1991-nem jött egy rendező és azt gondolta, hogy sikeresen vászonra vihet egy brutális történetet, amelyet Thomas Harris írt. A volt FBi ügynök könyvében nem a fikciós elemek voltak a legborzalmasabbak, hanem a tény, hogy bizonyos valós, megtörtént események is ihlették. Ez a rendező megalkotta minden idők egyik legjobb thrillerét Anthony Hopkins és Jodie Foster főszereplésével, amely utána a legjobb női főszereplő, legjobb férfi mellékszereplő és a legjobb film Oscar-díját is besöpörte. Igen, ez volt a The silence of the lambs. Pár évvel később egy másik rendező már egy abszolút kitalált sztorival ijesztgette a nézőket, de az is abszolút tökéletes munkának bizonyult, nem mellesleg kiemelve Brad Pittet a szépfiú imázsból. Igen, ez volt a Se7en. Teltek-múltak az évek és ugyan voltak próbálkozások, mégsem készültek ennyire kiváló és létjogosultsággal bíró filmek ebben a témában. A világ megváltozott és agyunk kíváncsisága inkább a szuperhős filmek, vígjátékok, olcsó eszközzel alkotott horrorok és feldolgozások felé fordult. Pedig a thrillerek és azon belül is a gyilkossággal foglalkozó történetek közönségbarátnak mondhatóak, hiszen van benne minden, ami a nézőnek kell: gyilkosság, rejtély, csavar, dráma, brutalitás. Mégsem elég egy jó casting, egy alapvetően kreatív gondolkodással bíró rendező az eredmény még így is silány lehet. Mint esetünkben. Brad Andreson neve nem lehet mindenkinek ismerős, mert a mainstream elég messze áll tőle, de olyan filmekkel a repertoárjában, mint a furcsa, de húsig hatoló hangulatú Gépész és az annyira nem is rossz, de emellett ugyancsak kellő szorongást okozó Transz-Szibéria, többet vártunk volna el, mert ehhez a műfajhoz pont ez kell, sőt elengedhetetlen. Egy látható, érezhető, semmihez nem hasonlítható rendezői védjegyekkel rendelkező alkotó, aki valami pluszt tud adni a történethez, amitől a retinánkba ég az, amit a vásznon látunk. Nem történt meg.
Olyan gyorsan felejtjük el ezt a sztorit, ahogy csak bírjuk, mert nem ragad meg egy percre sem azok után, hogy legördült a stáblista, amelyen olyan nevek szerepelnek a színészek között, mint Halle Berry, Abigail Breslin vagy a mindig jó Roma Maffia, illetve egy kis szerep erejéig a Sopranosból ismert Michael Imperioli. Minden meglhetett volna ahhoz, hogy egy jó film készüljön? Nem. Pont a legalapvetőbb részlet húzta át a készítők számításait: a forgatókönyv. Az ugyan tényleg érdekes, hogyan dolgoznak a központban azok az emberek, akik a vészhívásokat fogadják, még az is valahol kecsegető volt, hogy a főszereplő lelki válság miatt kibukik és inkább tanít, minthogy a telefonokat kapdossa fel, de több részlet nincs, ami megfogott volna, pedig az alaptörténettel nem volt gond. Egy vészhívás során az egyik központos konkrétan végighallgatja, amint egy kislányt meggyilkolnak, majd emiatt összetörik, de a sors nem engedi és pár hónappal később megint szembesül a gyilkossal a vonal másik végén, de ekkor már felébred benne a zsaruösztön és maga jár a dolog végére. Valljuk be, egy kicsit hihetetlen, de akár még jó is lehetett volna. Hiszen, ha Starling ügynök is stílusosan végezte a dolgát,kezdő ügynök létére elkapja a fenevadat, Mills nyomozó is megtapasztalta a poklok poklát, pedig rutinos rendőr, akkor itt miért nem fut ki egy jó csattanóra a történet? A válasz egyszerű: a rossz forgatókönyv miatt. Sajnálatos, de ez van. Megint készült egy film, aminek semmi értelme nem volt, mert túl hosszú egy egész estés szórakozáshoz, túl felszínes egy ilyen témához és túl sokat akar, ahhoz képest, amit eleve adni tud.
Nálam 5/10 és annak ellenére, hogy Halle Berry igazi afro-frizurája az életben nem törlődik ki a fejemből, azt kell mondjam, ha valaki pár nap múlva megkérdezi, hogy láttam-e ezt a filmet, a válaszom nem egy biztos igen lesz, mert annyira feledhető egy alkotás ez, ami nagy kár.
FIGYELD:
* A vészhívó központ életét a film elején
* MIchael Imperioli rövidke felbukkanását
* A szoba nevét a központban, ahova visszavonulnak a fáradt dolgozók
