Mit is gondoltak azok a galádok, kik filmezésre adták fejüket, hogy egy olyan történetet visznek a vászonra, mely a logopédia útvesztőibe viszi el a nézőt? Érdekelni fog ez bárkit is vagy csak egyszerűen kell egy Golden-Globe és egy Oscar-díj a Weinstein company-nak (a gyártócég)? Hm, gondolhatnánk, de mivel olyan háttéremberek bólintottak rá a tervre, akik több évtizede vannak a szakmában, igenis megér egy misét a film, tűnődhettek ezen és igazuk lett. VI. György király (II. Erzsébet édesapja) ugyan megkapta a háborút, a másodikat, de azzal a problémával is szembesülnie kellett, hogy bizony retorikailag és beszédtechnikailag nem éppen ő foglalja el a trónt a becses Nagy-Britanniában. Ehhez egy logopédus kell, mert a nehéz időkben olyan királyra van/volt szüksége az országnak, aki nemcsak fejben, de szavakban is erős. Mivel bátyja lemondott a királyi címről egy asszony kedvéért, Bertie-nek (VI. György) kellett ezt a tisztséget betöltenie édesapjuk halála után, így nagyobb terhet vett a vállára, mint azt gondolta volna. Az előbbi sorokkal úgy vélem, hogy kedvet csinálhattam a filmhez, mert nemcsak a könnyedebb hangvételű My Fair Lady juthat most már eszébe bárkinek is, hanem egy történelmi tablót kapunk abból a korból, amikor a világ megint megváltozott örökre.
Nem érdemes annyira, cikkeken keresztül azt boncolgatni, megtették előttem már többen, hogy a színészek alakítása milyen: egyszerűen tökéletes. Colin Firth mindent beleadott és áthozott az eddigi szerepeiből és briliáns alakításával közelebb hozott, emberré tett egy megközelíthetetlen, megérinthetetlen királyi sarjat. Geoffrey Rush pedig, mint a kitűnő tanuló nem okoz csalódást az ausztrál származású, pofátlan, de korrekt beszédsegítő szerepében. Igen, mind a kettő megérdemel egy-egy elismerést, de ebben az esetben bizony Colin Firth az, aki előtt megemelem a kalapom, mintha csak ő maga lenne Őfelsége. A mellékszerepekben felvonul az angol színjátszás elit rétege, mint Helena Bonham Carter, Derek Jacobi, Michael Gambon, Guy Pearce és Timothy Spall. Mindannyian partnerei a főszereplőnek és olyan alázattal teszik a dolguk, amit tanítani kellene. Igaz, ehhez a biztos kezű rendező, Tom Hooper utasításait kellett követniük, aki kellő eleganciával, ám a földtől mégsem elrugaszkodva, remek ritmusérzékkel adagolja nekünk David Seidler forgatókönyvét. "Tisztára olyan, mintha színházi darabot néznénk." - mondta partnerem a film megtekintése alatt. Igaza van, hiszen látható, hogy díszlet, de ez egyáltalán nem zavarta meg az élményt és itt nem is ez a lényeg, hanem maga történet.
Remek film, amely az első perctől kezdve érdeklődést vált ki az emberből és bizony aki tudja milyen dadogni, az tudja, mennyire idegesítő lehet amikor nem jön ki az a bizonyos szó a száján, pláne, ha fontos mondanivalója van.
Nálam 8/10 és arra kérném azokat az embereket, akik a szinkronizálással foglalkoznak eme országban, hogy ezen film kapcsán menjenek szabadságra, mert a felirat szükséges, de a szinkron nemhogy felesleges, bűn lenne ebben az esetben, bármennyire is remek színészeink lennének erre a feladatra.
The King's Speech
2011.02.12. 11:48
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.