FLYVIKWORLD

"Nagyon kemény vagyok, nagyon kemény, én vagyok az alfahím, nagyon ott vagyok, velem ma senki nem szórakozik!" Kezdheti a reggeleit Machete az ex-szövetségi ügynök, akinek kiírtották a családját, majd elvesztette a munkáját, így nem kívánatos személyként éli a mindennapjait. Aztán jön egy megbízás, megint átverik, ezt viszont már nem hagyja annyiban.
Átlagos történet, valljuk be. Mocskos szórakozásként tálalva. Rodriguez nem tud szabadulni a grindhouse átka (?) alól, ez a film is abban a műfajban készült., archivált képek, csúnya vágások. Telepakolta a kedvenceivel, végre Danny Trejo is főszerepben, Jessica Alba kemény lányként, Ceech Martin megint a vicces vonalat erősíti, Michelle Rodriguez pedig szerintem egyszerűen annyira vad és nevelhetetlen, hogy nem illik rá más szerep, mint az amazon. Persze itt még nincsen vége a sornak, hiszen feltűnnek érdekesnek tűnő választások is. Egynek például itt van nekünk Steven Seagal, mint rosszfiú. Túl sokat nem fejlődött az elmúlt évek során a színészet terén, de ettől függetlenül a mi genreációnk, amely az ő filmjeit nézte szüntelen tinédzserként és vitatkozott, hogy ki a jobb ő vagy Van Damme (juj, de régen volt!) örömmel veheti tudomásul, hogy még...él. Ahogy Don Johnson is, aki sokkal inkább eltűnt a rivaldafényből úgy 20 éve és azóta sem volt igazán aktív. Itt viszont az, még ha egy kisebb szerepben is, de megmutathatja, hogy tud ő romlott lelkűként is domborítani. Még Lindsay Lohan is tanúsít egy kis bűnbánást a magánéletére refrektálva, hogy egy drogos tinit játszik el, míg Jeff Fahey úgy tűnik csak a mexikói rendező filmjeiben tűnhet fel a nagyvásznon. Talán a legmagyobb meglepetés számomra Robert de Niro megjelenése volt, akit nem szoktam ilyen típusú filmekben felfedezni...oké, Jackie Brown, de akkoriban Tarantino mánia volt, hiszen a "mester" az időtájt ontotta a filmeket magából és nem várt éveket, mire újat tesz le az asztalra. Nem úgy Robert Rodriguez, aki mindig betartja az ígértetét, ezért is készült el a Machete.
Engem az Alkonyattól pirkadatig határmenti miliőjére emlékeztet, a régi westernek hangulatával ötvözve, kellő humorral és öniróniával, de mind ezek mellett azt hiszem kijelenthetjük, hogy kinőttünk ezekből a filmekből. Engem már nem kötött le annyira, zavaróan hatottak rám a direkt hibák és a szintén tudatos romlott minőség. Ami a középiskolában kultnak számított ("Hú, láttad a Ponyvaregényt? Király nem?" - kezdetű beszélgetések), az ma is inkább a 17 - 25 éves korosztálynak ad valami újat. Pedig a filmmel nincsen semmi baj: egyszerű történet, kultikusnak számító sztárok, elnagyolt keménykedések, kegyetlen kivégzések, Antal Nimród, mint izomagyú és gyönyörű nők. Van itt minden, ami egy nosztalgiára éhező filmszeretőnek kell, csak a baj az, hogy ezek a filmek bizony korosztályfüggőek és már nem nekünk szólnak, nekünk 30-asoknak. Ezért nálam 5/10, grindhouse érzés, magyar duma (csak figyelj!) ide vagy oda.
 

Említettem már ezt a sorozatot régebben, de akkor csak szőr mentén foglalkoztam vele. Most viszont elérkezettnek találtam az időt, hogy bővebben is írjak róla. A széria egy olyan csoportról szól, amelyik a hazugságokat vizsgálja, de nem egy egyszerű poligráf segítségével, hanem az emberi arc mikrorezgéseit tanulmányozva. Ennek a csapatnak a vezetője Lightman professzor, akinél sohasem lehet tudni, hogy mikor hazudik és mikor mond igazat.
Az egyik legfontosabb tényező, ami miatt bárki is kacárkodna a sorozat megtekintésével, az a tény, hogy az egyik producer az a Brian Grazer, aki a 24 felett is bábáskodott és a főszereplő pedig Tim Roth, aki ugyan az utóbbi időben eltűnt a mozivásznakról, de előtte olyan filmekben játszott, mint a Resevoir Dogs, Pulp Fiction vagy a Rosencrantz and Guildenstern are dead. A legfőbb erénye a már harmadik évadát is elérő szériának, hogy minden epizód nagyon pörgős, egyáltalán nem hagy egyetlen percet sem kárba veszni, minden pillanatban újabb információkkal szór meg minket, amelyek fontosak a következő csavarhoz, fordulathoz, amelyek szép számmal szerepelnek minden egyes epizódban. Nagyon ügyes arányérzékkel adagolja Samuel Baum, az ötletgazda a különböző, állandó karakterek magánéletére vonatkozó szálak bemutatását. Van, hogy elvarratlanul hagy néhányat, hogy jó időben, pár résszel később, visszahozza azt. A szereplők, legyenek akár szimpatikusak vagy nem, egyáltalán nem abszolút jók vagy rosszak, árnyaltak, problémákkal, rossz döntésekkel, néha bizony ocsmány húzásokkal. Érdekes és egyben hasznos információkkal szolgál az emberi kapcsolatok terén itt a való világban is. Vannak persze olyan elemek, amelyeket nem tudunk hasznosítani, de megfigyelhetünk olyan majd minden epizódban bemutatott jeleket, amelyeket mi, laikusok is használhatunk. Ami Atkinson pszichológiájában leírva szerepel, az itt a képernyőn megjelenik. Habár a magyar szinkronra nem lehet panaszunk, hiszen a legjobb magyar színészek kölcsönzik a hangjukat a szereplőknek, mégis az angol, eredeti verziót ajánlom, mert Tim Roth igazi birt akkcentusa kihagyhatatlan, ahogy Kelli Williams bársonyos hangja is kellemesenen ellensúlyozza azt.
Mindenkinek ajánlom, aki szereti az igazán jó sorozatokat, amelyek adnak is, valami pluszt, nemcsak elvesznek az időnkből. Nálam (eddig - hiszen még nem láttam minden részt) 9/10 és ez az igazság. Most hazudok Dr. Lightman vagy nem? Csak az arcomat figyelje!
 

