FLYVIKWORLD

Minden évben, éppen az Oscar-díj átadó előtt pár hónappal kirukkolnak azokkal az alkotásokkal, amelyek esélyesek lehetnek az Akadémia elismerésére. Lesz majd a The King's speech, már a látóhatáron belül a 127 hours, de ezek mind mondhatni a legjobb férfi  főszereplő kategória meghatározó szegmensei lesznek. Viszont női fronton még nem kaptunk, láttunk olyat, amely bemutatná a díj várományosait. Eddig. Darrren Aronovsky olyan filmekkel nyűgözött le minket, mint a PI, Requiem egy álomért, A forrás (kakukktojás, mert szerintem túl művészieskedőre és hosszúra sikerült) és A pankrátor. Róla mindig is tudtuk, hogy nem könnyen emészthető filmeket készít, kell egy hangulat ahhoz, hogy az ember erőt vegyen magán és megnézze valamelyik művét. Úgy gondolom, hogy eljutott oda, ahova keveseknek sikerül - a csúcsra.
Férfiként nem igazán kedvelem a balett világát, mert engem nem köt le, de azt tudom, hogy mire a színpadra kerül egy darab, kegyetlen (és ez a jelző nem túlzás) sok munka van mögötte. Nem degradálni akarom a többi művészi ágat, de jelen esetben ez akár evidencia is lehet, hiszen a balett az egyik legnehezebb táncos műfaj. A rendező elkövethette volna azt a hibát, hogy piedesztára emeli a főszereplőt és kizárólagos pozitív hősként mutatja be, de nem teszi. Az általunk is elképzelt színpad mögötti világot először csak a kulcslyukon mutatja be olyan problémákon keresztül,, mint a rivalizálás, erős kezű anyai szigor, magunkkal szembeni gyengeség, amelyeken mi is keresztüljutunk ahhoz, hogy elérjük a céljainkat. Időt hagy arra, hogy megszokjuk a légkört, lassan, kisebb nyomást érezve magunkon arra, hogy belépjünk az ajtón. Viszont ha már bezárult mögöttünk, nem enged. Magával ragad és egy percig nem hagy nyugodni. A kavalkád, melyben a főhősnő felnő és áldoz a siker oltárán minket is megszédít, abban az értelemben, hogy azt érezzük tudnunk kell, mi a történet vége. Pedig tudjuk, hiszen a film maga a darab, maga A hattyúk tava. Egyfajta film a színházban, színház a filmben jelenséggel állunk szemben és a végén ugyanúgy tapsolunk majd a mozivásznat bámulva, mintha csak a színházteremben ülnénk. Tapsolunk, mert olyan színészi alakításokkal találkozunk, amelyeket elfelejteni nem fogunk és ez nemcsak Natalie Portman-re (a Golden-Globe már megvan ezért a teljesítményért) vagy Vincent Cassel-re igaz, hanem a rendkívül fontos mellékszereplőkre is, mint Mila Kunis (Velencei filmfesztivál Marcello Mastroianni-díj) Barbara Hershey és egy apró, de drámai szerepben feltűnő Winona Ryder, akik kellő alázattal, nem ripacskodva játszák el a szerepüket, segítve ezzel Portman kisasszony kiteljesedését és átalakulását. Ez a film minden csodálatot és dícséretet megérdemel, mert egyszer sem esik bele a giccs csapdájába, de nem is annyira száraz szigorúan követeli meg a balettismeretet, mint egy koreográfus instrukciói.
Megjegyzem, hogy a film, melynek műfaját a dráma, pszicho-thriller, szoft-horror kategóriákba sorolok, így együtt mindegyikbe,  tartalmaz olyan jeleneteket, amelyek felkavaróak lehetnek, így vigyázva a megtekintéssel, de ezt leszámítva 9/10 és bizony eddig az elmúlt félév legjobbja.