erőtlen a karakter, amit nem tudok elképzelni az amerikai hadsereg egy tábornokáról sem. Pláne, ha azt vesszük, hogy a MacArthurt játszó Tommy Lee Jones minden jelenete üde színfolt a filmben.
Összegezve tehát, jó próbálkozás, de nem kiváló. Erre mondják, hogy rendes iparosmunka, pedig több is lehetett volna belőle. Talán a kosz hiányzik, a közelik több használata, hogy azt érezzük, ott vagyunk mi is. Éreztem én a cseresznyefák illatát a mozi közben, de csak távolról, nagyon távolról.
Nálam azért 6/10-et megérdemel. 

FIGYELD:
* Tommy Lee Jones laza keménységét
* Aya nagybátyjának és Fellers tábornok beszélgetéseit
* MacArthur és a Császár személyes találkozóját

Mindig elhatározom, hogyha egyszer lesz annyi pénzem, akkor bizony én vidékre költözöm a saját házamba, ahova jó hazamenni a városi nyugalmatlanság után. Leülni a nagy ebédlőasztalhoz, vacsorázni, aztán kiülni a tornácra, inni egy sört, majd felmenni az emeletre a hálószobába és pihenni vagy mást tenni. Csodás lehet, de amikor ilyen filmeket nézek, mint a The Conjuring elmegy a kedvem és arra az elhatározásra jutok, hogyha bottal is ütnének sem. Igaz, hogy filmünk története az amerikai vidéken játszódik, de azért nem szeretnék itthon sem a bugaci böllér szellemével viaskodni egész éjszaka, hogy aztán egy életre lelki sérült legyek, hiszen ki mondta, hogy a szellemek elismerik a határokat és mit nekik egy óceán. Pláne, hogy James Wan alkotása egy igaz történet. A sztori középpontjában egy sok gyerekes család áll, akik minden pénzüket a költözésbe fektették, hogy legyen egy szép nagy tornácos házuk. Csakhogy a ház nem látja őket szívesen. Ebből van némi félreértés és ezért az anya segítséget kér egy paranormális jelenségekkel foglalkozó házaspártól, hogy ugyan oldják már meg a gondjukat, mert már jó ideje nem aludták ki magukat rendesen, ráadásul még rettegnek is egész álló nap, amióta beköltöztek. 
A horrorfilmek új korszakát megteremtő Fűrész rendezője és producere James Wan már az Insidius-sal bizonyította, hogy nem kell neki élő ember ahhoz, hogy a frászt hozza a közönségre. Megteszi hát újra korszakot váltva, méghozzá nagyon ügyesen. Nem tolja az arcunkba a borzongást, lassan, de biztosan felkészít rá és amikor már azt hinnénk ez csak egy újabb tucat szellemfilm, rádöbbent, hogy nem az. Egy csavart mindig tartogat, egy képet belevés a memóriánkba, hogy aztán pár perccel később felfedje annak fontosságát. Persze operál ő a kopogással, ajtócsapkodással, nem látható érintéssel és egyebekkel, de semmiből nem ad túl sokat, sem túl keveset, így a végén megteremti azt, amire kevés film képes: a hangulat ragad magával, nem kifejezetten a sztori. Ehhez persze a remek helyszín, díszlet és korrajz adja a hátteret, míg a kamera előtt pedig többek között Vera Farmiga és Patrick Wilson bizonyítják, hogy van keresnivalójuk a szakmában.
Okos film, amely közelebb akarja hozni a műfajhoz azokat, akik eddig (is) lenézték. Ez bizonyosan sikerült is a stábnak, hiszen a bevételek átlépték a 100 millió dolláros álomhatárt, ami ebben a műfajban nem éppen gyakori és egyes értesülések szerint lesz itt bizony második rész.
Aki szereti a borzongást, annak kifejezetten ajánlom.
Nálam 8/10, mert ugyan nem tökéletes, de elérte azt a hatást, amit egy magára valamit is adó horrornak kell: nem nézném meg éjszaka, a vidéki házamban (sem) ülve a nappaliban egyedül.

FIGYELD:
* Már a Warner Bros. logó alatt felcsendül a vészjósló zene, ami az utóbbi évek egyik legjobb horrorfilm szekvenciája.
* Judy egyedül otthon
* Ördögűzés

Újraindulunk, egy év szünet után. Volt dolog rendesen, de most ott tartunk, hogy nemcsak kedvünk, de végre időnk is van foglalkozni az oldallal.
Kérem szépen az első új bejegyzés nem filmről, inkább sorozatról lesz, egyébként is rákattantunk a televíziós fikcióra manapság. Jöttek, mentek az alkotások, régiek folytatódtak (Gyilkos elmék, Trónok harca), újak érkeztek (The Following, The Killing).és azon kaptuk magunkat, hogy már nem a másodpercenkénti vágásokkal operáló szériák a nyerők köreinkben, hanem a lassú folyású, mégis valamilyen abszolút szélsőséges tartalommal bíró heti 50 percesek. Ilyen a The Killing is, amelyről majd akkor posztolunk, ha a harmadik évad is megvolt. Az első két szezon magával ragadó és tökéletes, majd majdnem kasza, de végül elindult a 3. season. Tehát Seatle bűnei majd később kerülnek kivesézésre, most azonban egy kicsit melegebb éghajlatra kalauzolunk mindenkit.
Los Angeles aranyhomokos, csillogó, de a szívében kusza és mocskos világába, ahol címszereplőnk Ray Donovan is éldegél, mint a hollywoodi csilli-villi közegének szemetese, azaz problémamegoldója.. Az első interjúk és plotline-ok elolvasása után úgy voltunk vele, hogy egy pörgős, kicsit akciódús, kicsit vicces szériát kapunk, de eme képet már az első epizóddal lerombolták a készítők. Azóta is folyamatosan ezt teszik. Nem különálló történeteket kapunk, hanem nagyon is egybefüggő storyline-ok keresztezik egymást, amelyekre oda kell figyelni, különben nem fogod érteni a mit/ki/hol/mikor/kivel/miért és egyáltalán összefüggéseket. Többet nem is írok a történetről, mert megspoilereződik a billentyűzet. A lényeg, hogy bizony oda kell figyelni. A hangulat viszont azt a képet tárja elénk, ami miatt eszem ágában nem lenne LA-be menni, még egy napra sem, annyi a beteg, őrült, komplexusos ember. Habár, ha a mai magyar helyzetet nézem, itt sem éppen jobb, de ezt hagyjuk. Szóval van itt minden, ami miatt az ember ott ragad a képernyő előtt. Valósággal megfertőz a kép, amit lát a szem, de nem szabad túlzásba vinni. Régebben a 24 vagy a Dexter esetében (az is véget ér éppen az utolsó szezon fut) nem bírtuk kivárni a következő epizódot, itt maximum kettő részt szabad megnézni egy este, mert ad 1: nem köt le utána. ad. 2: sok, ad.3: nem virágmintás, rózsaszín felhőkkel repdeső hangulatba kerülsz. A szereplőgárda is impozáns, hiszen Liev Schreiber, Jon Voight és Elliot Gould neve talán garancia lehet arra, hogy nem egy tucatszériáról van szó.
Summázva tehát csak óvatosan, viszont ajánlva minden olyan sorozatfüggőnek, akit érdekel, hogyan is lehet bemutatni egy város sötét oldalát anélkül, hogy végig éjszaka lenne.
Eddig nálam 8/10