Egy elmaradást szeretnék pótolni. Ugyan a filmet már régebben volt szerencsém (?) megtekinteni, de akkoriban idő hiányában nem tudtam írni róla. Most pótolom. Első sorban azért is, mert szeretnék minden kedves John Cusack rajongót megkímélni. Neki eddig majd minden szerepválasztása tökéletes volt - rendben, a 2012 nem, de kell egy-két kasszasiker is néha, ezért azt megbocsátjuk neki. Ez a film viszont az ő mércéjéhez képest egy kalap..., le sem írom. Négy barátról (és egy lúzerről, aki véletlenül csatalkozik, mert egyikük fia) szól, akik a hegyekben találnak menedéket a sikertelen életük elől egy hétvége erejéig.  Itt egy átmulatott éjszaka után a jakuzzi visszarepíti őket életük azon meghatározó éjszakájához, ahol minden eldőlt...a 80-as években. Kapnak tehát még egy esélyt, hogy a megfelelő döntéssel megváltoztassák a múltjukban a saját jövőjüket.
Az alapötlet egyáltalán nem rossz, sőt még a karakterek is eltaláltak, hát még a hozzájuk kapcsolódó háttér történetek is, de olyan ócska a kivitelezés, hogy egyáltalán nem élveztem egy percét sem ennek a 100 percnek. Még Chevy Chase visszatérése sem hatott meg, mert annyira bárgyú szerepet kapott, aminél ő azért jóval többet tud. Nem is értem, miért vállalta, mert ez nem egy jó ómen a comebackre.
Az altáji poénok és a mesterkélt "drámai vonal" keveredése nem szült jó végterméket, ami a néző számára nem tartogat mást, mint egy több, mint másfél órás kínszenvedést. Nagyon sajnálom, hogy ilyen filmekre költenek el több millió dollárt. Hiába vígjáték, nagy hahotázásra ne számítson senki, mert csalódni fog. Ami viszont dícséretes, hogy a 80-as éveket sikerült kellően és hitelesen kifigurázni, ezért aztán azok a jelenetek, amelyek az első csodálkozó pillanatokat hivatottak megmutatni, kellően eltaláltak, szellemesek, ahogy a hideg háborút komolyan vevő fiatalok is azok.  Viszont ennyi és ezek csak momentumok, amelyek nem viszik el a hátukon a filmet. Vannak dolgok, amelyeket megváltoztatnék, ha én is kapnék egy ilyen lehetőséget mondjuk úgy 10-20 év múlva, de ehhez a kritikához nem nyúlnék, ez maradna úgy, ahogy van. Nálam 4/10.

Ezt a filmet én 2008-ban már láttam. Ezt a filmet már 2007-ben elkészítették és intő jel minden moziszerető embernek, hogy csak most muatták be.
Most már Vin Diesel-nek is van jövődrámája, csak az a baj, hogy a gagyibb fajtából. Egy jó sztorit már megint elrontottak. Van itt Johnny Mcnemonic-os vonal és Az ember gyermeke utánérzés (pedig ez a film előbb készült), van egy jó Vin Diesel is, de nem áll össze. Megint a régi probléma: nem tudtak dönteni, hogy mit is akarnak. Akcióba ágyazott drámát vagy komolyabb megközelítéssel dolgozó akciófilmet. Egyik sem siekrült teljesen, ami azt az érzést kelti, hogy nincsenek befejezett jelenetek, lezárt szálak, csak szemellenzősen leforgatott zagyvaság, logikai kudarcokkal és a húsz éve már nem divatos cyber punk stílussal ötvözve. Nagyon nagy kár érte, mert durranhatott volna egy nagyot, adhatott volna Vin Diesel karrierjének egy nagy lökést, de nem teszi, pedig az izompacsirta játékát nem lehet szídni. Ő teszi, ami a dolga, de ha nincsenek meg a feltételek ahhoz, hogy siker legyen, akkor nem elég egy ember törekvése, a többiek is kellenek. Például a díszlet tervező(production designer), akit páros lábbal rúgnék ki, ha nálam dolgozna. Ennyire rossz munkát már nagyon régen láttam, ahogy ennyire idegesítő zenét is nagyon régen hallottam.
Nagyon remélem, hogy Vin Diesel visszatornássza magát a kedvelt sztráok közé, akár mint rendező is (A kartagói Hannibál történetét ő viszi vászonra, mint rendező és ő is játsza majd a címszerepet). Nálam a Babylon A.D. 4/10 és nem jó érzés a filmre gondolni, pedig nem most volt, amikor végigszenvedtem.

Igen, tudom, hogy későn írok róla, de mennyire jó már, hogy megvártam mire otthon is nézhető a film. Hogy miért? Egyszerű az ok: kettő és fél óra hosszú és nincsen tele akcióval, poénnal, csavarral, ami miatt bizony a fészkelődés réme megtalált. Ez a drámai verzió.
Ridley Scott még az elején egy olyan változatban gondolkodott, amelyben Robin és a nottingam-i seriff ugyanaz a személy. Ezt elvetették és ebből lett ez a komolykodás.  Minden szereplő szerepel, aki eddig is mindegyik feldolgozásban. Van nekünk Tuck barátunk, Little John-unk, Will-ünk, Lady Marion-unk és persze Maximus...bocsánat Robin Hood-unk is. A félregépelés nem véletlen. Ha Russell Crowe-t szerettük a Gladiátorban, akkor itt is  szeretjük, mert ugyanazt játsza el. Semmi változás. Nagyon kemény figura, aki egyben korrekt is akar lenni. Persze ez a teória megdől már akkor, amikor feljutnak az Angliába tartó hajóra, de a történetről nem akarok sokat írni - csak annyit, hogy ez egy erdettörténet, de többet tényleg nem. Brian Hengeland jó munkát végzett a script-tel, csak nagyon hosszúra sikerült maga a film.
Semmilyen bája nincsen a történetnek, inkább a komoly, történelmi dráma jellegzetes vonásait hordozza magán, ami egyáltalán nem baj ebben az esetben. Ahogy Errol Flynn maga volt a hős, Kevin Costner a nyálas ficsur (de azért bírtuk, valljuk be!), úgy kellett már egy sötétebb tónusú feldolgozás is, amelyben a főbb karakterek árnyaltabbak, nem is annyira pozitívak vagy negatívak. Emberek.
A fényképezés, a vágás, a zene elsőosztályú, de egy Scott film  esetében (legyen az Ridley vagy Tony) ez az alap. A rendezéssel vannak problémáim. Mintha Mr. Crowe-n kívül mást nem is instruált volna a direktor, mintha a csatajelenetknél nem tudta volna eldönteni a stáb, hogy véres legyen vagy a kegyetlenségi fokot egy kicsit se lépjék át, mintha a fontosabb dramaturgiai pontokat nem akarták volna kellően felvezetni, amitől a dinamika is elcsúszott.
Örülök tehát, hogy otthon láttam, mert így volt lehetőségem megállítani a filmet és pihenni, mert kell. A lassan hömpölygő történet néha unalomba csap át, de azért annak jó, hogy elmondhassuk: Lehet ezt a legendát (?) komolyan venni, ahogy az értékelést is: 6/10.
 

Miért kell minden évben egy olyan filmet készíteni, ahol összejönnek a szép és okos fiatalok, hogy aztán kiderüljön valamelyikükről (vagy mindkettőjükről), hogy nem is azok akik, hanem sokkal inkább olyanok, akikhez nem megy hozzá egy nő feleségül...már, ha nyugodt családi életet akar?! Úgy tűnik ez olyan, mint a "minden évre egy remake, egy folytatás" divat. Meg kell szoknunk.
Most Ashton Kutcher próbálkozott ezzel a történettel (mint producer is), amit akció-vígjátékként mesél el Katherine "Gray's Anthonomy" Heigl oldalán. Feltűnik Tom "Magnum" Selleck (a titkolózó após) és Catherine "7th heaven" Hara ("minden napszakban innom kell valamit" anyós) is. Ők igazán szerethető és kicsit eltúlzottan elővezetett, de hieles karakterek.
Ashton Kutcher, mint akcióhős viszont nekem nagyon nem állja meg a helyét. Túlságosan is kölyök képe van és mindig azok a schnittek jutnak eszembe, amikor a "Punked" című kandi kamerás MTV műsorban vezeti fel a következő átverést elröhöhögve a felkonfot az idétlen baseball sapkájában. Félre ne értse senki, én bírom a srácot és amit, ahogyan tesz, de ebben a szerepben nem mutat jól. Viszont, aki elviszi a hátán a filmet és ezért dicséretet érdemel, az a feleségét játszó Katherine Heigl, aki nagyon jól hozza az elején még bátortalan szingli lány, majd kedves feleség szerepét. Miatta érdemes megnézni a filmet, na és azért is, mert jó ötleteket adhat lakásfelújítás előtt állóknak ráadásul még a francia riviéra fantasztikus tájaiban is gyönyörködhetünk.
Nálam 5/10, mert egynek jó és Kathernie Heigl igenis az utóbbi évek egyik legjobb komikája.

