Vannak dolgok, amelyeket nem értek. Illetve értem, csak nem akarom elfogadni. Pár hónappal ezelőtt írtam a Sanghai című filmről, amelyben igazán ismert színészek formálták meg a kémjátszma karaktereit egy igazán jól eltalált film-noir szerű romantikus háborús-kaland-kém-thrillerben. Csak DVD-n jött ki, mert a forgalmazók megijedtek a kezdeményezéstől, azaz attól, hogy nekik kell eladniuk valamit. Nem kockáztattak. Azóta jöttek ugyan jobb és rosszabb filmek, de azok majdhogynem kötelező jelleggel kellett hozzák a jeles vagy legalább négyes osztályzatot, mert hogy majd mindegyik folytatás volt a Pixartól vagy Michael Baytől. Mivel szeretem megtalálni a gyöngyszemeket (a Resevoir Dogsról sem tudott senki a Pulp Fictionig, pedig szerintem jobb - csak megjegyzem, habár ez a felismerés nem nekem köszönhető), ezért olyan filmeket is megnézek, amelyek nem kaptak túl nagy publicitást, sőt itthon be sem mutatták és nem is nagyon fogják. Ez a film, a Stake Land is ezek közé tartozik. A poszt apokaliptikus elemek ötvözve a vámpír mitológia realistább elemeivel, megspékelve egy kis drámaisággal, nélkülözve a humor legapróbb jelenlétét is. Tehát egy Zombieland könnyedség nélkül. Kockázatos? Az, de az alkotók megugrották. Méghozzá nem is akárhogyan. Egy igazi, vérbeli The Road hangulatát idéző, ám annál gyorsabb és akciódúsabb, mégsem popcorn mozit kapunk a jobb fajtából, road movie-s felhanggal. Nincsenek üresjáratok, a patetikus felütés a közelben sincs, a legjellemzőbb szín a szürke és még a szereplők is ismeretlenek, de jók. A történet szerint vámpír lepte bolygón élnek az emberiség megmaradt tagjai és valamiféle New Edent keresnek, de ahogy lenni szokott, vannak akik valamilyen köntösbe (jelen esetben a vallás) bújtatott demagógiával akarják megakadályozni a békés túlélők esélyét bármire, ami elfeledtetheti velük a szörnyűségeket. Így hát hőseink két tűz közé szorulnak, de a maguk hallgatag módján mindent megtesznek a túlélésért. Jim Mickle, akinek filmográfiája nem hosszú még, egy igazi értékelhető alkotással rukkolt elő. A szövegkönyve, melyet Nick Damicival (az egyik főszereplő) írt, nem lehetett túl hosszú, mert véget nem érő monológokkal nincsen tele film és ez nem is káros. Ha nincs éppen akciójelenet, akkor is mindent elmond a környezet, a zene, a szereplők tekintete és ez elég.
"How many vampires did you killed?"
"Not enough!"
"And how many man?"
Minden tiszteletem azoknak, akik részt vettek ebben a filmben, mert ugyan a vége kicsit hajaz az eddigi összes poszt apokaliptikus alkotás fináléjára, mégis inkább azt figyeljétek, hogyan oldják meg a karakterek sorsának alakulását. Bevallom, én meglepődtem bizonyos ötleteken, de aztán mégis bólintottam, elfogadva, hogy ez így jó, ennek így kell lennie.
Nálam 8/10, és hiába érezhető a kis költségvetés miatt korlátok közé szorult megvalósítás, az egész olyannyira élvezhető, hogy még a vége főcímet is végigvártam, mert ott pedig a zene ragadott magával. Inkább ennek az alkotópárosnak (Mickle & Damici) kellene esélyt adni, nem pedig olyan "amatőröknek", mint a Priest és a Legion rendezője, kinek nevét direkt nem írom le, mert megsérteném ennek a remek filmnek az általam írt véleményezését.