Ugyan a stáblista végén 2012-es évjárat szerepel, a különböző filmes oldalakon 2011-ben készült filmként tartják számon. Ez csak azért fontos, mert ugyan régen volt a bemutató, mégis csak most kerül szóba a film. Miért? Egyszerű: Soderbergh akcióihoz mindig kell egy hangulat (az Ocean"s trilógia kivételével), mert nem éppen kommersz filmeket tesz le az asztalra. Ahogy Tarantino, ő is minden műfajban kipróbálja magát, hiszen rendezett már drámát (Sex, hazugság, Videó; Erin Brokovich), országokon átívelő thrillert (Traffic), sci-fit (Solaris), átverős vicces-mókás, akciós mozit (Ocean's tiriógia), katasztrófafilmet (Contagion), biopic-et (Che), fekete-komédiát (Az informátor!) és eljutott arra a pontra, hogy az akciófilmek világában is kipróbálja magát. Jól tette, mert egy végtelenül hamisítatlanul Soderbergh-es mozival örvendeztetett meg minket a hullámzó teljesítményű direktor, amelyben tágas tere van mind a betonbiztos történetnek, a remek karaktereknek, a jó aláfestő zenének. A történetről annyit érdemes tudni, hogy a főszereplő ügynök egy klasszikus összeesküvés közepén találja magát, amelyben egyik szereplő sem az, aminek elsőre tűnik, egyik helyzet sem megy simán és ráadásul még nőként (nem sovinizmus) kell megállja a helyét. A jól felépített forgatókönyv remekül vezeti végig a nézőt a történeten, miközben kellő képet kapunk a különböző szereplők motivációjáról. Persze, nem nagy meglepetés, de a pénz az úr, ami mindent és mindenkit mozgat, mégis van egy plusz, ami miatt ez a film más, jobb, mint a műfajában készült alkotások nagy része. A hangulata azt az érzést kelti bennünk, mintha mi is az események középpontjában lennénk, de mégis biztonságos távolságban a történésektől. Az akciók dinamikusak, szépen koreografáltak, míg a dialógusok kellően informatívak és érdekesek. Az egyetlen negatívumot viszont pont egy apró hiba szolgáltatja: amíg mindenről, mindenkiről kiderülnek a titkok, célok, addig az egyetlen, talán legfontosabb elem nem rajzolódik ki teljesen. Mégpedig az, hogy miért pont főhősünk az, akinek menekülnie kell. Ha ezen az apróságon túllépünk, úgy sem marad hiányérzetünk, mert kárpótol minket a rengeteg sztár megjelenése. Michael Douglas, Ewan McGregor, Antonio Banderas, Michael Fassbender, Bill Paxton és Channing Tatum mind egyenlően kis szerepben remekel, teret hagyva az abszolút fantasztikus ex-harcművész Gina Carano-nak, aki tökéletes választás. Egyszerre szexi, gyönyörű és harcos amazon, akivel nem szívesen vitatkozol, másrészről viszont intelligens és ravasz, akivel viszont szívesen beszélgetnél. Remélem látjuk még a vásznon egy hasonlóan okos és nem túlmagyarázott filmben, ahol ugyanilyen keményen csap oda annak, akinek éppen kell vagy kellő nőiességgel győzi meg az igazáról
Nálam 8/10 és ugyan nem birizgálja a fantáziámat Soderbergh chipendale-ekről szóló Magic Mike című filmje, azért remélem nem zárja le akciófilm rendezői pályafutását és találkozunk majd a nevével ebben a műfajban. 

FIGYELD:
- Mennyire szép és mennyire kemény Gina Carano
- Az első verekedés
- Ewan McGregor figurája szereti a tengerpartot