Az angol címben szereplő szó nagyon sok mindent jelent, ami azért ötletes, mert a film nem csak egy egyszerű sci-fi. Nagyon szerteágazó szálak kuszálódnak össze úgy, hogy majd minden filmes műfaj segíti a történet alakulását. Ahogy a tudományos vonal, úgy a fantasztikus és horrorisztikus, mint a szerelmes, melyet a dráma követ és ki ne hagyjuk az éppen, hogy megérintett erotika fonalát sem. A történet sem mindennapi: egy biokémikus házaspár egy új jövevényt segít a világra, amely se nem ember, de mégis, se nem teljesen állat, de valahol mégis az. Leírhatatlan, hogy mi. A plakáton szereplő szlogen nagyon eltalált: "Ő nem ember...nem teljesen". Ennyi elég is ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést. A két színész remekel a szerepben, rájuk semmilyen panasz nem lehet, hiszen egyre inkább átadják a terepet a "gyermeküknek", aki vagy ami folymatosan fejlődik a természet rendje és a két tudós állandó felügyelete és nevelése mellett.
Az alkotás nem kapott nagy nyilvánosságot a megjelenés kapcsán, nem volt óriási reklámkampány, nem volt világpremier, ahol minden manapság számító hollywood-i ember megjelenik. Ennek az oka, hogy a film nem tartozik a mainstream kategóriájába. Egy pár szereplős kamaradráma, amely fényesen kezdődik és úgy fejeződik be, ahogy kell: drámaian, kérdésekkel a fejünkben.
Ami viszont nagyon feltűnő, hogy a film dinamikája egy ponton megszakad és nagyon gyors lezárást kapunk. Igaz, egyáltalán nem zavaró, de amíg a film lassan hömpölyög a maga sodrásában, a vége olyan, mintha egy zuhatagot ért volna el, amelynek sodró erejű víztömegében egyszerűen eltűnik. Az utolsó képsorok hozzák vissza a filmet oda, ahol elvesztette a ritmusát és igen megrázó pár perccel bocsát minket az utunkra.
Ezek a filmek kellenek, mint hidak a blockbuster-ek és a függetlenebb látásmódú alkotások közé. Nem tudom másképp értékelni, mint mikor a legjobb tanuló elfárad, de a teljesítményén ez annyira nem látszik, csak a tanára tudja, hogy ez hiába egy ötös dolgozat, a tehetségéhez mérten csak négyest ad neki, hogy ezzel is rávilágítson a tényre: ez remek, de nem tökéletes. Nálam is egy gyenge ötös, ami inkább négyes, így 7/10. Nem fog mindenkinek tetszeni, de senkit nem hagy majd hidegen.

A nyolcvanas években volt egy film, amit én, személy szerint kedveltem. Ez a volt a Karate Kid című lagymatag fejlődéstörténetes, mester-tanítvány opusz. Mivel a siker nem maradt el, jöhettek a folytatások, amelyek szintén elég bevételt hoztak. Mi volt a titok? Egyszerű, emészthető történet, jó színészek és kellő bátorság ahhoz, hogy egy ilyen film létrejöhessen akkor, amikor az Amerikai Ninja utáni harcművész mozik már nem vonzották a moziba járó közönséget. Mégis a film bája megragadta az embereket és kultuszt teremtett. Nem kellett nagy jóstehetség ahhoz, hogy a mai "mindent újra feldolgozunk" időszakban ez a film is kapjon egy remake-et. A történet most Kínában játszódik, de egyébént minden ugyanaz. Kivétel talán a jó casting. Ugyan Will Smith a film producere, így nem volt kérdés, hogy ki lesz a főszereplő kölyök: a fia, Jaden, akiről mindent el lehet mondani, de azt, hogy színészi kvalitásokkal bírna, nem. Jelentéktelen arckifejezései, néha túljátszott jelenetei idegesítőek és még a nagy veterán, Jackie Chan sem tudja elhomályosítani a pocsék játékát. Pedig Chan itt igazán brillíroz. Kedvelem ezt az embert, aki tudatosan építette a karrierjét egész életében és ez a szerep is maximálisan testhez álló. Benne kellemesen csalódtam. Ahogy a rendezésben is. Egy igazi limonádé, amit egyszer megnézni érdemes, de nem ad többet annál, mint amit már láttunk. Jóval több kell ennél, ahhoz, hogy engem érdekeljen 5, 10 vagy akár 20 év után is.
Nálam 5/10, de erről Jackie Chan nem tehet.

Megint egy "nagyon hidegben is egy szál lepedőben futkosós, de annyira nem fázós, pedig északon rohangálós, de ettől nagyon kemény" típusú filmet sikerült a magamévá tennem, de ne hidd, hogy rossz volt. Igaz, hogy ez sem követi hűen a történelmet, de legalább kárpótol vérrel, bosszúval, meneküléssel és kemény fazonokkal és nőkkel. Régen esett meg, de ebben a filmben most egy nő a főgonosz, az őt játszó színésznő teljesítményére pedig azt kell mondjam, hogy igazán hiteles. Én elhittem neki, hogy miért olyan, amilyen, na de a sztorit elmesélni nem szép dolog, habár igazán egyszerű.
Amiben nem lehet csalódni, az a rendezés. Igaz, hogy a film egy négyes alá színtű, de Neil Marshall mindig ilyeneket készít (az utóbbi időben) és rá nem mondhatjuk a mai nagyon trendi kifejezéssel élve, hogy "hullámzó telejsítményt nyújt". Nem igaz, nem teszi, sőt az arcunkba vágja amit akar és a saját húsunkban érezzük a dárdákat, pengéket, vágásokat. Ettől működik a film. Közeli felvételek a csaták közben, remek vágások és befejezett (? - majd rájössz miért) történet. Ami még inkább a pozitív irányba hajlik, hogy vannak színészi teljesítmények. Mindenki jó, senki sem pocsék, pedig mondhatni egy nagy sztár sem játszik a filmben. Inkább olyanok, akiknek szeretjük a filmjeinek a többségét, pedig azokban is többnyire mellékszereplőként működnek közre.
Mindent összevetve nálam 7/10, mert szórakoztat, leköt és hangulata van, még akkor is, ha történelmileg nem hiteles, de kárpótolnak a karakterek és a csatajelenetek.
Csak így tovább Neil, de ha lehet, akkor ennek ne legyen második része, mert a Barlang sequel-lel  (első rész 9/10, a folytatás 4/10 - ami elég nagy különbség, még akkor is, ha te csak a producere voltál,  na de akkor is) nagyon ráfáztál.
 

