Ugyan elvárás lehet, hogy olyan filmekkel foglalkozzunk, amelyek az adott naptári évben kerülnek bemutatásra, de bizony előfordul, hogy gyöngyszemeket is találunk, ha beleássuk magunkat a keresgélésbe. Én is így jutottam el egy 2010-ben készült filmhez, amely nem kis meglepetést okozott. Először nem hittem a szememnek, amikor egy régi ismerős nevét fedeztem fel, hiszen David Schwimmer neve mindenkinek beugrik, ha csak a Jóbarátokra gondolunk. Azt hittem, egy kisebb szerepet vállalt ebben a mozgóképben, aztán jött a megdöbbenés, miszerint, ő rendezte a filmet. A stáblista sem volt gyenge, hiszen Clive Owen és Cathernie Keener neve ott szerepelt rajta. Először egy könnyed vígjátékra gondoltam, így mindent összevetve, de a trailer megtekintése után leesett az állam: egy igen komoly problémát feszegető alkotásról van szó: az internetes chatelés, annak veszélyeiről és súlyos következményeiről mesél. Kíváncsi lettem és megnéztem. Jól tettem? A klasszikus, "imádunk minden filmet" hozzáállás miatt igen, a téma és a megvalósítás komorsága miatt viszont nem lenne a válasz, de egy olyan mozi őrült, mint én, nem válogathat a témákban. Tehát, egyértelműen helyes döntés volt részemről, hogy párommal együtt végigbírtuk ezt a másfél órát. Ugyan sokszor döbbenten és homlokunkat ráncolva néztünk össze, de a film nem engedett, pedig a sztori nagyon mélyen ás bele egy olyan helyzetbe, amit egy szülő, de akár más is, nem könnyen fogad be.
A történet szerint ugyanis a 14 éves Annie egy internetes chat szobában megismerkedik egy sráccal, akivel két hónapon keresztül önfeledten kommunikál az éteren, majd egy kis idő után találkoznak is, ami a lány veszte lesz, mert a férfi nemhogy nem 16 éves, de nem is 25, hanem bizony már a 30-on is túl van és azt akarja, ami nem szabadna, mégis megkapja. A lány hazatér és az addig idilli családban minden megváltozik.
Schwimmer nem egy klasszikus "kapjuk el a rossz bácsit" történetet mesél el, inkább a családdal a belső viszonyok változásával foglalkozik az egyébként komoly nyomozás mellett. Az apa kétségbeesése, az anya tehetetlensége, az idősebbik fiú testvér reakciója, az iskolatársak kegyetlen hozzáállása kerül középpontba, ami még inkább a lelkünkbe mar, mert közelebb hozza a tragédiát a valósághoz, ráadásul egy olyan nézőpontot is megmutat, ami nem szokványos. Annie tagadását, majd ráeszmélését a világra, a mocsokra, amiről addig semmit nem tudott. Ehhez kell persze a Viola Davis által (remekül) alakított pszichológus segítsége is, mert ő az egyedüli, aki nem gyereknek kezeli a kislányt, hanem érző emberi lénynek, kortól függetlenül.
Azt kell írnom, hogy ebben a filmben minden a helyén van, minden működik, beleértve a tökéletesen eltalált zenét, a fényképezést, amely kicsit homályosan, diszkréten, de mégis beengedi a nézőt a történetbe, a castingot, amely nem is lehetett volna jobb. Clive Owen élete egyik legjobb alakítását nyújtja, Catherine Keener csontig haoló aggodalma is a megtekintés után érződik a lelkünkben, de az igazi dicséret a főszereplőnek Liana Liberatonak jár, aki olyan precizitással mutatja be Annie pokoli változását, amelyre nem sokan lehetnek képesek. Ehhez persze kellett egy olyan rendező is, aki nem akart sokat markolni, csak elmondani egy történetet, még akkor is, ha nem egy tündérmeséről van szó, amely végül nem ad feloldozást és zavart, dühöt hagy az emberben, de ezzel is érzékeltetve, hogy mindezek után, már semmi sem lesz ugyanolyan. Ez a rendező pedig borzasztó jó munkát végzett. David Schwimmer előtt le a kalappal. Ha a kamera előtt nem is ér el akkora sikereket, mögötte van esélye, hogy elismert filmesként tekintsünk rá a jövőben és talán túlzás, de ha ez nemcsak egy kivétel volt, akkor bizony a neve felkerülhet olyanok neve mellé, mint Clint Eastwood vagy Ben Affleck.
Nálam 9/10, és mindenkinek ajánlom, mert nemcsak egy nézőpontot vizsgál a film, hanem minden oldalról betekintést enged egy ilyen szörnyű tragédia után egy család életébe.
FIGYELD:
* A találkozást a plázában
* Az apa hajnalban megvilágosul, talán a legerősebb szcéna
* Az utolsó jelenetetet