Mel Gibson része a filmtörténelemnek. Mel Gibson ma már legendásnak mondható karaktereket játszott el és agyunkba mélyen bevésődött filmeket rendezett. Mindig is beültünk megnézni az éppen aktuális filmjét, mert olyan témákhoz nyúlt és úgy, ahogy előtte még senki nem akart, mert, tudott. A Passió személyes, naturalista hangvétele, az Apocalypto gyönyörű képei és izgalmai után viszont nem tudott megújulni. Valahogy eltűnt a  reflektorfényben. Aztán előkerült, mert rasszista kijelentéseket tett, elhagyta a családját, azaz kezdett megőrülni. Ezt a filmfővárosban nem szeretik. Alapvetően ezt sehol sem kultiválják egy olyan arctól, aki még sok pénzt hozhat, ha jó formában van. Erre Mel is ráérzett és egy okos húzással nem blockbusterben, nem is művészfilmben, hanem egy alacsony költségvetésű akció-bosszú-thrillerben vállalt szerepet, egy olyan karakter megformálásával, amelyben talán minden, mindenki benne van, akikhez a vásznon köze volt. Egy kis Riggs-féle őrültködés és vakmerőség, Wallace-féle erkölcsi mérce és szabadságvágy, Nick Marshall-féle pajkosság és magabiztosság és persze a Porter-féle alaposság és ravaszság.
Adott egy férfi. Adott egy rablás. Adott egy mexikói rendőr vagy kettő. Adott a korrupció. Adott a férfi elfogása, börtönbe kerülése, ott minden kiismerése, szökés megtervezése, de közben kis sráccal haverkodás megkezdése, majd neki és anyjának való segítő szándék gyakorlatba helyezése. Az alapszituáció nem tűnik bonyolultnak, pedig nem is annyira egyszerű. A lényeg, hogy mindenki a pénzre hajt, de legfontosabb motiváció a rossz fiúk oldaláról nem az, hanem valami más. Hogy mi, azt nem árulom el, de érdekes. Ahogy a film forgatási körülményei is azok, hiszen, mint kiderült egy igazi (már ugyan lezárt) börtönben forgatták le a mozit. Egy olyan létesítményben, ami inkább egy város berendezkedésére hasonlít, mint egy rácsokkal és drótkerítéssel körülzárt, zárt hatású intézményre. Ráadásul az elkészült marketing kampányt is újra kellett kezdeni, mert az eredeti "How I've spent my summertime vacation" címet átkeresztelték a rövidebb és így persze könnyebben megjegyezhető "Get the Gringo"-ra, amely cím a történet vége felé közeledve még jobban is ráillik a történetre.
Jó film? Nem rossz. Jó rendezés? Igen. Jó forgatókönyv? Igen. Adrian Grunberg első egész estés alkotása igazán hízelgő debütálás. Van itt kis Rodriguez vonal, Tarantino előtti tisztelgés, Leone előtti földre borulás, de mind sajátosan és nem lopva.
Egy pörgős, okos, a végére kicsit elfáradó, de minden ízében megismerhető saját rendezői kézjegyekkel operáló film ez, amely kér is (figyelmet), ad is (drámát, beszólásokat, akciót), és mindenek felet jól szórakoztat. Nem mondom, hogy Mel Gibson visszatért, de ha úgy vesszük, az első felmérő sikerült. Viszont mesze még a vizsgaidőszak vége. 
Nálam 7/10 és kellemes élmény volt egy olyan filmmel találkozni, amelyben minden együtt van ahhoz, hogy ne felejtsem el olyan könnyen és a memóriában a "jó volt" fiókba tehessem.

FIGYELD:
- Mit érdemel a korrupt rendőr?
- Miért is fontos a kis srác?
- Mikor egy rendszer összeomlik - az utolsó 10 perc

Valahol mindig is sejtettük, hogyha egy üzlet beindul, nem lesz megállás. Az Ice Age alkotógárdája nem is tétlenkedett, megnézték az eddigi számokat, osztottak-szoroztak, mennyibe fájna a negyedik kaland és végül nekiláttak. Az előzetes alapján nekem kicsit felfoghatatlan volt, hogyan kerülnek kalózok a történetbe, de aztán...
Szóval Sidék a (motkány által teremtett?) kontinensek vándorlásának esnek áldozatul, a csapat kettészakad és kedvenc lajhárunk egy rokona is a csordához csapódik. A kalandok során egy kalózbanda keresztezi útjukat, amelynek vezetője a kellően gonoszan vicces és kellően ocsmányul ronda Beles kapitány, aki mindent feláldoz azért, hogy Diegot és a többieket inkább ne lássuk a lehetőség szerinti ötödik részben. Persze meséről van szó, így a kötelező poénok, eltúlzott akciók mind mind beleférnek a sztoriba, amely olyan magas technikai színvonalon lett tálalva, hogy csak ámultam a moziban. 3D-ben sikerült megtekintenem, ami bizonyos szempontból hozzátett az élményhez, de be kell valljam, nem nekem való ez az élmény. Elfáradtak a szemeim, fájt a fejem egy ideig, de ez mit sem von le az alkotók érdeméből. Már csak azért sem, mert ez a rész jobban is sikerült az előzőnél. A kedves hangnem a háttérbe szorult, míg a humor előtérbe került, az akciók szenzációsak és az új karakterek is simán közönség kedvenccé válhatnak. Több szót írni erről a filmről nem érdemes, mert ugyan beszélhetnénk az alakításokról, a dramaturgiáról, de nem érdemes. Ez persze vicc volt, hiszen minden szép és jó, csak már nekem kicsit sok Sid-ékből. Ami viszont örömteli hír, hogy a motkány többször szerepel, egy plusz szereplő humorbombaként turbózza fel a filmet és a 3D-s vetítés előtt Maggie Simpson kalandjait is megnézhetjük egy rövidfilmben, szintén 3D-ben, ami annyira aranyos, hogy a moziközönség vagy 3/4-e felsóhajtott, jelezvén nagyon tetszésüket.
Nálam 7/10 és várom az ötleteket, hogy miként tudják majd az ötödik részt megtölteni mindenféle földi jóval. Már ha lesz egyáltalán. 