Végre, végre, végre! Nem elég, hogy Stallone az utóbbi időben nem tud mellényúlni és magas színvonalon, szép hattyúdalként bemutatva teszi teljessé és fejezi be az általa alakított hősök életútját, mint főszereplő és rendező egyaránt (Rocky, Rambo), de megtette azt, amire szerintem már sokan vágytunk: egy igazi hamisítatlan, '80-as éveket idéző, klasszikus akciófilmet is összehozott. A poszter nagyon üt, nagyon macsó, a trailer odavág, a szereplőgárda elsőosztályú, a történet az, ami tényleg csak asszisztál, hiszen ebben az esetben nem éppen arra vagyunk kiváncsiak. Kit is érdekel, hogy a CIA megint mindenkit átver, még egy latin-amerikai diktátort is a kokain miatt vagy, hogy családi szálak gubancolódnak össze? Itt egy a lényeg: Stallone, Statham, Li, Rourke és a többiek, nem beszélve a cameo-król: Schwarenegger, Willis. Ütnek-vágnak, nem kímélnek, csak szórakoztatnak. Mellesleg feltűnt bárkinek is rajtam kívül, hogy Eric Roberts, a nagy B-film király újabban blockbusterek fontos mellékszerepeiben (Batman: kezdődik, A sötét lovag, The Expendables) tűnik fel? Úgy tűnik ez az évtized a visszatérések ideje. Minden képkockáról árad a "feel good" érzés, az a fajta hangulat, amit nagyon régen tapasztaltam: nem akar többnek látszani, mint ami. Nem akar kult lenni, csak egyszerűen le akar kötni, el akar lazítani erre a kicsit több, mint másfél órára. A karakterek igenis kemények, de nekik elhiszem (ki is merne egy ilyen csapattal vitatkozni), a poénok ülnek és egy kis önirónia is helyet kap minden szereplő részéről.  Nem véletlen, hogy ezek az akciósztárok elfogadták a felkérést: ez az ő Hamletjük, Toscájuk, Örömódájuk, de semmiféle képpen sem a Requiem-ük. Le a kalappal Sly előtt, aki ugyan már nem fiatal, de tudja mi kell a népnek és meg is adja azt: ököl, vér, robbanás, amelyek az agyatlan szórakoztatás alappillérjeit jelentik. Már csak egy kérdés marad: milyen magyar címet fog kapni? Ágyútöltelékekre tippelek (az egyik feliratból), ami annyira nem rossz, de azért még tessék gondolkodni, mert a plakáton azért elég hosszúnak érzem.
Nálam 8/10 és csak ajánlani tudom (persze csak férfiaknak és kemény lelkű nőknek, nem másnaposan, egy olyan estén, amikor a barátnőd/barátod éppen csajos/pasis bulit tart)!

Nem tudom, hogy mivel kezdjem, mert nehéz leírni ezeket a sorokat. A filmet azután sikerült megnéznem, hogy elég kritikát olvastam különböző fórumokon. Sehol sem jelent meg negatívum a filmről, ami jót sejtetett. Az előzetes is kecsegtető volt, majd a mai délután arról szólt, hogy beültem a moziba és viginéztem Antal Nimród alkotását. Sok a duma, srácok! Mondhatnám, mert a folyamatos okfejtések és állandó ide-oda mászkálások egy idő után untattak. Tudom, kell valami történet is, de nem nagyon értem, hogy akikről a legendás misztérium szól, azok miért csak 35 perc után jelennek meg először a vásznon. Én rájuk vagyok kíváncsi, nem pedig a nagyon keménynek látszani akaró homo spiens-ek vergődésére a dzsungelben. A rendezésre nem lehet panaszunk, mert egy rendes iparos munka, a képi megjelenítés is jó pont, de ami nagyon zavaró, hogy a vizuális effektusok nagyon...bocsánat, de le kell írnom: gagyik. Festett tűz, a '87-es változatból megmaradt effektusok tömkelege. Rendben, értem én, hogy a CGI most nem játszott, de ez az eredményen is meglátszott. A sztoriról nem is beszélek, mert pocsék. Valahogy, de miért, nem tudom, az emberek sokkal keményebbnek tűnnek, akik tulajdonképpen gyorsan felfogják mi a helyzet, de kérdezem én: Tényleg ennyire hülyére veszik a Ragadozókat? Ők saját terepen vannak, de úgy hullnak, mint a legyek. Ez nem logikus. Igaz, az emberek nagy része sem éli túl a, még egy jó pont, nem túl hosszú filmet, de ennél én jóval többet vártam. Az akció és a történetvezetés nincsen egyensúlyban, illetve egymás mellé pakolták a dialógusokat és a küzdelmeket. Hiába a profit (eddig a 40 milliós költségvetést már behozta a film és olyan 45 milliónál tart az amerikai bevétel), ez a dolog nem úgy sült el, mint ahogy kellett volna. Nálam 6/10, de hozzáteszem nem úgy szórakoztam, ahogy szerettem volna.

Nem jó dolog az, amikor az ember vár valamit, hiszen minden jel arra mutat, hogy igényesen tud majd szórakozni és csalódnia kell. Ez történt ebben az esetben is. Valamiféle düh van bennem, mert alapvetően a haver-filmek etalonja is lehetett volna ez az alkotás. Nem lett az, sőt, örülök, ha elfelejthetem, hogy egyáltalán láttam. Összejöttek a nagy nevettetők. Adam Sandler, Kevin James, Chris Rock, Rob Schneider és David Spade (a leghálásabb szerepben - agglegény és alkoholista, nem is volt olyan rossz). Hozzájuk csapódott még a nagy nevek közül Salma Hayek (úgy tűnik, Robert Rodriguez nélkül nincs jó filmje, kivétel Frida, de az is mikor volt már?) és Maria Bello és Steve Buscemi (egy szó szerint röpke jelenet erejéig). Ami ebből lett, egy sivár, sablonos, igénytelen, történet nélküli katyvasz, amelyben a legnagyobb poénok mind az ágyékhoz kapcsolódnak vagy az anyatejhez. Régen volt ilyen, de most majdnem eljutottam arra a pontra, amikor feladtam. Igaz, már nagy a baj, ha egy filmben Adam Sandler a legtökösebb fazon (kivétel a Funny People, ami nem is volt rossz), aki nemhogy elfelejtett játszani, de olyan, mintha az utolsó best boyként csöppent volna a kamera elé. A többiek ennek tökéletes ellenpéldái: mindenki ripacskodik. Az egyetlen, akiben nem tudunk csalódni az Rob Schneider. Na nem azért, mert olyan jó, hanem benne már csalódtunk és nem is várunk tőle semmit. Ez az alkotás kidobott pénz volt, ami viszont bejött Amerikában (hm, ez azért jelent valamit, sajnos!), de remélem, hogy nem akarják folytatni. Nem is nagyon lehetne. Nálam 3/10 és szégyelljék magukat, hogy elénk mertek állni ezzel a...le sem írom mivel, mert filmnek nevezni gyakorlatilag túlzás lenne. A filmkészítéshez is fel kell ám nőni!

