FLYVIKWORLD

Az 1900-as évek végén egy német rendező fogta magát és rendezett egy űrinváziós, abszolút patetikus hangulatú katasztrófafilmet, amelyben megjönnek az idegenek, látnak az idegenek és majdhogynem győznek az idegenek, de az emberi leleményesség mégiscsak útjukat állja. A 2000-es évek elején egy rendező újraálmodta az egyik legrégebbi szuperhős kalandjait és realistább szemszögből mutatta be a Bőregér eredettörténetét, majd további kalandjait. Azt hiszem, nem kell mondanom, melyik két filmről van is szó. Ezek említése nem véletlen, tudniillik mindkét előd hangulata megtalálható ebben a sci-fiben. Az Independence day sztorija keveredik a Batman begins látásmódjával, ha nem is teljesen, de valahol mégis felfedezhető az alkotók törekvése abból a szempontból, hogy az Emmerich-féle blockbuster fonalát felvéve realistábban, azaz Nolan-esen közvetítse a Föld invázióját. A sok steady-cam felvétel, a kamerarángások, a majdnem tökéletes közelik a dokumentarista stílust hivatottak bemutatni (csak úgy Bourne-ösen), ami egyáltalán nem zavaró, de valahol mégis vágyunk a tűéles totálokra és a dicső, hősperspektívákra. Megkapjuk, de nem mainstream szerűen, azaz nem Michael Bay stílusban, de a történet szempontjából viszont hamisítatlan amerikaiasan. Mindenki hős, még ha nem katona, akkor is, megvannak a belső konfliktusok, a halottak száma egyre nő, de azért maradnak túlélők arra az utolsó rohamra, amikor is...na, de a történetet csak nem mondom el. Nem lenne tisztességes azokkal szemben, akiket érdekel és őket is megértem, mert amit pozitívumként fel lehet hozni, hogy az első pillanattól kezdve megkapjuk az akciót, a robbanásokat, a puskaropogást. Nincs sok mellébeszélés és azon kívül, hogy a színészek kisujjból hozzák, amit kell, nem is bántóak az elnagyolt gesztusok. Az ígéret, miszerint ez a film az Independence day és a Black Hawk Down keveréke lenne, igaz, hiszen a szakasz, feladatát túlteljesítve igyekszik mindent megtenni az életben maradásért és néha felfedezhetünk egy-két olyan momentumot, ami a Ridley Scott féle fantasztikusan jó háborús filmet juttatja eszünkbe. Aaron Eckhart neve lehet egy kicsit furcsa, hiszen ő nem nagyon kultiválta eddig az akciófilmet a karrierje során, de meg kell mondjam, hogy nem okoz csalódást, ahogy az örök amazon Michelle Rodriguez sem. Több nagy nevet nem igazán lehet felfedezni ebben a filmben a színészoldalon, hiszen, gondolom én, itt a vizuális effektusokon volt a hangsúly, így A kategóriás sztár nem fért bele a költségvetésbe. Nem is baj, csak több pátoszos jelenet került volna be a forgatókönyvbe, ami nem hiányzik, így sem panaszkodhatunk.
Nálam 7/10, mert ugyan minden klisé szerepel és kicsit sem eredeti az alkotás, de egy olyan rendezőtől Jonathan Liebesmantól, aki eddig a horror műfajában tevékenykedett nem rossz kezdet egy blockbuster-rel így debütálni. A gyártónak pedig nem kell félnie attól, hogy a Strause fivérek bármilyen szinten is lenyomják őket a Skyline-al, ami igaz, hogy sikeres lett, de ehhez a filmhez képest egy délutáni matiné. (Jogi vita folyik a mai napig arról, hogy az említett Strause fivérek ellopták az ötleteket a Skyline című filmjükhöz (bővebben arról itt olvashat), hiszen a munka bizonyos fázisában, mint stábtagoknak, hozzáférésük volt majd mindenhez ezzel a filmmel kapcsolatban.)

A Zöld Darázsban még csak kis szerepben tűnt fel az utóbbi időben, de Danny Boyle filmjének abszolút főszereplője lehetett ebben a majdnem monodrámában. Megmutatja igazi színészi képességeit és ha akarta, ha nem, egyedül kellett elvinnie ezt a filmet a vállán. Ezt a feladatot maradéktalanul teljesítette James Franco, akit olyan alkotásokban láthattunk, mint Az Igazság órája, a Pókember-trilógia, a Milk, de ő volt az idei Oscar gála házigazdája is. A sornak persze nincs vége, folytathatnánk, de beszéljünk inkább erről az aktuális filmjéről. Soha nem gondoltam volna róla, hogy igazi karriert futhat be, de már az Ananász expresszben megmutatkozott, hogy ha kell, tud vicces lenni, de ha kell a drámai oldalát is megcsillogtatja, mint a már említett Milk-ben. Az egyetlen hiba talán az lehet, hogy a karaktere nem eléggé árnyalt, hanem nagyon is az arcunkba csap az a fajta archetípus, aki hétköznap dolgozik, míg a hétvégén elvonul a világtól. Teszem fel a kérdést: Van ilyen ember? Van, aki ennyire ki tud és ki akar kapcsolni? Van, aki ennyire el akar tűnni a világ elől? A választ talán soha nem kapjuk meg, de Danny Boyle olyan mélyen az agyunkba vési a film mondanivalóját, hogy soha nem felejtjük el. A rendezés nem annyira briliáns, mint  a Slumdog Millionaire esetében, mert ez a téma nem Mr. Boyle terepe. Próbálta ugyan belevinni a tipikus kézjegyeit, ami az álmok, visszaemlékezések képi világában megmutatkozik, de mégsem marad meg bennünk annyira,  hogy azonosulni tudjunk vele. A film egyébként nem vacakol sokat az előzményekkel, már a 20. perc előtt bekövetkezik a katasztrófa, ami miatt köszönet a stábnak, mert nem csak említés szintjén kapjuk meg azt, ami miatt beültünk a moziba. Hiába is tudjuk a történet végét, egyedül James Franco érdeme, hogy el is hisszük a szenvedés gyötrelmét. 
Kiemelni nem tudok semmit, ami miatt ne ajánlanám a fimet, de mégis valahogy többet vártam, amellett, hogy a dinamizmus, a zene, a fényképezés mind a helyén van, mégsem éreztem katarzist.
Nálam 7/10 és igaz a következő állítás: "Maga kereste a bajt!" Így annyira nem sajnálsz egy embert, aki ugyan megmutatta, hogy az ember túlélési ösztöne mindenen túltesz, mégsem lehet valaki annyira bolond, hogy minden üzenet nélkül indul el a természet érintetlen tájaira.

Hogy is telhetne el egy hónap a kötelező képregény adaptáció nélkül? Igaz, ez a darab egy kicsit kilóg a sorból, mert a történet alapja egy rádiójátékkal is párosul, de akkor is a szuperhős témakört járja be, hiszen adva van egy milliomos, egy segítő, a nő és a gonosz(ok). Viszont komolyan egyiket sem tudjuk venni, mégpedig azért, mert itt a humor játssza a főszerepet, mint az akció, habár abból sem akad olyan kevés. Az eredetiséghez igazán passzol a szereplők kiválasztása is, mert Seth Rogent nem igazán tudnánk hősies férfiúként elképzelni, de ebben a szerepben nem okoz akkora csalódást, pedig a túljátszás réme végig ott lebeg a feje felett. A többiek, mint Jay Chou, Christoph Waltz, Tom Wilkinson, Edward James Olmos és Cameron Diaz azt hozzák, amit kell, de Herr Waltz egy kicsit mégis görcsösen próbálja komédiás vénáját csillogtatni, ami valahol nem az ő hibája. A forgatókönyv ugyan egy olyan fejlődést akar bemutatni, ami papíron vicces lehet, de a jelenetekben mégis erőtlen és izzadságszagú.Különböző kisebb szerepekben olyan sztárok is felvonulnak, mint James Franco, Edward Furlong, ami ugyan mosolyt csal az arcunkra, de mégsem marad meg, mint Schwarzenegger cameoja a Welcome to the jungle-ből. Ez pedig, az egyébként méltán elismert rendező Michel Gondry hibája, akiről kiderül, hogy bizony ez nem az ő terepe, bármennyire is kedveljük a munkásságát. Vannak kellemes és vicces pillanatok, de összességében nem lesz örök élmény a film, annak ellenére, hogy zeneileg igazán sikeres és legendás dalok segítik a hangulatot, ami viszont nem elég.
Nálam 5/10 és azt hiszem várnunk kell még egy igényes akció-vígjátékba öltöztetett szuperhős filmre, pedig itt minden adott volt, hogy sikeresen legyen a próbálkozás. Ehelyett ez a produkció noha annyira nem éretlenül zöld, mint Zöld Darázs felöltője, de mégiscsak egy kicsit savanyúbb, mint édes élvezet.