FIGYELD:
- Sid nagymamájának minden egyes mondata
- A motkány megjelenései
- A kalózbanda tagjai

Mire jó a fiatalkori lázadás? Arra a leginkább, hogy felkeltsük szüleink figyelmét arra a tényre, hogy bizony létező, egyéni értékrenddel bíró emberek vagyunk, akik tudnak személyes, meghatározó döntéseket is hozni. Ha egy szülő jól reagál, nincs gond, a kisebb mértékű érdekellentéteken kívül nagyobb baj nem történhet, ám ha apa vagy anya túl szorosan fogja a gyeplőt, bizony káros következményei is lehetnek a törvényszerű ellenszegülésnek. Persze, ha valaki nagyon csonka családban nő fel, akinek anyja meghalt, apja elhagyta őt és a nővére gondjaira lett bízva, mint tárgyalt filmünk főszereplője, ott sokkal nagyobb az esélye annak, hogy életjelet sem hagyva, maga mögött hagyja a múltat és máshol keresi a boldogságot vagy boldogulást. A kettő nem ugyanaz. Jelen esetben sem az. A fiatal lány egy szektához kerül, ahol a kezdeti "te is családtag vagy és elismerünk" felhang hamar átváltozik a "mindenki mindenkiért mindent" életfelfogássá, ami nem fenékig tejfel. A szeretet, szexualitás, a feláldozhatóság mind egy elhitetett dogma része, amelynek egy nyertese van, maga a vezető. Ez az igazi látszatboldogság, amelyből még a fizikai menekülés után sem szabadul az ember, mert olyan trauma érte, amit nem felejt. Talán soha. A történetbe a néző ott kapcsolódik be, mikor Martha (Elizabeth Olsen) elszökik a második családjától és hazatér nővéréhez. A kezdeti megnyugvást a félelem, a paranoia és a rokonoktól való elhatárolódás követi, miközben a szektában tanult értékek és az elfogadott társadalmi irányok közötti különbség tűélésen kirajzolódni látszik. Patrick (a szekta vezetője, akit John Hawkes alakít) árnya mindenhol ott lebeg nappal és éjszaka, a nyugalom és röpke kacajok között is és kimondható, hogy Martha soha nem lesz már az, aki volt, soha nem lesz már olyan ember, aki egyedül képes lesz megnyugvást találni az életben.
A film nagyon dráma. Nagyon lehangoló. Nagyon fáj. Mégis nagyon érdekes, nagyon szubjektív, nagyon jól átgondolt folyam mellett próbálja bemutatni azt, amitől minden szülő retteg: a gyerek máshol, egy másik családnak nevezett közösségben találja meg a boldogságot. Nem tökéletes film egyáltalán, sőt bizonyos pontokon érezhetően egyoldalúan mutatja be a helyzetet, de az egyensúly soha nem tolódik el bántóan egyik irányba sem. Ehhez viszont az alakítások is kellenek. Elizabeth Olsen egyszerre gyönyörű és egyszerre sajnálatra méltóan elhanyagolt, a nővére és annak férje egyszerre szeretetre méltó és egyszerre racionális, míg a szekta főnök szerepében John Hawkes maga a megtestesült szülő ellenség a maga karizmájával, lenyűgözőnek tűnő gondolkodás módjával és néhol felbukkanó igazi arcával. Hála az égnek nem egyedül, hanem Olsen kisasszonnyal elviszik a filmet. Ez a dolguk. Róluk szól.
Sean Durkin rendező egyszer nézhető, de olyan filmet tett le az asztalra, amely nyomot hagy. A hangulata rányomja a bélyegét a következő napjaidra, de az a bizonyos plusz, ami miatt mégis megmaradna, valahol elveszett.
Nálam 6/10 és ugyan nem sok A kategóriás film készült ebből a témából az utóbbi 20 évben, kellett, hogy a film eljusson a közönséghez. Hogy végül is Martha Marcy May Marlene a főszerplő igazi neve? Derüljön ki a filmből.

FIGYELD:
- Az első éjszaka Patrick-kal
- A betörés feszült pillanatai és végső kimenetele
- Az utolsó jelenet

Nagyon örömteli hírt kell, megosztanom veletek. Az egyik legolvasottabb Népsport által üzemeltetett blog közölte egy írásomat és kommentekből kiderül, jó munkát végezhettem, mert tetszik a cikk mindenkinek. Nagyon jó érzés, amikor egy ember munkája visszaköszön egy másik fórumon, méghozzá olyan kedvező felvezetéssel, amely kedvet csinálhat ahhoz, hogy alapos munkát végezzek el majd később megint.
Köszönöm ezúton is a megjelenés biztosítását és a hozzászólásokat. Az alábbi linken olvashatjátok el a cikket. nem filmes, inkább a másik kedvencről, a Chelsea-ről szól.

http://chelsea-fc.blog.nepsport.hu/archives/2012/04/05/Az_elfogult_sajto_naploja/

Nagy bajban voltam még pár nappal ezelőtt. Az első évad nagyon tetszett, mert volt benne minden ami kell: akció, zombik, vérengzés és dráma. A második évadra az utóbbiból még adtak nekünk, az elsőkből majdhogynem semmit. Inkább a karakterrajzra, az emberek közötti konfliktusokra építettek. Az első két három rész még elviselhető volt, mert a nagy beszélgetések, üresjáratok között azért befigyelt egy-két izgalmas jelenet, de bevallom volt olyan rész, amit rendkívül untam. Persze a második szezon kettéválasztása jó ötletnek tűnt, hiszen az első fele egy olyan cliffhangerrel (nem árulom el) zárult, ami miatt borítékolható volt a folytatás jó nézettsége. Vártak két hónapot, majd jött a következő adag.
Már több lett a feszültség és a végére elkerülhetetlen megosztottság, amelyek olyan helyzeteket szültek, hogy sejtettük: nem lehet happy end. Bizonyos szereplők fontossága elsikkadt a többiekéhez képest, sőt van olyan (T-Dog), akinek felelőssége nem igazán mutatkozott meg ezidáig. Azt hiszem az egész második évadban van összesen 30 mondata. Vannak szereplők, akiktől búcsúzunk, de új karakterrel nem találkozunk. Az utolsó kettő epizód viszont nagyon izgalmas, igazi túlélő show, ami viszont kárpótol minket pár rosszabbul sikerült részért.
Minden esetre a finálé azért tartogat meglepetéseket és olyan szituációkat is, amelyek ugyan nem tartalmaznak váratlan fordulatokat, de bizonyos szálak végre a helyükre kerülnek, mert az ezekkel való állandó évődés már unalmas volt.
Akik ismerik a képregényt, tudják mi jön, az évad utolsó képe is erre utalhat: újra egy zárt helyen folytatódnak az események, méghozzá a csoport szempontjából fontos hatalmi újraelosztás után.
Nehéz spoiler nélkül többet írni, ezért nem is fogok. A hírek szerint ősszel jön a folytatás. Addig is 7/10, de csak az utolsó két epizód miatt, egyébként alacsonyabb számot kapott volna, az biztos.