Visszatértem. Ahogy a Szupercsapat is. Emlékszem azokra az igazán kellemes szombat délutánokra, amikor a német csatornákon néztem a sorozatot, amit aztán az egyik magyar médium is átvett. Szerettem a sorozatot, különösen azokat a pillanatokat, amikor a jellegzetes főcímzene szólalt meg és előkészültek az utolsó ütközetre a rosszfiúkkal. A karakterek nagyon a helyükön voltak, a kis apróságok, jellegzetességek tették egyedivé és könnyed szórakozássá a szériát. Ezek viszont a sorozat jellemzői. A mozifilm próbálta hűen követni a kikövezett utat és bizonyos fokig meg is felelt neki, apró különbségekkel. A forgatókönyv itt sokkal keményebb karaktereknek állítja be őket, akik sokkal inkább törődnek azzal, hogy a becsületüket tisztázzák, mintsem, hogy másoknak segítsenek, pedig ez volt a sorozat lényege. Amíg menekülnek, meg-meg állnak és segítő kezet nyújtottak azoknak, akiknek szükségük volt rájuk. Majd minden epizód pedig úgy végződött, hogy menekülnek a katonaság elől. Ennek is megvolt a bája, ahogy a mozifilmnek is. Liam Neeson remek, sőt, mondhatni tökéletes választás Hannibal szerepére, míg a többiek sem okoznak csalódást. Szépfiú, Murdock és Rosszfiú sem lóg ki a sorból. Egy igazi, hamisítatlan akciófilm, kemény jelenetekkel, csavarokkal, amelyek igaz, hogy előre kiszámíthatóak, de kit érdekel, hiszen a sorozatnál is tudtuk, hogy nincsen B-terv. Joe Carnahan egy olyan munkát tett le az asztalra, amiért szégyenkeznie nem kell, de remélem, hogy a folytatásban (már ha lesz - az első mozifilm bevételeitől függ) még jobban belemélyedünk a Szupercsapat kalandjaiba. Hiszen: "I liebe wann ein plan funktioniert!" Ezért aztán simán 7/10. Nem is lehet kérdés.

Valahogy nem tudtam magam rávenni, hogy megnézzem ezt a filmet, mert a farkasember nem éppen a legsikeresebb feldolgozandó téma. Legalábbis eddig és úgy tűnik a jég nem tört meg. Valahogy nem tudnak olyan körítést adni az alapvető helyzetnek, ami megfogna, ami érdekelne. Most a család és a szerelem, mint burok volt hivatott körbevenni a Holdnak üvöltő fenevadat. Az elképzelés nem rossz, de benne sejlik az a nem elhanyagolható tény is, ami az Alkonyattal esett meg - vontatott történetvezetés. Igaz, ott már maga a könyvfolyam is a romantikus lányregények  és a vámpírvilág kultúrkörének ötvözéséből született, így az alapanyag adott volt. Itt viszont egy új helyzetet kellett kidolgozni. A romantika, nagy szerencsére nem vonja be végig nyálasan a filmet, ahogy a horrorelemek sem, így kapunk egy elfogadható, de sokkal inkább összecsapott munkát, ami a forgatókönyvet illeti. Egész egyszerűen untam, ami a vásznon történik, talán a londoni elmegyógyintézetben játszódó szál fogott meg egyedül, de az is  lecsengett gyorsan. Csavarokban nem szűkölködik a sztori, de sajnos mindegyik előre kiszámítható és ezáltal érdektelen. Hiába a nagy sztárok, hibába, az egyébként kitűnő színészi alakítások sora, nem áll össze egy egésszé a film, sőt a jelenetek sora ugyan rendben követi egymást kronológikusan, de egymástól teljesen függetlenül - ha valamelyik (hangulatfokozó) kimarad, nem kár érte. Technikailag semmilyen kritika nem érheti a filmet, de manapság erről csak akkor írok, ha nagyon kiemelkedő vagy a mai viszonyokhoz mérten silány minőségű munkát tesznek le az asztalra. Nálam 5/10, mert sokkal többet ki lehetett volna hozni eme misztikus világ bemutatásából és ki kell jelenteni, hogy egy elnagyolt, összecsapott, láthatóan többször átvágott filmről van szó.

Megnéztem a Magnólia című filmet annó és ugyan a hangulata megragadott, nagyon nem voltam elájulva tőle, kivéve talán Tom Cruise játékát. Talán az utolsó jó alakítása volt. Megnéztem az Everybody's fine-t és azt kell mondjam, hogy ugyan voltak rossz szerepválasztásai, mégis Robert De Niro mai napig a színészvilág élő legendája és tündöklésén semmilyen csorba nem esik ezáltal sem. Annyira hitelesen alakítja a főszerepet, hogy magamba néztem és elgondolkoztam azon, hogy tényleg van értelme a kegyes hazugságoknak. Van értelme annak, hogy mindent jónak láttassunk, miközben egyre jobban elgennyesedik a helyzet? Nehéz ugyan az igazat megmondani, de kötelező. A film is eme tanulságot vonja le. Aki úgy hiszi, hogy egy könnyedt családi limonádéra ül majd be a moziba vagy veszi ki DVD-n, csalódni fog. Ez De Niro Schmidt története. Keserédes, de nem vígjáték, lassú, de mégsem vontatott vagy unalmas. Emberi. Ez a legjobb szó rá. Nagyon közel éreztem magamhoz a karaktereket, a helyzeteket, a drámákat. Kate Beckinsale, Drew Barrymore és Sam Rockwell egyáltalán nem zsugorodik össze a mellékszerepekben, inkább alázattal segítik a történet folyását és a rendező munkáját. Egy igazi filmmel van dolgunk, amely rávilágít olyan dolgokra, amelyekkel nem vagy csak keveset foglalkozunk: Kik vannak nekünk? Kikre számíthatunk? Mi kell ahhoz, hogy ránk figyeljenek? Eleget beszélgetünk-e egymással? Persze ez is, mint ahogy minden olyan alkotás, amely hétköznapi helyzeteket dolgoz fel, egyébként hétköznapi módon, nem fogja a széles publikum érdeklődését kivívni, de bizonyos sorsú embereknek nagyon ajánlom: akik változás előtt állnak, kamaszoknak, szülőknek, szingliknek, agglegényeknek. Egyszóval mindenkinek, aki érez egy kis felelősséget az iránt, amit választott. Én ezt a filmet választottam mára és nem döntöttem rosszul. Nálam 7/10 és remélem, hogy mindenki megvan. Ha mégsem, hát egy telefon beszélgetés nem kerül sokba azért, hogy ne érezd magad egyedül.

Máris azzal kezdem, hogy a magyar fordítás megint túl tett magán: Szex Telefonhívásra címmel leltem rá erre a filmre, pedig a Fortély, Csalás (ezt jelenti a deception kifejezés) igazán elegendő lett volna. Viszont az is igaz, hogy sok minden a magyar címből nem derül ki, így, ha valaki kedveli a plakáton látható színészeket, akkor megnézi a filmet így is, úgy is, márpedig ismert aktorokból nincsen hiány. Ewan McGregor, Hugh Jackman (aki az egyik producere is a filmnek) és az egyre többet foglalkoztatott, egykoron Dawson közeli ismerőseként megjelent Michelle Williams is szerepet kapott Marcel Langenegger átverős történetében. Igen, ez egy erotikusnak tűnő, átverősnek látszani akaró, komoly hangulattal rendelkezni kívánó alkotás akart lenni. Az is lett, de pont az hiányzik belől, ami az ilyen jellegű legendás filmekben benne van: a hangulat. Minden sivár, steril, még akkor is zavaróan, ha a film egy része Manhattanben, a felhőkarcolók között játszódik. Ott is vannak színek, vibrálás - mondják, én még (nem) voltam. Ebbe a világba passzol tökéletesen a könyvelő (McGregor), aki egy titkos klub tagja lesz a "véletlenül" megismert új haverja, egy ügyvéd (Jackman) által. A tagok egymást hívják fel egy kellemes éjszaka reményében, név és egyéb ismertetőjegy említése nélkül. Ahogy ez lenni szokott az egyik szereplő beleszeret az alkalmi partnerébe, és ahogy ez (megint csak) lenni szokott, ezzel összekuszálja a szálakat.
A rendező, kezdő létére mégsem okoz csalódást, ami a színészvezetést illeti, mert a kollégái nagyon rendesen hajtják végre az instrukcióit, így őt csak a hangulatteremtés hiánya miatt lehet okolni, de nem teszek ilyet, mert még nem egy tapasztalt direktor munkáját elemezzük. Ahogy említettem, a színészekre nem lehet panasz, mindenki azt hozza, amihez a legjobban ért: a könyvelő tényleg vesztes, az ügyvéd tényleg gátlástalan, a lány pedig tényleg misztikus. A történet nemcsak egy csavart tartogat, habár a film nem a legpörgősebb fajtából való, azért mégis vártam a végkifejletet. Ezért aztán nálam 6/10 és remélem rendezőnk majd belenyúl egy projektbe, ami hozzáillik és megtalálja a maga stílusát.
 