A tél utolsó éjszakáján kiosztották a legrangosabb filmes elismerést, amely nemcsak szakmailag, de a fizetési besorolás tekintetében is más kategóriába sorolja a friss Oscarosokat. Amellett, hogy közlöm az idei Akadémiai jelöltek és nyertesek listáját, a véleményemet sem rejtem véka alá. Szükség van rá, mert vannak bizony kétségeim a díjazottakkal kapcsolatban.A kritika természetesen szubjektív, így nem biztos, hogy mindenki egyetért vele, viszont hajt valami,hogy megosszam veletek, mit is gondolok. A filmekhez, amelyeket még nem volt szerencsém, természetesen nem fűzök kommentárt.

Legjobb film:

Fekete hattyú (Black Swan, rendező: Darren Aronofsky)
The Fighter - A harcos (The Fighter, rendező: David O. Russell)
Eredet (Inception, rendező: Christopher Nolan)
The Kids Are All Right (rendező: Lisa Cholodenko)
A király beszéde (The King's Speech, rendező: Tom Hooper)
127 óra (127 Hours, rendező: Danny Boyle)
Social Network - A közösségi háló (The Social Network, rendező: David Fincher)
Toy Story 3 (rendező: Lee Unkrich)
A félszemű (True Grit, rendező: Joel & Ethan Coen)
Winter's Bone (rendező: Debra Granik)

Nem tudom miért pont ez a film nyerte azt a díjat, melyre 4 órát kell várni és majd leragad a szemed, majd csodálkozva bámulod a képernyőt, mert máris az egyet nem értés szikrája fénylik elmédben. A nyertes ugyan nem rossz film, sőt mondhatni a kiemelkedő alkotás, de ebben az évben volt jobb is, amely nemcsak ebben a kategóriában okozott volna fejbólogatós igenlést.

A flyvikworld nyertese: Black Swan

Legjobb rendező:

Darren Aronofsky (Fekete hattyú)
David O. Russell (The Fighter)
Tom Hooper (A király beszéde)
David Fincher (Social Network - A közösségi háló)
Joel & Ethan Coen (A félszemű)

A legjobb film estében már leírtam, de most újra megteszem. Rendes, kiemelkedő iparosmunka, de nem gondolnám, hogy a rendezés az, ami itt igazából kitűnő osztályzattal zárt volna. Sokkal inkább díjaztam volna egy olyan alkotást, amely az emberbe mar (nemi hovatartozás nélkül), hangulatot teremt és nem ereszt.

A flyvikworld nyertese: Darren Aronofsky

Legjobb férfi főszereplő:

Javier Bardem (Biutiful)
Jeff Bridges (A félszemű)
Jesse Eisenberg (Social Network - A közösségi háló)
Colin Firth (A király beszéde)
James Franco (127 óra) 

No comment. Az első megérdemelt elismerés. Kitűnő alakítás, remek munka, nem lehet vitatkozni vele.

Legjobb női főszereplő:

Annette Bening (The Kids Are All Right)
Nicole Kidman (Rabbit Hole)
Jennifer Lawrence (Winter's Bone)
Natalie Portman (Fekete hattyú)
Michelle Williams (Blue Valentine)

No comment. Az első megérdemelt elismerés. Kitűnő alakítás, remek munka, nem lehet vitatkozni vele.

Legjobb férfi mellékszereplő:

Christian Bale (The Fighter - A harcos)
John Hawkes (Winter's Bone)
Jeremy Renner (Tolvajok városa)
Mark Ruffalo (The Kids Are All Right)
Geoffrey Rush (A király beszéde)

No comment. Az első megérdemelt elismerés. Kitűnő alakítás, remek munka, nem lehet vitatkozni vele.

Legjobb női mellékszereplő:

Amy Adams (The Fighter - A harcos)
Helena Bonham Carter (A király beszéde)
Melissa Leo (The Fighter - A harcos)
Hailee Steinfeld (A félszemű)
Jacki Weaver (Animal Kingdom)

Nem tudok vitatkozni ezzel, viszont azt felháborítónak tartom, hogy Mila Kunis még jelölésig sem jutott, pedig olyan teljesítményt nyújt, ami példaértékű.

Legjobb eredeti forgatókönyv:

The Kids Are All Right (Lisa Cholodenko, Stuart Blumberg)
Another Year (Mike Leigh)
Eredet (Christopher Nolan)
A király beszéde (David Seidler)
The Fighter - A harcos (Scott Silver, Paul Tamasy, Eric Johnson)

Tipikus szimbiózis. Ha már nincs a mezőnyben Tarantino, akkor a főkategóriák nyerteseként még ezt a díjat is besöpri. Ha csak a listát nézem, akkor viszont más nyertest hirdettem volna.

A flyvikworld nyertese: The kids are all right

Legjobb adaptált forgatókönyv:

Winter's bone (Debra Granik, Anne Rosellini)
Toy Story 3 (Michael Arndt)
127 óra (Simon Beaufoy, Danny Boyle)
A félszemű (Joel és Ethan Coen)
Social Network - A közösségi háló (Aaron Sorkin)

No comment. Az első megérdemelt elismerés. Kitűnő alakítás, remek munka, nem lehet vitatkozni vele.

Legjobb operatőr:

Fekete hattyú (Matthew Libatique)
Eredet (Wally Pfister)
A király beszéde (Danny Cohen)
Social Network - A közösségi háló (Jeff Cronenweth)
A félszemű (Roger Deakins)

No comment. Az első megérdemelt elismerés. Kitűnő alakítás, remek munka, nem lehet vitatkozni vele.

Legjobb vágás:

Fekete hattyú (Andrew Weisblum)
The Fighter (Pamela Martin)
A király beszéde (Tariq Anwar)
127 óra (Jon Harris)
Social Network - A közösségi háló (Angus Wall és Kirk Baxter)

No comment. Az első megérdemelt elismerés. Kitűnő alakítás, remek munka, nem lehet vitatkozni vele.

Legjobb idegen nyelvű film:

Biutiful (Mexikó, Alejandro González Inarritu)
Dogtooth (Görögország, Giorgos Lanthimos)
Egy jobb világ (Dánia, Susanne Bier)
Incendies (Kanada, Denis Villeneuve)
Hors la Loi (Algéria, Rachid Bouchareb)

Legjobb animációs film:

Így neveld a sárkányodat
Az illuzionista
Toy Story 3

No comment. Az első megérdemelt elismerés. Kitűnő alakítás, remek munka, nem lehet vitatkozni vele.

Legjobb dokumentumfilm:

Exit through the Gift Shop
Gasland
Inside Job
Restrepo
Waste Land

Legjobb filmzene:

Így neveld a sárkányodat (John Powell)
Eredet (Hans Zimmer)
A király beszéde (Alexandre Desplat)
127 óra (A.R. Rahman)
Social Network - A közösségi háló (Trent Reznor, Atticus Ross)

No comment. Az első megérdemelt elismerés. Kitűnő alakítás, remek munka, nem lehet vitatkozni vele.

Legjobb betétdal:

Coming Home (Country Strong)
I See the Light (Aranyhaj és a nagy gubanc)
If I Rise (127 óra)
We Belong Together (Toy Story 3)

No comment. Az első megérdemelt elismerés. Kitűnő alakítás, remek munka, nem lehet vitatkozni vele.

Legjobb vizuális effektusok:

Alice Csodaországban
Harry Potter és a Halál Ereklyéi
Azután
Eredet
Vasember 2

No comment. Az első megérdemelt elismerés. Kitűnő alakítás, remek munka, nem lehet vitatkozni vele.

Legjobb látványterv:

Alice Csodaországban
Harry Potter és a Halál Ereklyéi
Eredet
A király beszéde
A félszemű

No comment. Az első megérdemelt elismerés. Kitűnő alakítás, remek munka, nem lehet vitatkozni vele.

Legjobb kosztüm:

Alice Csodaországban
Szerelmes lettem
A király beszéde
The Tempest
A félszemű

No comment. Az első megérdemelt elismerés. Kitűnő alakítás, remek munka, nem lehet vitatkozni vele.

Legjobb smink:

Barney's Version
The Way Back
Farkasember

No comment. Az első megérdemelt elismerés. Kitűnő alakítás, remek munka, nem lehet vitatkozni vele.

Legjobb hangvágás:

Eredet
Toy Story 3
Tron: örökség
A félszemű
Száguldó bomba

No comment. Az első megérdemelt elismerés. Kitűnő alakítás, remek munka, nem lehet vitatkozni vele.