"If you want to go out to check out what is happening in the woods, go. I don't give a shit, you do what you want but it won't be my repsonsibility."

Pedig ez egy filmes blog, de tágítsuk a témaköröket a társadalmilag szembetűnőbb témák felé. Tudom, hogy ez a vesszőparipám, azzal is tisztában vagyok, hogy egy kicsit unalmas lehet, de annyira dühítő kis pofátlanságok ezek, hogy muszáj szót emelnem. Megjegyzés, mielőtt jó kötekedő magyar módjára kapok majd a pofámra: Az említett esetek nem az 5 perces „kiszaladok, visszarohanok” kategóriába sorolhatóak. Minimum egy órán keresztül állták útját a normális közlekedésnek. Az első képen látható (itt balra) autó sofőrjét kérdezem: Ha látja a parkolási szokást, akkor ő miért áll ellen ennek. Három ok jut eszembe: az egyik, hogy így kényelmesebb, ami, valljuk be, kicsit frusztráló azokra nézve, akik viszont fél órája köröznek, hogy parkolóhelyet találjanak, de az ő parkolási technikája miatt egy vagy két placcal kevesebb van. A másik, hogy nem tud vezetni, de azért ezt a többmilliós autót inkább biztonságosan állítja le így, hogy majd az elindulásnál ne kelljen kitekert nyakkal arra figyelnie, hogy ki jön éppen. Hátralátni nehéz, ez igaz, de ha más is képes rá, akkor ő is, pláne azért is, mert körülbelül egy méterrel magasabban ül (ha nem áll be mellé egy kisteherautó vagy mikrobusz). A harmadik lehetséges ok pedig a bevásárlóközpont egyik munkatársát utasították eme cselekedetre, hogy a fizetős parkolóba tereljék az embereket a hétvégén, így még több pénzt kisajtolva belőlük, amikor is nagyrészt ingyenes a megállás a városban. Újabb piros pont ennek az országnak és ne jöjjön nekem senki azzal, hogy ez csak kivétel. Egyre több a pofátlan sofőr, akik miatt kis időre ugyan, de dühösek leszünk. Pláne, ha az embernek gyereke is van, mert a következő képen egy újabb gyöngyszemét találjuk a magyar vezetési kultúra résztvevőjének.
Miért hozom szóba a gyerekeket? Először is azért, mert ha még babakocsiban tolják, akkor az édesanya vagy apuka útja nem a járdán, hanem az úttesten folytatódik, hiszen ha haladni akar, akkor veszélynek kell, hogy kitegye saját magát és a gyerekét is. Amennyiben nagyobb utódról van szó: ugyanez a helyzet, annyi különbséggel, hogy a gyerek kirohanhat az úttestre vagy a kézfogósdi nemcsak egy agyonizgulós, de normális szülőnek is kötelező kell, hogy legyen.
Emberek, kik ebben az országban élünk: ha én képes vagyok inkább fél órákat áldozni arra, hogy úgy álljak meg, hogy senkit se zavarjak, ne tegyek kárt más személyes tulajdonában, akkor erre más is legyen képes. Egyébként sem könnyű a környéken megállni, de egy kis séta senkinek sem árt.
Az a baj, hogy ez sajnos nemcsak az elmúlt pár hónapra jellemző, hanem már amióta én vezetek, ezek a dolgok szemet szúrnak. 2000 óta ülök a volán mögött, tehát minimum 11 és fél éve így van. Ha lehetne, ezt büntetném. Nem lehet, így marad a szitkozódás, a mutogatás.

Aki meg akar ismerni, de személyesen még nem érte az a szerencse, hogy velem találkozzon, annak és persze mindenkinek itt a listám. Műfajok és egyéb besorolás által épített akadályok nélkül szedtem őket össze, mégpedig kizárólag a "hányszor láttam már és hányszor fogom még" elv alapján. Egy filmes blog szerzőjének is vannak kedvencei. Ezeket kapjátok meg egy 10-es listán, rangsorban. Vigyázz, hosszabb írás, mint, amit megszoktál!

10. Drive

Amiért Ryan Gosling annyira keményen laza vagy lazán kemény, ahogy még senki. Ha kicsit idősebb lenne, akkor simán ő lehetne Steve McQueen. Amiért Albert Brooks, komédiás létére olyan félelmetesen meggyőző, mint rossz fiú, hogy simán el tudom képzelni, amint találkozom egy ilyen figurával a pesti éjszakában. Amiért a nyolcvanas évek, általam annyira nem kedvelt zenéi a legjobb helyükre kerültek a 2000-es években. Amiért az első mozis, bombariadós élményem ehhez a filmhez kötődik és alig vártam, hogy legyen alkalmam megnézni az utolsó 15 percet. Érdemes volt. Újranézési index: Még egyszer biztos.

„Régen producer voltam. Még a nyolcvanas években. Akciófilmek, szexi cuccok. Egy kritikus európainak hívta őket. Szerintem szarok voltak.”

9. Ne bántsátok a feketerigót!

 1962-ben óriási siker lett a film. Egy olyan időben, amikor az USA-ban még igen erős lábakon állt a szegregáció. 1962-ben a mozik közönsége végignézhette a filmes história legjobb, legmeghatóbb, legmegrázóbb védőbeszédét. 1963-ban Gregory Peck Oscar-díjat kapott alakításáért és még a fiatal, még nem erősen kopaszodó  Robert Duvall-t  is megismerhetjük, nem is akármilyen szerepben. 1963-ban ez a film többet jelentett az amerikai történelem szempontjából, mint azt hitték. Nagyon megrázó alkotás, de mindenkinek, aki szereti a drámákat, a jó adaptációkat, erősen ajánlott. Pláne annak, aki kíváncsi, honnan is eredhet a Ha ölni kell szintén kellően csattanós védőbeszéde. Szerintem van itt áthallás.
Ez a film mutatja be igazán, milyen is lehetett akkor az USA-ban élni. Újranézési index: Az elkövetkezendő két évben biztos.