Azt mindig is tudtuk, hogy átverős, tolvajos filmet manapság nagyon nehéz készíteni, mert az alapját megteremteni nem könnyű. Kell egy jó forgatókönyv, hiteles színészek és egy tapasztalt rendező. A Thick as Thieves esetében mindez első látásra meg is van, de ne felejtsük el, hogy bizony néha a Real Madrid effektus is színre lép. Ez alatt azt értem, hogy hiába van egy remekbeszabott csapatod, tele világsztárokkal, akkor sem garantált a siker. Ez a mostani filmre is igaz.Morgan Freeman, aki szerintem igazságtalanul lett ennyire későn díjazva az Akadémia által, egy igazán kisujjból simán kirázható szerepben lubickol és a játéka az, ami megmenti a filmet. Mindez persze nem működhetne egy olyan társ nélkül, aki újra a tanitvány karakterét kapta meg. Ő Antonio Banderas, aki már anno ellesett egy-két fogást Stallone-tól. A kettőjük között lévő hangulat bármennyire is működik, valahogy száraz, erőletett, de ez nem az ő hibájuk. A klisészerű mondatok, viccesnek szánt poénok egy rosszul sikerült beszélgetés emlékét idézik fel, miközben a szerelmi szál minden egyes mozzanatát is láttuk már máshol, másmikor, jobban kidolgozva. A film néha leül, de unlamasnak nem nevezném, inkább csak érdektelennek. A csavar a végén viszont ügyesen lett megoldva, habár egy kicsit elnyújtott, szájbarágós, de erre szokták mondani, hogy van akinek kell, hogy mindent megértsen. Ezzel azonban kizárja a megtekintés után pár nappal bekövetkező "Azta, most esett le!" érzést. Mimi Leder, mint rendező kudarcot nem vall, de az ő alkotásai, most már ki merem jelenteni, a 70 %-os tetszési arányt nem fogják sohasem túllépni, mert mindig van valami, ami miatt nem szeretjük igazán a filmjeit. Látszik, érződik, hogy ott van, márpedig egy jó rendező akkor végez kifogástalan munkát, ha úgy tudja otthagyni a névjegyét, hogy nem vesszük azonnal észre, de 10-ből 9-en egyből rávágjuk a cím alapján, hogy ki is áll a produkció kreatív csapatának az élén. Sajnálom, de ez a film nem ér többet nálam 6/10-nél, pedig nagy reményeket fűztem hozzá és a stáb köszönje meg Morgan Freeman-nek, hogy szerepet vállalt benne.
Közérdekű közlemény: A film címe The Code (ez van a főcímben, de ha rákeresel, akkor teljesen mást adnak ki az oldalak, ha az alkotókre fókuszálsz!

Van agyam, májam, lépem, szívem, beleim, szemeim, füleim, stb. és a legjobb, hogy mindegyik az enyém. Nem lízingelem, hanem a saját, magammal született tulajdonjaim. Mi volna viszont akkor, ha nem eredeti alkatrészek szerint lennének számon tartva, hanem például egy baleset után kapnék újakat, amelyek tökéletesen helyettesítik az eredetieket. Fizetni kellene értük, nem? Persze! Na már most, mi van akkor, ha nem tudom fizetni a számlát? Akkor jönnek a Repo-Men-ek és konkrétan visszaveszik. Az, hogy életben maradsz vagy nem, annyira nem fontos, csak az, hogy ha aláírtad a szerződést, akkor teljesítsd is, fizess időben. Persze van türelmi idő, de jobb, ha mindig kiegyenlíted a számlát. Ez a film alapfelvetése. Ebből indulunk ki, aztán persze személyessé válik a történet, hiszen egy repo-man is átültetésre szorul és szembesül eddig munkájának másik oldalával, mint áldozat. Ha az utóbbi idők és az angolszász forgatókönyvek szerkeszetét vesszük alapul, akkor senkit sem ér nagy meglepetés, hogy a legérdekesebb nézőpontból tekinthetjük meg ezt a 105 perces filmet, ami egyébként érdekes, erkölcsi dilemmákat boncolgat. Nagyon sok negatívumot nem érdemes kiemelni, legfeljebb azt, hogy van egy fél óra (a főhős lelki vergődése), ami eléggé unlamasra, lassúra sikeredett, de azon kívül nincsen gond az elkészült művel, ha a filmet elemezzük. Más kérdés, hogy maga a mondanivaló azért egy kérdést felvet: Ha aláírsz egy szerződést, akkor teljesítened kell, nem? Lehet szídni a bankot, mert visszaveszi a kocsid, lakásod, de ha jobban belegondolsz, aki hitelt vesz fel, annak fizetnie kell. Ezért aztán nem értem, miért olyan gonoszok azok, akik a kölcsönt visszaköveteleik, jelen esetben nem anyagi, hanem szervi formában. A film egy kicsit A Sziget-re hasonlít, a Daybreakers steril hangulatával ötvözve, persze sötétebben, míg ki nem lyukadunk az Én, a Robot végkifejletéhez. Ami viszont ötletes, az a befejezés. Nem árulom el, de meglepődsz és felsóhajtasz, hogy nem rontották el, ezért aztán összevetve az előbb leírtakat nálam meglepetés nélkül 6/10.

