Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Eme sorokat azért írom le, mert úgy gondolom. hogy sötétben tapogatózunk. Igen Ön is, aki úgy gondolja, hogy iskolázottsága és forradalmi eszköztára okán, jogot formálhat arra, hogy bármely irányba terelje gondolkodásunkat. Nem menekül Ön sem, kedves korrupt politikus, vállalkozó, aki csak magával törődik és a hálószobában logó, feltehetően eredeti Picasso mellett ott leng a nagynéni által hímzett felirat: "Farkastörvények vannak!". Igaz, nem hagyhatom ki a magukat liberálisnak nevező gondolkodókat sem, akik nagy kérdésekről beszélnek, a kis problémákkal nem foglalkoznak. Kérdezem én, habár úgy tűnik ez az utóbbi csomagból kandikál ki: Az emberekkel ki törődik. Nem gazdasági, szociális, kultúrális szempontokat kívánok említeni. Egyszerű emberi érzéseket. Igen, azokat. Vannak, sőt többen azért szavaztak, szavaznak, nem másért. Nem a médiatörvényről van szó, nem a gazdasági bukdácsolásról, nem az alkotmánybíróságról és még nem is bármilyen témáról, melyet a napilapok a vezércikkeikben tárgyalnak. Arról van szó, ami talán még ennél is fontosabb: pesszimizmus. Ránk ragadt. Ez a miénk. Magyar sajátosság. Mindig keressük a keserűséget, nem pedig azon dolgozunk, hogy a fényes oldalon haladjunk. Példának okáért nem is kell messzire szaladnunk, hiszen manapság a moziba járó közönség nagy része gyomorideggel megy moziba, ha magyar filmről van szó. Persze az úgy nevezett szellemi elit most nekem támad, hiszen mondanivalóban tényleg kiterítjük a kártyáinkat, de ezt sem technikailag, sem pedig kellő iróniával nem tudjuk prezentálni. Elutasítjuk a globális fejlődést és bezárkózunk, de nemcsak ezen a területen, hanem magunkban is. Ha nem érdekünk, nem foglalkozunk a másikkal. Érthető, mert létezik a magunk baja is, de kérdezem én megint, hogy nem lehetne végre minden kritika nélkül szólni és tenni, mert a keserűségünk tünete a folyamatos rosszallás? Nem lehetne végre olyan országban élni, ahol egymásra mosolyognak az emberek és nem a hibákat keresik? Nem lehetne olyan társadalomban élni, ahol motiváljuk egymást, nem pedig elzárjuk azt, ami bennünk van? Lehetne? Kérdezem én, hogy lehetnénk végre büszkék, nem pedig megalkuvók, irigyek?
A kompromisszum egy fontos fegyvertény, mellyel meg kell tanulni bánni, de nem ezt tesszük, csak használjuk. Rossz helyen. Rosszul. Sajnálom, hogy nem teszünk, csak lebegünk és elfogadjuk azt, amit ad az élet, de jobbá nem tesszük. Mindegy, hogy milyen a vallása, a politikai véleménye, a társadalmi pozíciója, a magyar ember valahogy nem tesz, csak lebeg. Ez jobban zavar, mintha rosszat tennénk, mert abból tanulhatnánk. A legnagyobb probléma, hogy a közöny itt kopogtat az ajtón és nem vesszük észre. Nyissunk végre a világ felé és akkor talán a világot is érdekelni fogja, hogy velünk mi van, mert nekünk ez hiányzik: a törődés. Magányos ország vagyunk, magányosan élünk kis makroközösségeinkben. Változtatni kell, de nem feltétlenül politikailag, gazdaságilag, hanem a hozzáállás tekintetében.