„Másokkal csak úgy tudok együtt élni, ha saját lelkiismeretem tiszta. Egyetlen dolog van, amiben sose dönthet többségi vélemény, és ez az egyén lelkiismerete.”

 8. Száll a kakukk fészkére

Nemcsak, de nagyon nagy részben Jack Nicholson miatt. A világ legjobb színésze, aki úgy tud megtölteni minden karaktert saját magával is, hogy közben annak a szereplőnek a lényege is megmarad. A főnővér maga a gonosz, az elmebetegek mondhatni néha normálisabbak, mint az ápolók, a helyszín a mai napig hátborzongató. Fantasztikus film egy fantasztikus színészgárdával, briliáns rendezővel (Forman) és egy akkor még fiatal producerrel: Michael Douglas-sal, aki aztán színész lett, de úgy gondolom, hogy ez a munkája ott van a legbüszkébben vállaltak között, még akkor is, ha csak a kamera túloldalán dolgozott. . Újranézési index: Minden két évben egyszer biztos.

„Ha az ember becsukja a szemét, mindjárt nem látnak annyira bele.”

7. Indiana Jones trilógia

Abszolút favorit. Minden idők legjobb kalandfilmje, amit még az sem homályosít el, hogy a negyedik rész azért a többihez képest, csalódás volt. A frigyláda humora, a végzet temploma hajmeresztő kalandjai és az utolsó keresztes lovag feszes tempója teljesen lenyűgözött. Harrison Ford erre a szerepre született és így, Han Solo karakterének eljátszásával egyetemben már a filmtörténelem része lett. Spielberg megmutatta, hogy tud rendezni, Lucas akkor még tudott történetet mesélni és mindenkiben felderenghetnek a legjobb dumák, beszólások. Felnőttem ugyan, de jó emlék marad. Újranézési index: Minden két évben biztos.

„Dr. Jones? Tudja mi ez?”
„Hogyne tudnám! Ez a frigyláda!”
„Biztos benne?”
„Naná, hogy biztos…”

6. Alkonyattól pirkadatig

Ami laza, az laza. Aki laza, az laza. Ross doki, Geroge Clooney első valamire való mozis szerepe a televíziós gyerekorvos után. Társait meg kell említeni: Quentin Tarantino, Harvey Keitel, Juliette Lewis, Cheech Marin, Danny Trejo és a filmben ultra szexi Salma Hayek. Aki pedig ezeket az embereket (le)rendezte: a mexikói fenegyerek: Robert Rodriguez. Abszolút kult mozi nekem, mert road movieból átcsapunk vámpíros filmre, miközben a humor megmarad, sőt egyre inkább egyensúlyba kerül az akcióval és a vérengzéssel. Ja és persze a legdögösebb soundtrack album tényét sem lehet elvitatni a filmtől.
Újranézési index: Minden évben egyszer, másnaposan vagy csak úgy.

„K@+va jó vagyok vagy k@+va jó vagyok?!” 

5. The Grey

 Liam Neeson az akcióhős. Ez tény. Azzá érett. 50 éves, de bárkit lenyom. Még a farkasokat is. Igazi nyomasztó hangulatú túlélő mozi, drámával fantasztikus befejezéssel (várj a stáblista végéig), nagyon átgondolt zenei aláfestéssel, briliáns fényképezéssel. Carnahan tud rendezi, a legjobb filmje idáig. Igaz, a farkasok megjelenítésével sokan nem értenek egyet és többen látnak még filozofikusabb gondolatokat a történet mélyére ásva, de szerintem ez egy abszolút jól megkomponált film magáról a túlélésről és a kitartásról és arról, hogy nem lehet feladni harc nélkül. Újranézési index: Minden évben egyszer.

„Live and die on this day
Live and die on this day”

4. Aliens

James Cameron-ra igaz a mondás: amihez csak hozzányúl, arannyá változik. Kezdte a Terminátorral, majd egyből mély vízbe dobták. Folytassa Ridley Scott legendás, korszakalkotó alkotását! Folytatta. Méghozzá olyannyira jól, hogy ezek után következő epizódok megkaphatták a maguk hangulatát, nem feltétlenül megtartva az első filmét. Igaz, a klausztrofób jelző minden részre igaz. Miért változtattak volna rajta, ha már egyszer bejött. Cameron a kommandós vonalat fogta meg. Több a lövöldözés, több a halott, több az Alien. Ez a rész, ami megalapozta a sci-fi akció létjogosultságát. (A Ridley Scott film a sci-fi horrort teremtette meg.)

„Nem kapod meg őt, te szuka!”

3. Vadászat a Vörös Októberre

Jack Ryan történeteinek kiagyalója Tom Clancy nem kis név, ami a kémtörténeteket illeti. Amellett, hogy a Férfias Játékok, Végveszélyben, A rémület arénája filmek az ő könyvein alapulnak, bizony a videó játékok piacán is találkozhatunk a nevével. A Splinter Cell vagy a Rainbow 6 sorozatok mind az ő fantáziáját dicsérik. A Vadászat a Vörös Októberre szerintem a legjobb kommersz tengeralattjárós filmek egyike, amely a kor korlátaihoz képest nagyon szépen és ügyesen kivitelezett tenger alatti üldözésekről, drámai fordulatairól és remek rendezéséről híres. John McTiernan (Die Hard 1 és Die Hard with a vengance) egy klasszikust és  egy említésre méltó színészcsapatot (Sean Connery, James Earl Jones, Alec Baldwin, Sam Neill, Tim Curry) hozott össze. A mai napig izgalmas, remek szórakozás. Újranézési index: Minden évben egyszer, az tuti!

„Miben segíthetek nagykövet úr?”
„Nagyon kínos, de eltűnt még egy tengeralattjárónk.”
„Már megint nagykövet úr?