Jennifer testével nincsen semmi baj, hiszen Megan Fox játsza a címszereplőt. Jennifer testével még ki is békülnék, de a történet olyan mértékben ássa alá a megszerzett respektet, hogy szégyenemben elvonulnék a világ elől kedves Diablo Cody. Ami a Juno-nál szellemes, realista és mégis valahol bájos volt, az itt nincs, csak egy nagyon bugyuta történet, nagyon összecsapva, nagyon erőltetett poénokkal. Az amerikai középiskolákat már annyira ismerjük, hogy tudjuk: vannak a jó csajok, a nem jó csajoknak tűnő legjobb csajok, a kemény hátvédek, az emo-sok, a jó fej srácok, akik egyébként semmilyenek, mert nem komfrontálódnak és az újak, plusz a cserediákok. Erre a felsorolásra mindenki emlékezhet, hiszen ez minden iskolás film alapszereplőinek a listája. Ezek a karakterek itt is megtalálhatóak, habár nem sokáig, mert a hímréteg lassan, majd egyre gyakrabban hullani kezd, hála a démon által megszállt Jennifernek, aki előszeretettel lakmározik a fiúkból. Igaz, Needy a barátnője segítene rajta, ha tudná mivel áll szemben, de nem tudja, így a végén elkerülhetetlen az unhappy ending. Az alapszituáció nem is lenne rossz, még a feminista mozgalmak kultikus okkult filmként is számon tarthatnák, ha többet foglalkoztak volna a forgatókönyvvel az alkotók. Ami szembetűnő, hogy nem akarták ugyan véresen drámaivá tenni a filmet, ami dicséretes, de éppenséggel azokat a pontokat vették túl komolyan, amely ritmus és hangsúlybeli problémák miatt egy önreflektáló, magát kiparodizáló alkotás nem működik. Sokan szídják a Transformers üdvöskéjét, amiért nem a színészi pályát kellett volna választania, de azt mondom, hogy a legkevesebb szidalmat  mégiscsak ő kapja részemről. Amit tud, azt hozza, ahogy Amanda Seyfried is, így rájuk panasz nem lehet. Üdítő J.K. Simmons-t is látni egy apró szerepben (az utóbbi időben csak ilyenekben tűnik fel) a többieknak, akik a karaktermegformálás ripacshányadosának tetejét súrolják viszont Obi Van Kenobi tanácsát kellene megfogadni: "Hazamész és átgondolod az életed!" Amit én tanácsolok, hogy ezt a filmet csak azok nézzék meg, akik szeretik a szép női testek látványát, nem undorodnak a vértől és belektől és van egy üres másfél órájuk. A többiek inkább vegyenek elő egy könyvet vagy nézzék meg a Juno-t először vagy pedig újra. Nálam 5/10!

Régi szép idők, amikor még egy dologgal lehetett magyarázni az éhséget, a szárazságot, az elvesztett háborúkat. Egyszerűbb volt mindent az istenekre fogni. Manapság csak dicsérni szabad, egyet és a sikertelenségünket az önbizalom és a kitartás hiányával magyarázzuk. Talán jobban is tesszük, mert azokban az antik időkben bizony az istenek sem nézték jó szemmel, ha az emberek ellenük fordultak (most Ő sem tenné, és higgyünk is neki, hiszen bizonyította már az erejét). Azt kezdtük hinni, hogy mellérendelt viszony van közöttünk, aztán persze az Olimposziak és az alvilág ura kimutatták a foguk fehérjét, jelezve, velük nem nagyon lehet packázni. Na de hogy van az, hogy mindig van egy félig isten, félig ember, aki persze morális diszharmóniába kerül saját magával és a száramzását illetően, aztán persze a leghősiesebben dönt? Persze, nem fogadja el a kardot, amit felkínál neki Zeusz, mert akkor húú, mi lesz?! Előreszaladtam, bocsánat. Az történik ugyanis, hogy istenek és emberek kisebb nézeteltérésbe kerülnek egymással, ami persze háborúhoz vezetne. Hádész maga érdekeit nézi, Zeusz kemény, de szimpatizál a halandókkal, pláne, hogy van egy fia is közöttük, Perseus. Adott tehát egy szappanoperákra jellemző helyzet. Meg kell oldani. Meg is teszik. Telezsúfolták a filmet a színészet nagyágyúival, mint Liam Neeson, Ralph Fiennes például és főszereplőnek megtették Sam "csak blockbusterben szerepelek" Worthington-t és forgatni kezdtek. Csalódást ugyan nem okoztak, ha a látványt nézem, de az egész mitológiai varázsát vesztették el valahol időközben. A skorpiók, a Kraken, Medusa a digitális technológia lenyűgöző gyümölcsei, de maga a sztori nem fogott meg, nem hatott meg senki halála és még a város leigazásának képi megvalósítása sem adott alkalmat arra, hogy csodálattal nézzem majd meg a stáblistát a film végén. 1981-ben készült már egy változat ebből a témából, amit manapság mint "ciki" kategória tartanak számon, pedig az valahogy jobban kiemelte az istenek és emberek közötti különbségeket. Igaz, látvány szempontjából ma már tényleg elavult, de majdnem 30 éve volt. Akkor Magyarországon még azt a szót sem ismertük, hogy Internet. A lényeg, hogy amíg az a megvalósításban mondott kvázi csődöt, addig az aktuálisabb változat a történetmesélés szempontjából bukott meg. Így alapvetően kiegészítik egymást és habár összehasonlítani nem szabad, akkor is azt kell mondjam, hogy a színvonal ugyanaz. Nálam, Louis Leterrier filmje s az istenek vezessék a kezem, 6/10, mert szórakozásnak igenis megfelelő a 2010-es változat. Majd egyszer lesz talán egy olyan változat, amely az eddigi két elhíresült változat pozitívumait elegyíti és egy igazi kalsszikusként emlékezhetünk rá. A mostanira nem nagyon fogunk.

Elérkeztünk hát az utolsó fejezethez az Ogre Saga-ban. Legalábbis ezt állítják az alkotók és teljesen egyet kell értenem velük. Amiért ezt a világot szeretjük/szerettük az a különböző filmek, helyzetek kifigurázása volt egy teljesen hétköznapi problémával nyakon öntve: szerelem, házasság, gyerek és felelősségvállalás. Mindezt nagyon jól eltalált humorral, karakterekkel egészen a négy és feledik, (volt egy karácsonyi különrész is!) egyben befejező részig. Itt tudniillik már nincs helye a paródiáknak, hanem egy olyan jelenséggel találjuk szembe magunkat, amire talán nem is gondoltunk volna: A Shrek széria megtalálta a saját humorát. A szereplők, a történet alakulásával már magukat figurázzák ki, nincsenek áthallások más alkotásokból, (műfajokból igen) egy egészen külön világ alakult ki a négy és feledik résszel.
A történet is egészen egyszerű: kapuzárási pánik jelentkezik Shreknél, aki rájön, jobb volt, amikor még kőrözött, félelmetes Ogre volt, nem pedig példás családapa és férj. Egy napra még igazi ragadozó akar lenni, de ennek bizony megvan az ára. Nem árultam el sokat, de ha mégis, hát üsse kő, mert a filmben nem is ez a lényeg, hanem a humor és a két mellékszereplő: Puss in Boots és Donkey. Ha ők nem lennének egyszer sem nevettem volna fel. Igaz, ez az előző három részre is kivetíthető, de ezt a másfél órát ők mentik meg. Ami a harmadik epizódból kimaradt számomra, az itt visszajött: hangosan röhögtem. Mindenkinek azt ajánlom, hogy eredeti nyelven nézze meg, mert Antonio Banderas spanyol akcentusa és Eddie Murphy zseniális hadarásai nem tudom mennyire lesznek átörökíthetőek az egyébként jó színvonalú magyar szinkronba. (Más kérdés, hogy Selmeczi Roland hiánya bizonyosan érezhető lesz majd Csizmás Kandúr esetében.)
A film talán egy kicsit még inkább a felnőtteknek szól, de ez ne szegje kedvét a 12-16 éves korosztálynak, mert számukra is tartogat érthető helyzeteket, viszont a kisgyerekek nem nagyon fognak tudni mit kezdeni ezzel a résszel.
Egy szép lezárása egy korszakalkotó (ki mer vitatkozni?) szériának, amely sok örömöt, nevetést, beszédtémát és brand-et teremtett. Nálam 6/10. Viv' La Resistance!

