Vannak olyan filmek, amelyekre az ember nagyon kíváncsi, de valahogy úgy érzi, megfelelő helyzet és két óra kell ahhoz, hogy tényleg az adott alkotásra tudjon koncentrálni. Ezek általában olyan történetet dolgoznak fel, amelyet nem lehet elmondani, különben mindent elárulnánk (például Hetedik) és nem maradna csattanó vagy olyan sztorik, amelyeket egy mondattal elintézhetünk (Az út), de a kíváncsiság ott marad abban, akinek meséljük. Jelen helyzetben is ez a helyzet. Egy férfi neveli a lányát a kies téli környezetben. A lány jobban vadászik és lő, mint bármely titkos ügynök. Pont. Többet nem szabad elárulni, de ez a kis információ is már beülteti a bogarat a fülünkbe.
Azt hihetnénk, hogy egy újabb akciófilmre váltottunk jegyet, méghozzá a bugyutább fajtából, de meg kell nyugtassak mindenkit, hogy nem. Sőt! Ez a film nemhogy jó, de idegesítően, meglepően jó. Ahogy Az útban a szürkeség sokszínűségét ecseteltem, itt azt tudom kiemelni, hogy mennyire színesen szürke a világunk. Hiába vezet minket végig a történet Marokkón keresztül, Spanyolországon át egészen Berlinig, mégsem úgy állunk fel a székből, hogy "na, drágám, akkor jövőre elmegyünk Marokkóba teázni egyet". Nem, mert ezen országok rosszabbik arcát látjuk, a szegénységgel, kosszal. Ez pedig így van jól, hiszen a hatalmi játszmák operatív csatái is itt dőlnek el. Sikátorok, sötét utcák, lepusztult házak között.
Joe Wright rendező ezeket a képeket adja díszletként egy nagyon nyomasztó történethez, amely viszont épp akkor válik érdekessé, amikor már azt hinnénk ez egy moralizáló, művészkedős tompulás a részéről. Minden karakter kellően felépítve és egy idő után leépítve asszisztál a főszereplőhöz Saiorse Ronanhoz, aki nemcsak, hogy hasonlít filmbéli partnernőjéhez Cate Blanchetthez, de tehetségben is felér hozzá. Tökéletesen jeleníti meg a kislányban lakozó gyilkost, illetve a gyilkosban lakozó kislányt.
"I want to be your friend but there are things I can not tell you. Would you still be my friend?"
"Well, I don't know now."
Eric Bana, mint az apa kisujjból rázza ki a hideg, ám mégis erkölcsös apa szerepét, még akkor is, ha az ő esetében kicsit lineárisra sikerült a jelleme, mégis képes megölteni élettel. Élettel, ahogy a film is rámutat, hogy bármilyen érdekek is feszülnek egymásnak, azért mégis csak a saját létezésünk élvez elsőbbséget.
A fényképezés elsőosztályú, ahogy a vágás is minden dicséretet megérdemel. Ezzel szemben a zene viszont, amelyért a The Chemical Brothers felelt, nem lesz akkora átütő siker a boltok polcain a soundtrackek között, mert a filmhez passzol, de önmagában kevés ahhoz, ami a Daft Punknak sikerült a Tron: Legacy kapcsán, azaz önmagában is briliáns.
Nálam viszont zene ide vagy oda 9/10 és csak azért nem maximum pont, mert a lezárás viszont bármennyire keretet ad a történetnek nem teljes és egy-két szál elvarratlan maradt, ami azért baj, mert egy folytatást viszont ér meg.
FIGYELD:
- Hanna ismerkedik az elektromossággal.
- "Szereztem reggelit!"
- Saiore Ronan mimikája