2. Forrest Gump

Én tudom, hogy nagyon megosztó a film. Én tudom, hogy nem vagyok hivatalosan filmszakértő. Én tudom, hogy sok közünk, itt Magyarországon nincs a filmhez. Én tudom, hogy az alkotás szentimentalizmusa már a giccshatárt verdesi. Én tudom, hogy Sally Fields,  Tom Hanks, Gary Sinise és Robin Wright alakításai a csúcsokat döntögetik. Én tudom, hogy mennyire tetszett a zenéje mindenkinek. Én csak azt nem tudom, hogy még hányszor fogom megnézni. Újranézési index: Minden fél évben egyszer!

„Az ígéret szép szó, ha megtartják.”

1. Halloween (1978)

Lehet, hogy azért, mert egy évben születtünk. Lehet, hogy azért, mert stílust teremtett. Lehet, hogy azért, mert a legijesztőbb filmes pillanatok találhatóak meg benne. Lehet, hogy azért, mert Michael Myers maga a sorozatgyilkosok ősatyja. Lehet, hogy azért, mert egy nagyszerű forgatókönyv, nagyszerű megvalósítása. Lehet, hogy azért, mert egyszerűen kedvelem Carpenter filmjeit. Minden esetre, aki félős, hagyja ki, mert még én sem alszom el lámpafény nélkül, ha este nézem meg. A vágás nélküli (?) első jelentet zseniális. Újranézési index: Minden hónapban egyszer tuti!

„A jót egyáltalán nem láttam Michael szemében. Ő az eredendő gonosz.”

Ezek az én kedvenceim. A listába nem vette bele olyanokat, mint a Szárnyas fejvadász, a Ha ölni kell, a Csillagok háborúja saga, a A halál 50 órája, A nagy balhé és még sorolhatnám. Majd tematikus, műfaj szerinti sorrendeket is írok. Addig pedig...várjuk az újabb gyöngyszemeket.

Ugyan csak egy képet teszek fel, de tehetnék többet is. Az, hogy Magyarországon alapvetően nincsen semmilyen elfogadható, mérvadó szokásrendszer a közlekedésünkben számomra nem meglepő. Így van évek, évtizedek óta, senki nem akar változtatni rajta, amellett, hogy így elfogadjuk azt a tényt, hogy bárki, bármilyen módon, akár szabálytalanul vagy csak nem törődöm módon megfoszthat minket attól, hogy nyugodtan közlekedjünk. Egy örömteli eset volt évekkel ezelőtt, amikor az egyik tehetségkutató műsor felvétele a lakóhelyünkhöz közeli kulturális centrumban lett diszponálva. Az autómennyiség meghaladta a közterület befogadó képességét, így volt, aki egész egyszerűen az úttest kellős közepén parkolt. Az egyik ott lakó azonban nem teketóriázott. Észlelvén, hogy nem jut el a garázsáig, felhívta a közterület felügyeletet, majd trélerrel elszállíttatta az önkényes úttest foglaló gépjárművét. Mindezen művelet a telefonbeszélgetéstől az elszállításig 30 percet vett igénybe. Utána persze a környék éjfél tájban, mikor a felvétel véget ért, egy órán keresztül hallgatta az autótulajdonost, amint szitkozódik. Mindenkinek felhívom a figyelmét, hogy jogunk van ehhez. Rendes állampolgár figyeljen a rendre.
Jelen esetben azonban tehetetlen lenne a hatóság is. A képen látható autó tulajdonosa ugyanis szabályosan, de pofátlanul parkol. Nem törődik azzal, hogy más is létezik. Neki hely kell, méghozzá sok. Beszéljen a kép helyettem, mert mindent elárul. Hogy mindenki számra világos legyen. A kép a beparkolást követő egy percen belül készült, azaz más autó nem állt ott se előtte se mögötte. Tehát a sofőr megérkezett, beállt az autóval, majd, mint aki jól végezte dolgát, elsietett.

 Szerintetek egy normál méretű autó befér a képen látható kék gépjármű
elé vagy mögé?
(Smartosok, tudjuk, hogy ti igen. :-))

Gratulálok a gépjármű tulajdonosának (illetve, elnézést sofőrjének). Megint ékes példával bizonyítjuk, hogy olyan szinten nem törődünk egymással, hogy nem lepődök meg azon, hogy magasabb szinten sem tudunk megegyezni. 

Tisztelt Hölgyem/Uram!

2012. március 19-én Ön egy fehér színű személygépjárművel parkolt a Kis Rókus utcában, a Millenáris park Teátrum hátsó bejáratánál. Ezt szabályosan tette. Szerencsétlenségemre én Ön mögött találtam parkolóhelyet este olyan fél nyolc körül, így vigyázva, óvatosan, körülbelül 1 méter távolságra az Ön hátsó lökhárítójától, szabályosan megálltam. Figyelmesen bezártam az autót, majd hazamentem. Másnap reggel megdöbbenve vettem észre, hogy az autóm bal oldalán, elől, ahogy a fotón is látni lehet egy igen méretes sérülés látszik. Fehér festék színezi az én metál fekete autómat. Biztos nem én kértem az újraszínezést, ahogy azt sem, hogy ilyen kárt okozzon. Ha már nem tud vezetni, mert ez tény, hiszen 1 méter távolság volt a két autó között, ami elég kell legyen a kiálláshoz, csak centizni kell (sejtésem szerint ez nagyon nehéz feladat Önnek) akkor legalább egy névjegykártyát vagy egy elérhetőséget hagyjon ott, hogy rendezni tudjuk a kárt vagy megbeszélni a lehetőségeket. Nem tette. Gondolom így volt laza és az Ön értékrendje szerint helyes. Amennyiben így van, mélységesen megvetem és el sem tudom képzelni, mit taníthat a gyerekének, gyerekeinek, ha hibázna Sejtem azért. Tudja nekem ez most kiadás, költség. Nem kevés, de hogy mennyi az összeg, az magát mit érdekli?! Eleve két autónyi helyet tett magáévá, hogy más ne is kíséreljen meg beállni, mert attól félt, amit később maga okozott. A vezetési kultúrájáról nem teszek említést, mert ebben az országban olyan nincs, így Ön is csak egy a birkanyájból, aki magasról tesz a szabályokra, udvariasságra. Én pedig, hiszen más lehetőségem nincsen, magára teszek. Kis vigasz az enyém, hogy megosztom ezt a történetet és felháborodásomnak is hangot adok egyúttal mert már a tököm tele van a mindent megúszó, kisstílű, sunyi emberekből ebben az országban, akik vagy nem fizetnek a munkáért vagy csak meghúzzák más autóját (mint maga) és elsietnek a helyszínről. Remélem az Ön autóján absztrakt formában megjelenő fekete sík (melynek alapanyagát Ön jogosulatlanul vette el az én tulajdonomat képző gépjárműről és még az ellenértékét sem fizette ki) kielégíti a művészi érdeklődését, amennyiben még nem távolította el. Kérem, ezen a gyönyörű tavaszon, sőt egész hátralévő szánalmas életében szégyellje magát! Művét a mellékelt fotón, a cikk elején találja fent bal oldalon (tudja (?) az az oldal amelyik nem a jobb oldal) megcsodálhatja, megoszthatja a közösségi portálokon, dicsekedhet vele.