Legjobb hangkeverés:

Eredet
A király beszéde
Salt ügynök
Social Network - A közösségi háló
A félszemű

No comment. Az első megérdemelt elismerés. Kitűnő alakítás, remek munka, nem lehet vitatkozni vele.

Legjobb rövid dokumentumfilm:

Killing in the Name
Poster Girl
Strangers No More
Sun Come Up
The Warriors of Qiugang

Legjobb animációs rövidfilm:

Day & Night
The Gruffalo
Let's Pollute
The Lost Thing
Madagascar, carnet de voyage

Legjobb rövidfilm:

The Confession
The Crush
God of Love
Na Wewe
Wish 143

Klausztrofóbiások figyelem! Ez a film nem nektek szól, így aki nem bírja a szűk helyeket, az bizony nem fogja élvezni ezt a filmet sem, mert egy olyan csapatról szól, akik felfedeznek egy barlangot és bizony, ahogy azt kell, megtörténik a baj, mert egy vihar miatt bezárul a kijárat, így másfelé kell kiutat találniuk. A film 104 percéből olyan 60 a barlangban játszódik, ami dicséretes, ha már barlangos-kijáratot keresős-ide-oda mászkálós-egyre sötétebb helyekre eljutós filmről beszélünk. Aki viszont bírja a természet vs. ember alkotásokat, valamilyen szinten élvezni fogja ezt a kalandot, viszont nem lesz annyira elégedett, ha bizonyos szempontból magas színvonalat vár el. Ami működik: a technikai megoldások, a kamerakezelés, a világítás, a zene, a karakterek (bármennyire is sablonosak). A történet viszont csapnivaló, még akkor is, ha "inspired by a true story". Viszont nézhető és izgulni lehetne bárkiért, aki túléli az első 20 percet a katasztrófa bekövetkezése után, de ez mégsem teljesül. Fontos az a tény is, hogyan viselkednénk ebben az esetben,  mert egy dolog kiderül: ilyen helyzetben bizony a túlélés törvényei lépnek életbe, így aki nem bírja, az megszívja. Ez lehet, hogy nem éppen szimpatikus egyeseknek, viszont az életben maradáshoz nélkülözhetetlen, ha ilyen szituációba keveredik az ember. Ahogy a búvároktatóm mondta: "Igen, a búvárkodás életveszélyes sport, ha nem tartod be a szabályokat." Ebben az esetben ugyan ez nem feltétlenül igaz, mert mindenki profi a barlangászást illetően (egy kivétellel), de a feszültség  növekedésével együtt bizony-bizony elszabadulnak az indulatok, emberek vagyunk, így elkerülhetetlen.
James Cameron, mint executive producer most sem a drámaiság vagy színészkezelés miatt vállalta el ennek a projekt felett a bábáskodást, hanem azért, hogy az újabb technikákat tesztelhesse, talán azért, hogy az Avatar folytatásaiban (?) már ezeket használja. Ahogy fentebb már említettem, a film technikai részével nincs baj, sőt, meggyőző. A gondok akkor kezdődnek, amikor valamiféle drámai vonalat és történetet akarnak kihozni belőle. A színészek pocsék alakítást nyújtanak, mindenki túljátssza a szerepét, nincs egy olyan karakter, akivel szívesen azonosulunk, alapvetően azt kívánjuk, hogy mindenki maradjon csak a barlang fogságában. Ez baj, mert bizony így a film elvész majd a süllyesztőben.
Nálam 5/10, pedig ígéretes próbálkozásnak indult (lásd trailer lent), de kihunyt  a remény lángja az első 30 perc után és magával rántott a csalódottság mély útvesztője.

Kezdeném azzal, hogy eme írás és a többi is ugyanolyan szubjektív már egy éve (Juhééé!:-)), mint ahogy Puzsér úr reakciói is. A filmbuzi.hu oldalon olvasott kommentek nagy része pedig szintén az. Ahogy a filmkészítés is az. Ahogy minden, ami művészet címszó alatt szerepel a világban is az. A szubjektivitás egyfajta jog abban a tekintetben, hogy szerethetünk, kedvelhetünk, magunk számára pozitív vagy negatív visszhangot jelent-e egy alkotás, legyen az a festészet, szobrászat, zene, könyv vagy egy film kapcsán. A szubjektivitás viszont nem egyenlő a tudással, merthogy érzelmi reakció. A tetszik vagy nem tipikus esete. Az egyik ismerősöm egyik kedvenc filmje a Wyatt Earp Kevin Costnerrel a főszerepben. Nekem ugyan nem, de azt elismerem, hogy maga a film hitelesen ábrázolhatja az akkori korszakot, embereket, szituációkra való reakciót. Viszont rettenetesen hosszú és nekem néhol unalmas is. Ez egy vélemény, de megfogalmazom magamban a pozitív tulajdonságait is, ahogy éppen az előbb tettem. Ha valaki, mint Mr. Puzsér beül egy mindenki számára ismert és mindenhol fogható kereskedelmi televízió reggeli műsorába, akkor válogassa meg a szavait. Ha neki nem tetszik, hogy filmes szakértőnek nevezik, akkor ezt meg lehet említeni a következőképpen:

"Elnézést, nem vagyok filmszakértő, csak filmrajongó és köszönöm a meghívást."

Egy "csak" filmrajongó, kinek rádióműsora van, ez is érdekes, de ezzel inkább nem vitatkozom. Azzal viszont igen, hogy képes egy akkora hibát elkövetni, amit egyikünk sem, aki filmeket szeret, néz. Ő kritizálja a Batman szériát és blődnek, majdhogynem B-filmnek aposztrofálva az egyik legrégebbi képregényfigura filmes adaptációját (Megjegyzés: azzal egyetértek, hogy nem szabad lebecsülni a Tim Burton féle feldolgozást sem, mert az is jó és inkább képregényszerű, de a Nolan féle változat vállaltan realistább hangvételű). Szálljunk le a magas lóról és amellett, hogy mindenki elismeri a Nagymenőket, A Birodalom visszavág-ot, senki sem panaszkodik azért, mert egy képregény adaptáció egy előkelő helyet tudhat a magáénak. Ha már itt tartunk a klasszikus Star Wars saga második része mitől lenne különb? Nem is a Földön játszódik, nem is most, hiszen réges régen egy messzi-messzi galaxisban, ahol ewokok, robotok, androidok, X-szárnyúak, Halálcsillagok, Erő, Uralkodó, Darth Vader, Luke, Han Solo és a többiek kalandjait izgulhatjuk végig. Elismerjük, mert tudjuk, hogy mese és úgy is állunk hozzá. Elismerjük a Nagymenőket, a Keresztapa trilógiát, a Die Hard filmeket, a Stephen King adaptációkat. Szeretjük vagy nem. Ez a mi dolgunk. Szubjektív véleményünk, ahogy egyébként kedves Mr. Puzsér az IMDB.com listája is az, hiszen regisztrált felhasználók véleményét tükrözi.
Nem tudom, mennyire mediahack az, ami itt történik, de ha nem az, akkor viszont megkérném Puzsér urat, hogy máskor vagy ne vállaljon ennyire nyilvános szereplést a filmekkel kapcsolatban vagy ha igen, hagyja otthon ezt a kultúrsznob hozzáállást. Arról pedig csak egy mondat, hogy az előzetes egy játék trailere volt (nagy szerkesztői baki), nem pedig a filmmé (nagy Puzsér hiba, mert ezt tudnia kell egy filmrajongónak). Ezen viszont már fel sem horkanunk.
Alant a Mokka interjú-t látjátok, ami elindította ezt az egészet, míg még alantabb Puzsér válaszát.

