FLYVIKWORLD

Igaz, hogy ez egy filmes blog, de majd mindenki, aki ismer, tudja, hogy melyik a kedvenc labdarúgó csapatom, akiknek története is megérne azért egy filmet. Nincs ilyen készülőben, hacsak nem azt vesszük alapul, hogy időnként megjelennek DVD-k, amelyeken csodálhatjuk a legendákat vagy az ifjú tehetségeket. Meg is van, majdnem az összes kiadvány, de igazából a legjobb, ha a meccseiket nézem, hiszen azért és a stílusukért szeretem a csapatot. Ja, hogy még nem derült ki melyiket: A Chelsea Football Club elkötelezett szurkolója vagyok immáron 1995 óta. Azóta, hogy egy osztálytársamat meghívták próbajátékra a csapathoz. Ugyan be nem került, de a Stamford Bridge hangulata, az addigi meccsek alapján meghoztam a döntést. Ez a csapat az, amelyikkel tudok szimpatizálni. Még most is, pedig nagy változásokon ment keresztül a Kékek gárdája. Kezdve azzal, hogy a 2000-es évek elején új tulajdonos érkezett, Roman Abramovic, akinek jelenléte az angol és már nemzetközi labdarúgásban is híres, hírhedt. Mindent akar, mint egy igazi vezető, de ezért tesz is. Amíg a Vörös Ördögök (Manchester United) kispadja Sir Alex Ferguson alatt egyszer sem ingott meg - teljesen jogosan, hiszen trófeákat szerzett, szerez folyamatosan,- addig nálunk bizony már nem az első vezetőedző szenvedte el a búcsúzás pillanatát. A Chelsea szurkolók és csapattagok, stáb nagyságát jelzik, hogy mikor a legmegosztóbb edző José Mourinho visszatért a Chelsea stadionjába új csapata managereként, kitörő lelkesedés és tisztelet fogadta. Meg is érdemelte, hiszen az első évben duplázott a csapattal és 50 év után újra bajnokként zárta a szezont a csapat. Aztán történt valami, rossz széria és mennie kellett, ahogy Carlo Ancelottinak is, aki szintén két trófeát zsebelt be debütálásának évében, míg a második évben csak a második helyre szorult a csapat, ami Abramovicnak nem volt elég. Érthető, hiszen egy olyan tulajdonosról beszélünk, aki, ha kellő érvek alátámasztják, bárkit megvásásrol a játékos piacról. Emiatt aztán a cselszki és egyéb rosszindulatú, de egyébként szellemes gúnynevek is szárnyra kaptak, pont azoktól a szurkolóktól, akiket szintén felvet a pénz és vörösben képzelik az ördögöt. Most viszont nem róluk van szó, hanem Abramovic egy kockázatos, meglepő és mégis bizakodásra okot adó lépéséről, miszerint nem a nevet nézte, hanem a teljesítményt: egy André Villas-Boas nevű 33 éves portugálnak adott esélyt arra, hogy a Premier League és Európa trónjára vezesse a Kékeket. Az eddigiek alapján tőlem minden dicséretet megkap, mert most már látom, mi volt az, ami hiányzott és mi az, ami megvan: a lelkesedés, ami rengeteg pozitívumot hozott. Szebb a játékunk, jobban működik a rotáció, megvan a kellő csapategység, briliánsak a hirtelen változásokra épülő döntések. Tetszik, amit látok. Tetszik, hogy remélhetek. Igaz ugyan, hogy Manchester viszi a prímet, hiszen az első két helyen a két városi csapat áll azonos pontszámmal, de csak három pont a lemaradás és ahogyan André Villas-Boas gesztusaiból látom, nyilatkozataiból kihallom soha nem fogja feladni a harcot a bajnoki címért és a Bajnokok Ligája serlegért. Nem fogja, mert a csapat készen áll. Még, mint a betonnak is, meg kell kötnie az elképzeléseknek, taktikának, minden egyes játékos szellemileg is el kell jusson arra a szintre (gondolok itt  a remekelő fiatalokra), ami kötelező, de ha egy olyan ikonnal játszhatsz egy csapatban, mint Lampard, semmi gond nem lehet. Azért is említem Lampardot, mert érdemes végiggondolni azt, ami vele történt. Volt egy rossz szezonkezdete, majd André Villas-Boas pihentette, nem is kevés ideig, ahhoz képest, kiről van szó. Majd a Bolton ellen esélyt adott Frankienek, aki pedig egy mesterhármassal válaszolt az őt ért kritikákra és Bogdán legnagyobb bánatára. Ez az igazi sportember, nem pedig az egekig magasztalt, de egyébként középszerű Tevez, a Manchester City támadója, aki egy tétmeccsen kerül szembe az őt kezdőbe nem, de csereként rá számító Roberto Mancinivel. Sértődés, eltiltás, majd már a hírek, hogy a Juventus akarja az argentint. Vigyék, ha akarják, habár az Öreg Hölgy bizony sokkal jobb, szimpatikusabb hozzáállású játékosokat érdemel. Lásd Del Piero, akit azért is tisztelek, mert nem hagyta ott a Juvantust, amikor az, az olasz másodosztályban szerepelt. A kis széljegyzet után viszont térjünk vissza a Chelseahez. Térjünk vissza oda, hogy ez a csapat egyre több, egyébként eddig rivális szurkoló ismerősöm számára kezd szimpatikus lenni. Van, aki az Arsenal, van aki pedig a Manchester Untiedtől pártolna át, látva, hogyan is játszik most a csapat. Nagy igazolások nincsenek Torresen és Matan kívül, csak olyanok, akik itt, ebben a klubban lettek sztárok, mint Lampard, Terry, Drogba, Cech, Ferreira, Bosingwa, Malouda, Kalou és még sorolhatnám. Ők egységként is és egyénileg is nagyok, legendák és kapitányai a saját posztjuknak. Ahogy a Chelsea is az lehet a nézhező focit élvezők körében, mert zászlós hajóként csatlakozhat a szintén gyönyörű futballt játszó Manchester United mellé, hiszen ez a csapat már nemcsak eredményesen, de szépen is tud játszani.
C'mon Blues!