Ugyan a blog a mainstream alkotások véleményezését tette meg fő csapásirányaként, néha azonban belefér egy-egy olyan alkotás is, amellyel kell, sőt kötelező foglalkozni a rétegfilmek közül. Így voltam ezzel a Harry Brown esetében, de akár még a Black Swan is ide sorolható. Talán meglepő lépés a részemről, de most egy meghatározó európai rendező legújabb filmjével kapcsolatban fejtem ki a véleményemet. Pedro Almodovar a manapság legfelkapottabb spanyol filmes, akinek kezei közül olyan, ma már világsztárok kerültek ki, mint Penelope Cruz és Antonio Banderas. Utóbbi visszatért mesteréhez, hogy eljátssza a világ egyik legjobb plasztikai sebészének szerepét, akinek tettei steril pontossággal asszisztálnak a sötét célhoz, a frankensteini kísérlethez. Amit vártunk már régen, bekövetkezett. Almodovar visszatért régi önmagához és olyan filmet írt és rendezett, amely a húsba mar, a lelket püföli és a megtekintése után nem enged el. A film az első képpel, az azt aláfestő zenével már megadja az alaphangulatot, amely végigkíséri a filmet és ahelyett, hogy lazítana a szorításon, még inkább szorosan magához köt.
Beteg. Ez a szó, ami elsőre eszembe jutott a filmről. Egy normálisan viselkedő karakter sincs, akivel szívesen azonosulunk, hiszen vagy a magatartása olyan vagy a helyzete az, ami visszataszító és olyan szűk sikátorba taszítja a személyt, amire egyikünk sem vágyik.
Minden egyes mozzanat, a képi világ, az aláfestő kortárs komolyzene egyre jobban magához húz és nincs egy pillanat sem, amikor a néző megpihenhet. Mindig történik valami, nincsen üres járat és a csattanó annyira üt, hogy egykönnyen nem felejtem.
„Meg kell ölnöd a nőt vagy meg kell ölnöd mindkettőt!”
(elnézést, de a spanyol nyelvű idézet meghaladja a képességeimet, hiszen nem beszélem a nyelvet, így hülyeséget nem akarok írni)
Ez a film az, amit mindenkinek kötelezőnek érzek, de csak és kizárólag stabil lelkiállapotban vagy egy társsal, mert a magány végig a képünkbe mászik a vászonról és ezt, kifelé a moziból nem akarjuk érezni.
Nálam 10/10, amellett, hogy nehéz film, mégis fura leírni, de felüdülés volt egy olyan alkotással találkozni, amely a szabadság fontosságát erősíti, a gyász milyenségét vizsgálja, az önbíráskodás ellen ha szól is, csak szőr mentén és mind ezek mellett az elme és a lélek legmélyebb bugyraiba enged bepillantást a maga steril, de mégis káoszos módján.
FIGYELD:
- Az múlt felidézésének elhelyezése a filmben zseniális
- A zene a 60-as évek naturalista filmjeinek világát idézi
- A filmvégi csavar