Én még nem voltam New York-ban. Megjegyzem, mennék. Még ez a film után is, mert érdekes képet festett arról a városról, amelyről mindenki, aki csak eljutott oda, áradozik. Azt szokták említeni, hogy mennyire színes, mennyire nyüzsög, mennyire non-stop, mennyire olyan, amilyen Budapest egyelőre nem. Ezekkel a fülemben csengő szavakkal ültem be megnézni ezt a "megint sok rendező" kis szkeccseiből összefércelt mozit. Tudom, hogy vannak olyanok, akik elalélnak majd, mert a maga zűrzavarával együtt, kellemes művésziességgel próbálja bemutatni a Nagy Almát, de nekem ez csak egy szelete volt és bizony a végére nem állt össze annyira, hogy elégedetten álljak fel a székből. A próbálkozás megvolt persze, de valahogy mégsem teljes az egész. Nekem, aki tényleg nem volt még ebben a városban, a rendezők New York egy olyan arcát mutatták be, ahol mindenki művész, mindenki laza, mindenki céllal él, de valahogy nem együtt a várossal, hanem csak benne. Kihasználja a metrópolisz lehetőségeit és meglepődve tapasztaltam, hogy mindenki dohányzik. Nem vagyok én ellene, de azt hittem, hogy ez a trendek fővárosában már rég lejárt lemez. A lényeg, hogy reméltem egyfajta totált is látni, nemcsak apró szeletek egymás mellé rendeződését, amelyből ki kellene hámoznom valamit, ami nem sikerült. Értem én minden egyes jelenet mondanivalóját, a hátsó ajtón beosonó iróniát és a képmutatás, magány ábrázolását, de mégis valami hiányzik, pedig maguk a kisfilmek elsőosztályúak. Megvan bennük a humor, a dialógusok ütnek, a csavarok működnek, a színészek briliánsak, mégis ott kandikál kifelé a fejemből a szó: hiányérzetem van. Kell az ember viszonyának a másikhoz való bemutatás, de hol van maga a város, mitől gondolhatom én azt, hogy ezt csak New Yorkban kapom meg? Hol vannak a helyszínek, a külső felvételek, amelyekből csak nagyon kevés került be a végső vágás után, hol vannak a válaszok? A fejünkben? Ahhoz még idő kell és szerintem azoknak fog adni valamit ez a film, akik felismernek helyszíneket, eszükbe jutnak élmények, emlékek. Amit viszont kiemelnék, hogy ez az év bizony minden kétséget kizáróan Natalie Portman-é, mert itt is remekül játszik, ahogy a többiek is (Andy Garcia, Hayden Christensen, Maggie Q, Chris Cooper, James Caan, Ethan Hawke és még sorolhatnám), de még rendezőként is nagyszerű a debütálása.
Nálam 6/10 és bármennyire is kaptam egy hangulatot, mégsem teljes a kép, ahogy azt már írtam. New York, I like you, maradjunk ennyiben.

Azt hiszem a videó mindent elmond, amit kell, így én nem is eresztem bő lére, csak annyit írnék, hogy Mindenkinek Köszönöm, aki olvassa, véleményezi, kritizálja! Úgy gondolom, hogy szükség van egy olyan elektronikus naplóra, amely segíthet Nektek kiszűrni azokat a filmeket, amelyekre kíváncsiak vagytok és azokat is, amelyekre nem, de egy kritikától mégis kedvet kaptok hozzá.
A regisztráció ahhoz, hogy a blogon hozzá tudj szólni, a Ti elmondásotok alapján, nem annyira egyszerű, így marad a facebook, ahol megoszthatjátok a gondolataitokat velem. Vannak, akik ezt teszik, sokat tanulok belőle és még szeretnék.
Akkor hát ünneplejünk holnap egy nagyot együtt, akár így az éteren keresztül.  Jó éjszakát Mindenkinek és még több jó filmet a következő egy évre is Nekünk, hogy legyen miről írni és mit élvezni a vászon előtt ülve.
Kiegészítés, csak, hogy átérezzük, mennyire "jóindulatú" országban is élünk. Idézek egy beszélgetésből:

"Na, büszke vagyok magamra, hogy egy éves a blog!"
"Nekem is egy éves lesz lassan a blogom, egy bejegyzéssel, szóval ugyanott tartunk."

Nagyon ugyanott, tényleg. Na de hagyjuk is, inkább koncentrálunk arra, hogy van, aki alkot és van, aki csak eladni tud.

Minden kornak léteznek a meghatározó előadói. A teljesség igénye nélkül a 60-as években Aretha Franklin, a 70-es években Cher, a 80-as években Madonna, a 90-es években Celine Dion az évezred hajnalán pedig olyan előadók árasztották el a zenei piacot, akik ideig-óráig maradtak a reflektorfényben és nehezen bár, de van, aki a mai napig is megőrizte hitelességét és sztárstátuszát.  Nem Britney Spears-re vagy Jessica Simpson-ra gondolok, hanem Christina Aquilera-ra, aki ugyan egy lagymatag slágerrel robbant be a köztudatba, de képes volt fejlődni, változni és bizony Lady Gaga trónkövetelése ide vagy oda, ő még mindig az, akit Dívának (a film magyar címe is Díva, csak nem tudom miért kellett lefordítani. Nem értjük a Burlesque kifejezést?) hívhatunk manapság. Miss Aquilera-t is elérte a végzete, filmszerepben mutathatta meg, hogy mennyire színes és szerteágazó tehetséggel áldotta meg a sors. A feladata nem volt egyszerű, mert a már említett, a zene nagyasszonya, Cher mellett kellett bizonyítania. Nem okozott csalódást egyáltalán, sőt azt kell mondjam, hogy amit ebben a filmben produkál, az említésre igenis méltó. Amellett, hogy a főszerepet játssza, még a zenei produceri feladatokat is magára vállalta, ami még egy piros pontot ér a neve mellett. A film elsősorban egy zenei történelemlecke. Az első pár dal inkább a swing, a jazz, a blues, a soul dallamos és erőteljes világába kalauzolja a nézőt, majd ahogy egyre inkább lépünk előre a történetben már a mai hangzásvilág, hangszerelés, ritmus univerzum határozza meg a hangulatot. A hangulatot, amelyet nagyon stílusosan, remek vágással, elképesztő kamerabeállításokkal oldott meg Steve Antin, akinek ez az első komolyabb munkája, mint rendező. A színészvezetéssel még vannak ugyan gondjai, de látszik, hogy ez csak a lámpaláz, hiszen a két főszereplő mellett olyan színészek is szerepet kaptak, mint Peter Gallagher, Kristen Bell, Stanley Tucci, Alan Cumming, akik ugyan nem a mai A kategória tagjai, de mind ismert, elismert művészek és hozzák, amit a forgatókönyv sorai nekik szántak. Igaz, ami igaz, a történet ugyan sablonos és rengeteg áthallás is észrevehető, némely esetben konkrétan jelenetek, karakterek köszönnek vissza más alkotásokból, mint a Kabaré, Sakáltanya, Moulin Rouge, Chicago, de ezt a filmet nem ezért fogja szeretni az, aki megnézi, hanem a humor és elsősorban zene miatt. Az viszont üt, a helyén van és szépen lassan azon kapja majd magát mindenki, hogy a soundtrack-et dúdolja és ezáltal a legfőbb értékét teszi magáévá ennek a produkciónak. Le a kalappal az alkotók előtt, akik egy olyan filmmel örvendeztettek meg minket, ami egy délutánon, estén mindenképpen megérdemel két órát az életünkből, már csak azért is, hogy kiszakadjunk ebből a mai nagyon realista, kicsit komor világból.
Nálam 7/10 és el kellene gondolkozunk azon, hogy itthon miért nincsen egy ilyen szórakozóhely, ahol ilyen környezetben tudnánk eltölteni az időnket. Nekünk (ugye-ugye) hiányzik. Nektek is?

Mit is gondoltak azok a galádok, kik filmezésre adták fejüket, hogy egy olyan történetet visznek a vászonra, mely a logopédia útvesztőibe viszi el a nézőt? Érdekelni fog ez bárkit is vagy csak egyszerűen kell egy Golden-Globe és egy Oscar-díj a Weinstein company-nak (a gyártócég)? Hm, gondolhatnánk, de mivel olyan háttéremberek bólintottak rá a tervre, akik több évtizede vannak a szakmában, igenis megér egy misét a film, tűnődhettek ezen és igazuk lett. VI. György király (II. Erzsébet édesapja) ugyan megkapta a háborút, a másodikat, de azzal a problémával is szembesülnie kellett, hogy bizony retorikailag  és beszédtechnikailag nem éppen ő foglalja el a trónt a becses Nagy-Britanniában. Ehhez egy logopédus kell, mert a nehéz időkben olyan királyra van/volt szüksége az országnak, aki nemcsak fejben, de szavakban is erős. Mivel bátyja lemondott a királyi címről egy asszony kedvéért, Bertie-nek (VI. György) kellett ezt a tisztséget betöltenie édesapjuk halála után, így nagyobb terhet vett a vállára, mint azt gondolta volna. Az előbbi sorokkal úgy vélem, hogy kedvet csinálhattam a filmhez, mert nemcsak a könnyedebb hangvételű My Fair Lady juthat most már eszébe bárkinek is, hanem egy történelmi tablót kapunk abból a korból, amikor a világ megint megváltozott örökre.
Nem érdemes annyira, cikkeken keresztül azt boncolgatni, megtették előttem már többen, hogy a színészek alakítása milyen: egyszerűen tökéletes. Colin Firth mindent beleadott és áthozott az eddigi szerepeiből és briliáns alakításával közelebb hozott, emberré tett egy megközelíthetetlen, megérinthetetlen királyi sarjat. Geoffrey Rush pedig, mint a kitűnő tanuló nem okoz csalódást az ausztrál származású, pofátlan, de korrekt beszédsegítő szerepében. Igen, mind a kettő megérdemel egy-egy elismerést, de ebben az esetben bizony Colin Firth az, aki előtt megemelem a kalapom, mintha csak ő maga lenne Őfelsége. A mellékszerepekben felvonul az angol színjátszás elit rétege, mint Helena Bonham Carter, Derek Jacobi, Michael Gambon, Guy Pearce és Timothy Spall. Mindannyian partnerei a főszereplőnek és olyan alázattal teszik a  dolguk, amit tanítani kellene. Igaz, ehhez a biztos kezű rendező, Tom Hooper utasításait kellett követniük, aki kellő eleganciával, ám a földtől mégsem elrugaszkodva, remek ritmusérzékkel adagolja nekünk David Seidler forgatókönyvét. "Tisztára olyan, mintha színházi darabot néznénk." - mondta partnerem a film megtekintése alatt. Igaza van, hiszen látható, hogy díszlet, de ez egyáltalán nem zavarta meg az élményt és itt nem is ez a lényeg, hanem maga történet.
Remek film, amely az első perctől kezdve érdeklődést vált ki az emberből és bizony aki tudja milyen dadogni, az tudja, mennyire idegesítő lehet amikor nem jön ki az a bizonyos szó a száján, pláne, ha fontos mondanivalója van.
Nálam 8/10 és arra kérném azokat az embereket, akik a szinkronizálással foglalkoznak eme országban, hogy ezen film kapcsán menjenek szabadságra, mert a felirat szükséges, de a szinkron nemhogy felesleges, bűn lenne ebben az esetben, bármennyire is remek színészeink lennének erre a feladatra.