Maradok őszinte tiszteletlenséggel,

Speeh

Akár filmbe illő is lehetne, de nem az. A valóságról írok, egy olyan emberről, aki soha nem volt hosszabb ideig (még egy éjszakát sem) születése után kórházban. Egy olyan emberről, aki nem igazán foglalkozott azzal, ha beteg volt. Most mégis történt valami, ami miatt be kellett vonulnia, köszönhetően az évek óta elnyomott stresszfaktornak. Egy nap rosszul lett. Annyira, hogy már ő is komolyan vette. Vizsgálatra jelentkezett, majd miután minden lehetséges módon kizártak mindent, ami baj lehet, jött a szív. Egy elektrofiziológiai vizsgálatot javasoltak. Reggel be a kórházba, majd bejelentkezés, majd maga a vizsgálat. Előtte persze semmi étel (a beavatkozás előtt 6-8 órával, de előző este sok folyadék kell, hogy kitáguljanak az erek), éhgyomorral kell érkezni. A combi vénán (vagy a nyaknál vagy a karon ez változhat, orvosi döntés hol) keresztül jutnak fel a szívhez. Jelen esetben erről írok majd a továbbiakban. Az ember érzi, de amellett, hogy kellemetlen, nem fáj. A vizsgálat olyan egy óra hosszú és az orvos nincs a beteg mellett, hanem egy másik szobában figyeli az eseményeket. A beteget nem altatják, hanem ébren figyeli, mi is történik. El is jutunk a lényeghez: ez a beavatkozás arra szolgál, hogy kiderítsék és ha lehetséges megszüntessék a szívritmuszavart okozó problémát. Ez lehet egy plusz köteg, amit ha tudnak bizonyos módszerrel elektromos árammal, rádiófrekvenciával eltávolítanak. Jelen esetben erről nem volt ugyan szó, mert kiderült, hogy szívritmuszavar nincs és egyébként is minden rendben van. Ami kellemetlen, amikor a "drótokat" bejuttatják a szívig, majd amikor az orvosok direkt stimulálják a ritmuszavart, az sem éppen szívderítő, de szükséges. Az embernek ilyenkor hevesebben ver a szíve, mintha kiugrana, de nem kell megijedni, ez mind kontrollálva van. Ezt el is mondják, egyébként még a vizsgálat előtt és közben is. Ha bármi probléma van, ki van hangosítva a beteg, így lehet szólni és jönnek, segítenek.
A beavatkozás után a betegnek 3, 4 vagy 6 órán keresztül feküdnie kell (ennek mértékét az orvos állapítja meg) és mozogni sem szabad amíg a nyomókötés fent van. Ezután a nővér egy egyszerű kötést tesz fel, amivel már lehet mozogni. Ajánlott a beavatkozás után, annak napján inkább többet feküdni, pihenni, mint sem járkálni, de azért óránként (miután már lehet és a nővér is engedi) fel lehet kelni, megbizonyosodni arról, hogy mennyit bírunk sétálni. Másnapra, azon túl, hogy az ember még érzi a beavatkozás helyét a combján, már tud járni, de nem szabad erőltetni. Nemcsak ebben a két napban, hanem még egy hétig. Mégis csak a szívet vizsgálták, mégis csak a combon keresztül, ahol marad nyoma egy ideig. Enni már a beavatkozás után egy órával lehet, de a nővérek azért megkérdezik, hogy végül is nem volt-e altatás (lehetséges, de nem általános, csak ha gond van) vagy nem kapott-e a beteg olyan gyógyszert, ami ezt nem engedélyezi. Ha már lehet enni, akkor viszont kell is.
Egy éjszakára bent tartják a beteget, másnap lehet hazamenni miután megkapta a zárjelentést.
Esetünkben ki kell emeljem a maximálisan profi orvosi szaktudást és informálást (bármit lehet kérdezni még akár a vizsgálat alatt, készséggel válaszolnak. sőt az elején pontról-pontra elmondják, hogy mi fog történni), a nővérek szakmai felkészültségét és kedvességét, az összes ott dolgozó tenni akarását, kitartását. Le a kalappal a városmajori érsebészeti klinika minden dolgozója előtt.

Ezúton is szeretném kifejezni jó kívánságaimat Fabrice Muamba, a Bolton Wanderers labdarugója felé, aki a hétvégi bajnoki mérkőzésen esett össze és a mai napig életveszélyes állapotban fekszik egy londoni kórházban. Ma közölték, hogy jobbra fordult az állapota, de még válságos.

Dear Fabrice Muamba,

I wish you to get well soon. Now it does not matter if you play your beloved game or not. The most important thing is right now to get out from the hospital, get well and then you will see. I know soccer is your life and you should know that everyone in the world of football, sport and actually everyone who knows what is happened with you is praying for you, for your health. God bless you Fabrice!