Ugyan a nyolcvanas években volt a bosszúmozik aranykora, de az utóbbi időben kezdenek elszaporodni a zsáner filmjei. Gondoljunk csak a már tárgyalt Edge Of Darkness-re vagy a Harry Brown-ra. Mind a két említett alkotás jó munka, de az előbbi azért inkább közepes eredményt ért el a kritikusoknál, míg az utóbbi igazi hangulatfilm, kitűnő társadalomkritikával. A most terítékre kerülő filmmel kapcsolatban ezt nem mondhatjuk el, ám mégis kilóg a B-filmek közegéből, már a színészek neve miatt is. Billy Bob Thornton ritkán szerepel mostanában, de a neve még nem húzta le a süllyesztőbe, míg Dwayne Johnson még mindig felemelkedőben van, köszönhetően annak, hogy a volt pankrátor nem engedi magát beskatulyázni az akciófilmek egy halmazába. Mindig valami újszerűbe nyúl bele. Ebben az esetben egy 10 év után a börtönből szabadult testvér bosszúját követhetjük nyomon, aki mindenkit levadász, akinek köze volt a bátyja meggyilkolásához. Az üldözői között nemcsak a rendőrség, de egy elegáns, kegyetlen bérgyilkos is megtalálható, aki ugyan a legjobb a szakmájában, de megvannak a maga problémái is, így mégiscsak humanoid és nem pedig egy Sakál. Több szálon futnak a drámai ösvények, bepillanthatunk a lélek kulisszái mögé a főszereplők esetében, ami értéket ad a filmnek, mert egyébként egy középszerű alkotással lenne dolgunk.  Így sem jeles az osztályzat, de ez inkább a rendező, George Tillman Jr. félszegségének köszönhető. Nem mer önmaga lenni, segítségül hívja a mai nagy vagy kult rendezők kézjegyeit, mind vágásban, mind kamerakezelésben, mind zeneválasztásban, így a történet ugyan eljut a kezdetétől a végéig, mégis valahogy egy skeccsfilm, próbálkozások tömkelegével átitatott film  benyomását kelti, mintsem egy érett alkotó munkáját. Pedig maszkulin, izzadságszagú akciófilmnek igazán régen örülhettünk ennyire (The Expendables), amely egy viszonylag jó történettel és egy kisebb csavarral a végén is megállná a helyét. Persze a túlzásokból itt sincs hiány és kiderül, hogy The Rock mindent túlél, jöhet bármi.
Nálam 6/10 és minden hibája ellenére egy kellemes másfél órát ad annak, aki kíváncsi egy kis adrenalinlöketre.

Úgy tűnik, hogy az "egy konkrét műfajba" sorolandó filmek ideje leáldozóban van, gondoljunk csak a remek Black Swan-ra vagy a kitűnő Let Me In-re. Majd minden stílusjegyből szedtek elő, tettek hozzá ezekhez a summa cum laude-val vizsgázó  alkotásokhoz. Van, ahol a dráma, a szürrealizmus, a groteszk, a romantika sötétebb oldala vagy éppen a humor az, amely a főszál, de megjelenik emellett egyéb jegyek csokorba fűzött kavalkádja is. Ezzel a filmmel sincsen másképp, talán azzal a különbséggel, hogy ez itt derűsebben, de árnyaltabban mutatkozik meg. Maga az alapszituáció lehetne vicces vagy komikus, de nem az, hanem emberi, mégis valahogy mosolyra görbül a szánk, miközben együtt lélegzünk a történettel. Ez azért lehetséges, mert rettenetesen hiteles minden egyes momentum, minden egyes karakter, minden egyes dialógus, ami egyfelől a remek színészvezetésnek, másfelől a brilliáns alakításoknak köszönhető. Lisa Cholodenko rendező egyáltalán nem esett abba a hibába, hogy egy feminista szózatot intézzen a nézők felé, hanem nagyon okosan, valósan ábrázolja nekünk az alapszituációt és a belőle egyre másra növekedő kisebb gyökereket. Egy leszbikus pár két gyermeket nevel, akik közül a fiú meg akarja ismerni a biológiai apját. A találkozás sikerül, és ezzel feje tetejére áll az egész család élete. A rendező, egyben forgatókönyv társszerző nem torzít, nem is giccsebe hajlóan magyaráz, csak bemutatja milyen lehet egy ilyen intermezzo egy különös család életében. Különösen csodálatos Anette Bening a család fejeként, de tőle ezt már megszokhattuk (meg is kapta a Golden-Golbe-ot), míg Julianne Moore egyszerűen tökéletes a kissé bohém, de felelősségteljes de hóbortos feleségeként. Csak dícséret illeti a többi szereplőt is, Mia Wasikowska-t  (Alice in Wonderland) és Josh Hutcherson-t (Bridge To Terabithia), akik egyáltalán nem gyakornokként, hanem ugyanazon a színvonalon játszanak, mint a rutinosabb kollégák. Közülük is, meg kell említeni, hogy Mark Ruffalo ügynöke végre dolgozni kezdett és egyre jobb szerepajánlatokkal kényezteti kliensét (Viharsziget - Leonardo diCaprio társa, de ő lesz Hulk is az Avengers-ben), mint például ez a szerep, amelyben remekel, mint spermadonor, biovendéglős.
A film mégsem tökéletes, a jelenetek néha rövidebbek, hosszabbak a kelleténél, de nem zavaróan, csak a "valami mégsem stimmel" érzés árasztja el a nézőt, amellett, hogy remek, intelligens szórakozási lehetőség akkor, ha olyan filmre vágyik bárki is, amely nemcsak időtöltésre, de gondolkozásra is sarkal.
Nálam 7/10 és nagyon remélem, hogy ez a stáb, így együtt készít még valamit, mert a forgatókönyv és a rendezés mind megütötte a mércét és az a kicsi plusz, ami kellene, meglesz legközelebb.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Meg kell szólalnom az ügyben, mert kezd olyan irányba fordulni a történet, amely véleményem szerint a korlátozás témakörét boncolgatja. Jelen esetben a Dopeman.Tv című műsor kapcsán írom le ezeket a sorokat, de tehetném a Való Világ, Senorita Szöszi, Az Igazság Ára, a Híradó, Fókusz, Aktív vagy bármely más produkció esetében is. Ezek, ha úgy vesszük és ez legyen száraz, tény alapú érvelés: termékek. Emberek dolgoznak rajta, érte, emberek hozzák tető alá, melyből majd remélt profitot várhat illetve bemutat valamit, valakit akár anyagi vagy más előny megszerzésének opciója nélkül. Termék, ezáltal üzlet. Munka, mely munkahelyet termet embereknek. Ha olyan szempontokat vizsgálunk, melyek erkölcsi korlátokat boncolgatnak és újabb forradalmat akarunk, akkor példaként ne vásároljunk olyan gépkocsit, melyet egy olyan országban gyártanak, melynek politikai nézeteivel nem értünk egyet vagy ne nézzünk olyan filmeket, amelyeket olyan emberek készítettek, akikkel nem tudunk azonosulni politikai, vallási vagy egyéb szempontok alapján. Van, aki nem teszi, nem néz ilyen alkotásokat. Nem nézi, mert megteheti, hogy nem nézi. Joga van elkapcsolni, joga van nem megvásárolni a jegyet a vetítésre. Ahogy joga van a műsorgyártónak is kipróbálni újabb koncepciókat és a csatornának is erre engedélyt adni. A főműsoridőben való sugárzást nem a produkció, hanem a csatorna dönti el, de nem a megrendelő a hibás. Ahogy a szerkesztő, szereplő sem az. Dopeman stílusa zavaró bizonyos emberek számára? Zavaró, hogy egyfajta stílussal operálva, meg meri mutatni azt, aki vagy ami? Zavaró, hogy a koncertek és a szókimondó szövegek mellett példásan neveli a lányát, foglalkozik a családjával és olyan összetartásban éli az életét, amelyet  egyébként a mai gondolkodásmód elvár? Kimondja, amit gondol, úgy, ahogy gondolja és olyan emberek  véleményét (is) nyilvánosságra hozza, melyet azok nem tudnak vagy nem mernek elmondani. Zavaró, de semmiképpen nem ártó. Akik kritizálnak nem mennek ki az utcára? A világ színes, nem fekete vagy fehér, ettől élet az élet. Ettől kapunk impulzusokat, ingereket, motivációt arra, ami előre viszi a világot. Manapság az a jó polgár, akinek családja van, gyereket nevel, de tudatni szeretném azokkal, akik vallják be végre, hogy laikusok, hogy kellenek olyanok is, akik elvégzik azokat a munkákat, amelyek mellett nincs idő családalapításra, 18 órát dolgoznak és nem panaszkodnak, mert ha, bizonyos szempontból nem is értéket adnak a világnak, beszédtémát szolgáltatnak, márpedig a kommunikáció szükséges emberek között. Ez az, ami hiányzik, ez az, aminek hiánya miatt feldúltak és pesszimisták vagyunk. Beszélni kell, így vagy úgy. Kiragadni egy részletet az egészből, itt, ebben az esetben nem szerencsés. Miért? Egy gyermek az utcán is végighallgatja a káromkodást, de látja a szép dolgokat is. Ahogy minden televíziós produkcióban is így van. Védem ezeket a produkciókat és a mögöttük álló embereket, mert a szórakoztatás felelősség, de nemcsak a készítőnek, a nézőknek is. Ami a szülőt szórakoztatja, az a gyereket, lehet, hogy nem, de fordítva is igaz. Nem mondom, hogy tökéletes bármi is, hiszen emberek vagyunk, hibázunk, de ma már minden annyira relatív, hogy teljesen jót úgysem cselekedhetünk, mert valakinek valahol úgysem tetszik. Egyébként, csak a példa kedvéért: Évekkel ezelőtt volt egy műsor, mely az infotainment (szórakoztatva tájékoztat) műfaját követve 4 adás élt meg. Nem volt káromkodás, nem volt balhé, hanem egy igazán jó műsor. Nézték azok, akik ma minden ellen ágálnak? Nem, mert ha lett volna nézettség, akkor ment volna még a projekt tovább.
Végül pedig egy záró gondolat: A főműsoridő 18:00 - 22:00-ig tart. Jogilag. Ha viszont nem foglalkozom ezzel, hanem józan ítélőképességemre hivatkozom, akkor azt mondom, hogy egy fiatal este 21:30-kor ne nézzen televíziót. A fiatal, akiben még nem látjuk pislákolni az értékek közötti különbségekre való érzékenységet, nekem a 0 - 13 éves korig terjedő időszak. Az életkor, amikor még nem engedjük el a gyereket házibuliba, amikor még többet van a szüleivel, mint a barátaival. Mindezek mellett viszont azt kell mondjam: Mindenkinek joga van azt nézni, amit akar. Ha az éppen nem a Dopeman.tv, akkor van más, ami lehet, de véleményem szerint, mélyebbre kellene nézni annál, hogy milyen nyelvezetet használ. Több annál, hogy csak erről ítéljük meg és ezzel párhuzamosan azt is ki kell jelenteni, hogy vannak, akik lingivsztikailag megtámadhatatlanok, de a viselkedésük viszont komoly ártalmat jelent. Nem vagyunk tökéletesek, ez nem relatív, ez tény.

Megjegyzés: A Dopeman.Tv adása ezentúl 22:00 órától lesz látható a Viasat 6 csatornán, főműsoridőn kívül.

Nem véletlen, hogy pár nappal ezelőtt a Red Dawn című opuszt kerestem, amit azóta megtaláltam. Az oka ez a film volt. Valahol rábukkantam egy információra arról, hogy készült egy majdhogynem azonos jellegű film, mint a Patrick Swayze, Charlie Sheen, Lea Thompson és C. Thomas Howell főszereplésével készült 1984-es kultfilm. Kiderült, hogy nem is csak majdnem, hanem ugyanazon történetet kapjuk meg. Egy csapat fiatal harcol az elnyomók ellen. Ausztráliában. Ezt azért fontos megemlíteni, mert nem az USA tinédzsereiből lesznek Rozsomákok, hanem ausztrál fiatalok szállnak szembe valamelyik, a katonák arcszerkezetéből kiindulva, távol-keleti koaliciós hadsereggel.
A történet maga kielégítő, egyáltalán nem rossz, sőt kellenek ilyen alkotások is, amelyek a hőskultuszt éltetik a mai Tarantino fémjelezte kultúrvilágban, ahol senki nem hős és mindenki meghal, mert senki nem hibátlan. A csajok jól néznek ki, a srácok elég kemények, megvannak a belső konfliktusok is és visszatér a jól bevált "arctalan ellenség" is, mint ahogy azt a 80-as években megszokhattuk. A színészek játéka elég ahhoz, hogy elhiggyjük nekik, mi is zajlik körülöttük (kemény vidék a kenguruk földje), míg a vizuális trükkökre, robbanásokra és harcokra sem lehet panaszunk.
A Red Dawn esetében kapunk egy pátoszos, de nem happy end-es befejezést, míg jelen esetben nincs vége a történetnek a film végestáblistája előtt, mert folytatódik. Nem is egy, hanem két résszel, amelyek közül a második jövőre, a harmadik pedig 2013-ban jut el a filmkedvelőkhöz.
Nálam 6/10 és remélem, hogy a színvonal nem romlik, sőt emelkedik egy kicsit és egy árnyaltabb karakterbemutatással, bravúrosabb történettel arra késztet majd, hogy a harmadik részt is várjam. Bravó Ausztrália, ez egynek jó, csak így tovább!

Úgy tűnik az elmúlt év vége és 2011 kezdete a felkavaró filmeké itt nálam. Persze vannak a romkomok és az egyebek, de megpróbálok olyanokkal foglalkozni, amelyek említésre méltóak. Mint például ez a darab. Az eredeti filmet, hiszen ez is egy remake, annyira brutálisnak találták, hogy némely helyen be is tiltották a vetítését. Hogy ennek a filmnek nem ez lett a sorsa egy nagyon egyszerű magyarázaton múlik: Szerettük a Saw-t, azaz a Fűrészt. Stílust teremtett és az ingerküszöbünket is megemelte. Ám nemcsak ez a hasonlóság a két filmben. A kreativitást is sikerült átmenteni, már ami a gyilkosságokat illeti, na de előbb a történetről. Egy fiatal írónő nyugalomra vágyik és egy elhagyatott erdei házat bérel ki azért, hogy új könyvének nekikezdjen, de az úton odafelé konfliktusba keveredik pár helyi fiatalemberrel, akik ezt zokon veszik és nem hagynak nyugtot neki, amíg meg nem erőszakolják és el nem intézik. Úgy vélik, hogy nem élte túl a borzalmakat, de pechjükre a lány mégis életben marad és bosszút forral.
A történet ugyan nem eredeti, viszont a megvalósítás az igazi horrorrajongókat maximálisan kielégíti majd, hiszen (és itt térek vissza a kreatív gyilkosságokhoz) olyan kidolgozott kínzások és csapdák állnak a lány hulláját kereső ragadozók előtt, amelyet ép eszű ember nem gondolna, mint például a horog és a szem kapcsolata, a lúg és a víz kapcsolata, a puska és az altájunk kapcsolata. Minden egyes erőszakolóra olyan halál vár, amely visszautal a szexuális bűntényben elfoglalt szerepére. Először azt éreztem, hogy nem hiteles a főszereplő és a bosszú kapcsolata, majd rájöttem, hogy mégiscsak egy írónőről van szó, akinek igenis van fantáziája, na de mégiscsak egy nő. Aztán pedig egy elvarratlan mellékszál is bökte a csőröm, mert valaki nem került elő, de a történet szempontjából nem fontos, csak engem izgat. Így, ha ezeken a kis logikai bukfenceken, zavarokon átlépek, akkor ugyan nem nyugodtan, de élvezhetem a filmet. Ez is lett a vége. Érdeklődéssel és bevallom, néha bizony elfordított fejjel bámultam a lány által indított hajtóvadászatot, mint cselekményt, amely a film második felét teljes egészében kiteszi. A rendezés nem okozott csalódást, rendes iparos munka, mint ahogy a zene is, amely önmagában nem lesz klasszikus, de a filmhez tökéletesen passzol. Jeles osztályzat illeti még a szereplőket is, akik kiállták a forgatást jellemző próbákat és ugyan Sarah Butler nekem egy Kristen Stewart klón-nak tűnik, akkor is le a kalappal, mert jól játssza el azt, amiről én nem tudom, hogyan kellene.
Nálam egy 7/10, de és ez egy nagy DE, mert kedvelem a thirller és horror műfaját, viszont és ez egy nagy VISZONT, akik nem bírták gyomorral a Saw 1, 2, 3, 4, 5, 6, Saw 3D-t, azok messziről kerüljékel ezt az alkotást, mert számukra én tiltom be most, azonnali hatállyal.

Az amerikai remake mánia lassan ott tart majd, hogy az eredeti európai alkotással párhuzamosan fogják majd forgatni az Újvilág közönségének a filmeket. Lehet ezt kritizálni, de legalább próbálkoznak azzal, hogyha már például a texasi tehenészlegények és lányok nem ülnek be egy jelen esetben svéd filmre, akkor lefordítva megkapják azt honfitársaik tolmácsolásában. Ez tény, a filmek készülnek, tehát megállítani a folyamatot úgysem tudjuk, inkább foglalkozzunk velük. A svéd válozat inkább hasonlított egy dogmaszerű alkotásra, de mielőtt még Réz tanár úr leveszi a fejem, máris helyreigazítok: az nem dogma film, de igen egyszerű eszközökkel és szárazabban vitték filmre a történetet az amerikai változathoz képest. Ütött, de nem annyira, mint ez a változat. Annyira depresszív hangulatba kerülsz a megtekintés után, hogy kell egy kemény Family guy maraton, csak hogy ne azon kapd magad, hogy a pengét keresed a fürdőszobában. Ehhez persze az is kell egy film esetében, hogy minden összeálljon ahhoz, hogy átérezd, ami ebben az esetben teljesül is, hiszen mind a képi világ, mind a zene, mind a vágás és a színészvezetés is első osztályú. Ez egy szerelmes film, ami szépen bontakozik ki abba az irányba, amely végül az igazi Rómeó és Júlia végkifejlethez vezethet...persze nem teljesen követve a Shakespeare által megírt konklúziót. Adott egy 12 éves srác, akit mindig bántanak, de kiállni magáért nem mer és egyedül tengeti életét, míg nem találozik az új szomszédlánnyal, aki elsőre nagyon szimpatikus, majd csak számára marad az, hiszen kiderül, hogy a lány nem más,mint egy nagyon régóta 12 éves vámpír. Az alkotás sötétsége nem is abban rejtőzik, hogy hányan esnek áldozatául a lány vérszomjának, hanem inkább attól ránt mélyre, hogy a két fiatal egyre inkább magányosa marad a világgal szemben, ami azért is érthető, mert a kettőjük kapcsolata nem lehet felvállalt és nyílt. Ami még inkább rátesz egy lapáttal, hogy gyerekekről van szó és mindenféle belemagyarázás nélkül, de valahol egy kritika az értékítélet eltorzuálásnak folyamatáról, melynek első áldozatai a kiskorúak, akik még függnek szülőtől, pedagógutól.
Mindent egybevéve ez egy szép film. Lassú, de átütő. Felkavaró és mélyreható. A két főszereplő nevét pedig kötelező feladatként jegyezzük meg, mert olyan alakítást nyújtanak, amelyet a mai sztárvilág nagybetűs üdvöskéi bizony megirigyelhetnének. Chloë Grace Moretz, a vámpír Abby-t alakító lány ismerős lehet mindenkinek, hiszen ő irtotta az ellent a Kick/Ass-ben, mint Hit Girl, a magányos kisfiú Owen szerepében pedig az a Kodi Smit-McPhee brillírozik, aki a The Road szürkeségét töltötte meg a gyermeki ártatlanságával. Ha ezek után is jól választanak szerepet, garantált a kultstátusz mind a két tehetségnek.
Nálam 7/10 és csak ajánlani tudom, hogy engedjük be ezeket a filmeket az életünkbe, mert értékkel bírnak, még akkor is, ha manapság inkább a vidámabb alkotásokat kellene néznünk, mert ha kitekintünk a világra, a valóság nem éppen szívderítő.

Minden évben, éppen az Oscar-díj átadó előtt pár hónappal kirukkolnak azokkal az alkotásokkal, amelyek esélyesek lehetnek az Akadémia elismerésére. Lesz majd a The King's speech, már a látóhatáron belül a 127 hours, de ezek mind mondhatni a legjobb férfi  főszereplő kategória meghatározó szegmensei lesznek. Viszont női fronton még nem kaptunk, láttunk olyat, amely bemutatná a díj várományosait. Eddig. Darrren Aronovsky olyan filmekkel nyűgözött le minket, mint a PI, Requiem egy álomért, A forrás (kakukktojás, mert szerintem túl művészieskedőre és hosszúra sikerült) és A pankrátor. Róla mindig is tudtuk, hogy nem könnyen emészthető filmeket készít, kell egy hangulat ahhoz, hogy az ember erőt vegyen magán és megnézze valamelyik művét. Úgy gondolom, hogy eljutott oda, ahova keveseknek sikerül - a csúcsra.
Férfiként nem igazán kedvelem a balett világát, mert engem nem köt le, de azt tudom, hogy mire a színpadra kerül egy darab, kegyetlen (és ez a jelző nem túlzás) sok munka van mögötte. Nem degradálni akarom a többi művészi ágat, de jelen esetben ez akár evidencia is lehet, hiszen a balett az egyik legnehezebb táncos műfaj. A rendező elkövethette volna azt a hibát, hogy piedesztára emeli a főszereplőt és kizárólagos pozitív hősként mutatja be, de nem teszi. Az általunk is elképzelt színpad mögötti világot először csak a kulcslyukon mutatja be olyan problémákon keresztül,, mint a rivalizálás, erős kezű anyai szigor, magunkkal szembeni gyengeség, amelyeken mi is keresztüljutunk ahhoz, hogy elérjük a céljainkat. Időt hagy arra, hogy megszokjuk a légkört, lassan, kisebb nyomást érezve magunkon arra, hogy belépjünk az ajtón. Viszont ha már bezárult mögöttünk, nem enged. Magával ragad és egy percig nem hagy nyugodni. A kavalkád, melyben a főhősnő felnő és áldoz a siker oltárán minket is megszédít, abban az értelemben, hogy azt érezzük tudnunk kell, mi a történet vége. Pedig tudjuk, hiszen a film maga a darab, maga A hattyúk tava. Egyfajta film a színházban, színház a filmben jelenséggel állunk szemben és a végén ugyanúgy tapsolunk majd a mozivásznat bámulva, mintha csak a színházteremben ülnénk. Tapsolunk, mert olyan színészi alakításokkal találkozunk, amelyeket elfelejteni nem fogunk és ez nemcsak Natalie Portman-re (a Golden-Globe már megvan ezért a teljesítményért) vagy Vincent Cassel-re igaz, hanem a rendkívül fontos mellékszereplőkre is, mint Mila Kunis (Velencei filmfesztivál Marcello Mastroianni-díj) Barbara Hershey és egy apró, de drámai szerepben feltűnő Winona Ryder, akik kellő alázattal, nem ripacskodva játszák el a szerepüket, segítve ezzel Portman kisasszony kiteljesedését és átalakulását. Ez a film minden csodálatot és dícséretet megérdemel, mert egyszer sem esik bele a giccs csapdájába, de nem is annyira száraz szigorúan követeli meg a balettismeretet, mint egy koreográfus instrukciói.
Megjegyzem, hogy a film, melynek műfaját a dráma, pszicho-thriller, szoft-horror kategóriákba sorolok, így együtt mindegyikbe,  tartalmaz olyan jeleneteket, amelyek felkavaróak lehetnek, így vigyázva a megtekintéssel, de ezt leszámítva 9/10 és bizony eddig az elmúlt félév legjobbja.


 

A plakát képe nem csal, sőt alapvetően mindent elmond arról, maire számítunk: egy emberről szól, aki eltemetve várja sorsa alakulását. Nem árulok el többet, mert azzal mindent elrontanék. A lényege a filmnek (és nagyon nehéz róla úgy írni, hogy a történetet nem osztom meg), hogy egy olyan klausztrofób érzetet akar kelteni, amitől rosszul érezzük magunkat. Itt jegyezném meg, hogy aki egy kicsit is irtózik a zárt helyektől, ne legyen annyira kíváncsi erre a 95 percre. Igaz ugyan, hogy nem sok szerepős a történet, de vannak csavarok. Az operatőri munka csillagos ötös, ahogy a sztori sem elcsépelt és ami még nagyon kiemelkedő, hogy Ryan Reynolds, az eddigi komédiakirály igazán kitesz magáért, bizonyíték: elhiszem neki, hogy retteg és kétségbeesett. Senki ne lepődjön azon, ha egy óra után kicsit kényelmetlenül érzi magát. Igaz, vannak hibái a filmnek, de legalább kihozták belőle, amit tudtak. Olyan alkotás ez, ami nem való sem első randira, sem társaságban való mozizáshoz. Ehhez egyedül kell lenned és a végén rájössz, hogy minden luxus körülményt el kell temetned jó mélyre, ha azt akarod, hogy átérezd.
Nálam 7/10, mert nem hosszú, kiváló a rendezés, a képi világ és a kisebb logikai hibákon kívül minden a helyén van. A végefőcím alatt lévő zene pedig telitalálat.

Ha azt hiszed, hogy filmes okoskodás jön, hát tévedsz. Minek írni olyanoknak, akiket kicsit sem, cseppet sem érdekel - tisztelet annak a parányi rétegnek: a kivételeknek. Nem is tudom már mióta íródik ez a blog, de látogatottság szempontjából nem igazán meghatározó szereplője a médiahatóság figyelmének. Rendben, hogy nem politikai vagy egyéb rettenetesen fontos dolgok megtárgyalásával foglalkozik, de úgy gondoltam, hogy igenis van értékes, akár hozzászólásra is érdemes aktivitás. Ebben pedig én tévedtem. Amikor megkérdezem, hogy miért nem szólnak/szóltok hozzá a bejegyzésekhez, közlik/közlitek, hogy bonyolult a regisztráció. Ez olyan, mintha azt mondanád valakinek, hogy nem megyek el hozzád vendégségbe, hiába is hívtál meg, de messze laksz és fárasztó az utazás.  Tehát, ha én ott vagyok valahol az rendben van, ha nem, az sem számít. Nem tudok olyan történetekkel szolgálni, melyek azt bizonyítják, hogy meggyötört az élet és emiatt én lennék az, akit jó sajnálni: nem voltam drogos, alkoholista, nem vertek össze harmincszor. Jó gyerekkorom volt, bocsánat. Tudom, most jön az, hogy farkastörvények vannak, küzdeni kell, de kérdezem én: miért küzdjek? Tettem a dolgom idáig is, de a tisztelet a megbecsülés, a figyelem elkerült. Nekem szükségem van arra, ahogy mindenkinek, hogy tudassák velem, ha valami jót tettem, valami értékeset alkottam, még akkor is, ha kritizálandó részlet is van benne.
Azt figyeltem meg, hogy bármelyik közösségi oldalon valaki csak annyit kiír, hogy például zoknit cserélt, egyből 15 kedvelése van és 23 kommentje. Én kirakok egy dalt, a kutya sem veszi a fáradságot, hogy legalább véleményezze és gondolom arra se, hogy meghallgassa. Végülis érthető, mert ezt a részét én szúrtam el. Olyannyira nem vagyok meghatározó pont senki életében, hogy csak nagyon ritkán számít az, amit teszek vagy éppen nem teszek. Ez igazából nagyon frusztráló és sajnos nem tudom többet megjátszani a "minden rendben, csak kis hullámvölgy van, egyébként akkora macsó vagyok, hogy én tartom az eget, hogy rád ne zuhanjon" helyzetet, mert már nagyon elegem van a gyerekes, komolytalan kedveltségből. Mindenkinek létezik a keresztje, nekem valószínűleg az, hogy olyan legyek, mint egy játék, amivel egy darabig elvannak, aztán az ágy alá kerül, utána pedig a szemetesbe vagy a padlásra porosodni. Lassan, 33 évesen le kell vonjam a konzekvenciát, hogy valamikor réges-régen egy messzi-messzi pillanatban valami elromlott és jó ideje nem találom az utat visszafelé. Elmegy az élet mellettem és elfújta a szél a lelkesedésemet, ami az emberi kapcsolatokat jelenti, pedig jó lenne már szeretve lenni és nem pedig csak kedveltként, mint egy apró fogaskerék, létezni abban a tudatban, hogy bármikor kicserélhetnek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Eme sorokat azért írom le, mert úgy gondolom. hogy sötétben tapogatózunk. Igen Ön is, aki úgy gondolja, hogy iskolázottsága és forradalmi eszköztára okán, jogot formálhat arra, hogy bármely irányba terelje gondolkodásunkat. Nem menekül Ön sem, kedves korrupt politikus, vállalkozó, aki csak magával törődik és a hálószobában logó, feltehetően eredeti Picasso mellett ott leng a nagynéni által hímzett felirat: "Farkastörvények vannak!". Igaz, nem hagyhatom ki a magukat liberálisnak nevező gondolkodókat sem, akik nagy kérdésekről beszélnek, a kis problémákkal nem foglalkoznak. Kérdezem én, habár úgy tűnik ez az utóbbi csomagból kandikál ki: Az emberekkel ki törődik. Nem gazdasági, szociális, kultúrális szempontokat kívánok említeni. Egyszerű emberi érzéseket. Igen, azokat. Vannak, sőt többen azért szavaztak, szavaznak, nem másért. Nem a médiatörvényről van szó, nem a gazdasági bukdácsolásról, nem az alkotmánybíróságról és még nem is bármilyen témáról, melyet a napilapok a vezércikkeikben tárgyalnak. Arról van szó, ami talán még ennél is fontosabb: pesszimizmus. Ránk ragadt. Ez a miénk. Magyar sajátosság. Mindig keressük a keserűséget, nem pedig azon dolgozunk, hogy a fényes oldalon haladjunk. Példának okáért nem is kell messzire szaladnunk, hiszen manapság a moziba járó közönség nagy része gyomorideggel megy moziba, ha magyar filmről van szó. Persze az úgy nevezett szellemi elit most nekem támad, hiszen mondanivalóban tényleg kiterítjük a kártyáinkat, de ezt sem technikailag, sem pedig kellő iróniával nem tudjuk prezentálni. Elutasítjuk a globális fejlődést és bezárkózunk, de nemcsak ezen a területen, hanem magunkban is. Ha nem érdekünk, nem foglalkozunk a másikkal. Érthető, mert létezik a magunk baja is, de kérdezem én megint, hogy nem lehetne végre minden kritika nélkül szólni és tenni, mert a keserűségünk tünete a folyamatos rosszallás? Nem lehetne végre olyan országban élni, ahol egymásra mosolyognak az emberek és nem a hibákat keresik? Nem lehetne olyan társadalomban élni, ahol motiváljuk egymást, nem pedig elzárjuk azt, ami bennünk van? Lehetne? Kérdezem én, hogy lehetnénk végre büszkék, nem pedig megalkuvók, irigyek?
A kompromisszum egy fontos fegyvertény, mellyel meg kell tanulni bánni, de nem ezt tesszük, csak használjuk. Rossz helyen. Rosszul. Sajnálom, hogy nem teszünk, csak lebegünk és elfogadjuk azt, amit ad az élet, de jobbá nem tesszük. Mindegy, hogy milyen a vallása, a politikai véleménye, a társadalmi pozíciója, a magyar ember valahogy nem tesz, csak lebeg. Ez jobban zavar, mintha rosszat tennénk, mert abból tanulhatnánk. A legnagyobb probléma, hogy a közöny itt kopogtat az ajtón és nem vesszük észre. Nyissunk végre a világ felé és akkor talán a világot is érdekelni fogja, hogy velünk mi van, mert nekünk ez hiányzik: a törődés. Magányos ország vagyunk, magányosan élünk kis makroközösségeinkben. Változtatni kell, de nem feltétlenül politikailag, gazdaságilag, hanem a hozzáállás tekintetében.

Ez a dal a Blink 182 - I miss you alapján készült. Kivételesen magyar a szöveg.

2011-ben sem állok le azzal, hogy archiváljak...magamnak.