 

Irakban lassan már 20 éve más sem zajlik, mint háború. Ez pedig nagyon kedvelt és mondhatni könnyű téma is a filmeseknek. Igaz, nemcsak ez az ország, hanem az egész térség, ahol az amerikaiak szerint totális káosz uralkodik. A csillagos lobogó katonái mindenhol ott vannak, lassan már nincsen kontinens, amelyen ne vívtak volna háborút, de a kedvenc területük a Közel-Kelet, ahol az igazság és az országok  (USA és az éppen terítéken lévő állam) érdekei nem egyeznek egymással. A Zöld zóna is ezt a témát boncolgatja. A filmben a Fehér Ház emberei, a CIA és az amerikai hadsereg emberei között dúló, diplomáciainak éppenséggel nem nevezhető külön háború zajlik azért, hogy segítség Irak demokratikus berendezkedésének menetét. Viszont, hogy sztori is legyen, mindig van valaki, aki az igazat inkább akarja, mintsem a gazdasági és társadalmi érdekek megvalósulását. Igaz, erről az ott élőket, feltehetően nem kérdezték meg, de eme tény fölött nem dolgunk ítéletet mondani.
A filmről viszont van és kötelezettségünk is. Matt Damon már annyira összenőtt Paul Greengrass rendező úrral, hogy jóformán csak az ő filmjeiben hősködik. Az alakítására nem lehet panasz, de valahogy még mindig nem tudom elhinni róla, hogy ő egy akciósztár. Valahogy nem hiteles a parancsnoki szerepben. Ha már viszont megkapta szerepet, meg is dolgozik a pénzéért. Ahogy az előbb említett rendező is, aki ugyanazt a filmes technikát menti át, mint amit a Bourne filmekben már használt. Nagyon rángatózik a kamera, gyors vágásokkal operál, így hitelesítve a realisztikusabb élményt, mindenki nagyon ideges, de emellett kemény is. A főgonosz (már ha van olyan, akit ki tudunk emelni) most Greg Kinnear, aki a bürokrácia és törtetés megtestesítője, persze tökösebb formában, hiszen ő is nagyon félelmetes. Nincs ugyan kigyúrva és fegyvert sem vesz a kezébe, de legalább nem egy asztal mögött ülő okoska, hanem a harcmező közelében sunnyogó tanácsadóról van szó.
A kép összeáll, a harc folyamatos, az akció egy percre sem áll le, ezért aztán el is szédültem egy-egy percre néha és rájöttem egy fontos tanulságra a témában készült filmek alapján: Az amerikai hadseregben és a hozzájuk közel álló ügynökségekben és ezek kapcsolatában akkora a káosz, mint egy gyerek zsúr után a nappaliban. Most ők akarnak rendet tenni? Érdekes!
Én viszont rendet teszek a fejekben és állítom, hogy ez a film amennyire jó, azért van annyira idegesítő is és egyáltalán nem emelkedik ki a többi közel-keleti térségben játszódó film közül, éppen ezért nálam 7/10.

Van nekem egy munkatársam. Ő nő. Ő az idei labdarugó világbajnokságról ír nagyon szellemesen, kíváló háttéranyaggal és élvezetes stílusban.
Mindenkinek ajánlom, hogy klikkeljen a képre. Onnan eljut az oldalra, ahol a sportrovatnál megtalálja a gyöngyszemeket.

Nem volt még erre példa, de egy filmekkel foglalkozó oldalnak eleget kell tennie egy ilyen szomorú kötelezettségnek is. Elhunyt Hollywood örök lázadója, az Easy Rider alkotója, a Speed bombagyáros főgonosza, a 24 első évadjának Victor Drazen-je, a Waterwold Deacon-ja, hogy csak néhány példát említsünk. Egy rendező-színész-narrátor volt. Igazi ikon, aki ugyan nem az akadémiai elismerések számával, hanem inkább az ingadozó (néhol remek, néhol  silány) minőségű filmekben való szerepvállalásával szerzett hírnevet magának. Szerepelt és rendezett a mozivászonnak és a televízió képernyőjének is. Sok élvezetes percet szerzett a filmrajongóknak. Nincs olyan ember, aki ne hallotta volna a nevét.
Év eleje óta tudta, hogy prostata rákja van,  emiatt került kórházba január környékén. Egy legenda volt életében is és legenda marad ezután is. Nyugodjon békében!

Ránézel a plakátra és egy csöpögős, evidens élet bölcsességekkel teli vígjátékot vársz. Majd még alaposabban megszemléled és a főszereplő neve sem változtat a véleményeden, hiszen a nagy nevettető, Robin Williams neve áll rajta. Azt gondolod, hogy jó lesz a film majd egy másnapos szombat délutánon, amikor nem akarsz gondolkodni, csak nevetni egy-két jól sikerült poénon. Viszont egy dolog ne kerülje el a figyelmed: a Sundance filmfesztiválon imádták az alkotást. Ez viszont arra enged következtetni, hogy nem egy hétköznapi filmről van szó. Ez tény. Egyáltalán nem átlagos. Sőt, mondhatni igen különleges a maga nemében.
Adva van egy tanár, egyedül álló apuka, egy sikertelen író, aki a lúzerebb fajtából való. Van egy fia, aki annyira gyűlöli, hogy már irrítáló és kicsit eltúlzott helyzeteket teremt bunkó, perverz kijelentéseivel. A fiú viszont önkielégítés közben (!) meghal, ami elég kínos, így az apa  öngyilkosságnak állítja be, emiatt viszont az élete egy csapásra megváltozik, amikor nyilvánosságra kerül a fiú "búcsúlevele". Az alaphelyzet ugyan különleges, de a film megtekintése után rájössz, hogy a mondanivaló annál egyszerűbb: mit kezdenél, ha az öledbe pottyanna egy lehetőség, amivel sikeresebb, magabiztosabb lehetsz és eltörpülnek az akadályok előtted? Robin Williams egy amolyan mindent elvállalok színész és bizony voltak melléfogásai az utóbbi időben. Ez viszont nem az. Olyan szenzációsan alakítja az esetlen, vesztes, az emberek által nem tisztelt pedagógust, hogy néha még sajnáltam is és azért drukkoltam, hogy igenis élvezze ki azt a helyzetet, amit a saját fia, saját  hülyeségének leplezésével teremtett. Erre mondjuk, hogy valaki egy szerepre született. Gondolkoztam és nem jutott eszembe senki, aki ennyire jól tudná megjeleníteni ezt a karaktert. Az író-rendező, Bobcat Goldthwait nagyon szép munkát végzett, nem okozott csalódást, de érezhetően nem engedett abból az elképzeléséből, hogy ez a film bizony nem a nagyközönséget célozza meg, hanem inkább egy jó forgatókönyv megvalósítása és egy remek színész jutalom játéka miatt született meg.
Mindent összevetve én érdekes lelkiállapotba kerültem a film után, ami nem mondahtó se jónak, se rossznak, de legalább kizökkentett a napi rutinból. Nekem is eszembe jutott, hogy milyen jó volna kapni egy kínálkozó lehetőséget azért, minden jobb legyen. Ennek ugyan meg van az ára, de ahogy a film vége is a lelki megtisztulással, azaz a bűntudat felszínre törésével zárul, úgy én is, hogy ne legyen lelki ismeretfurdalásom egy 8/10-et adok a filmnek. Nem fogom újra megnézni, de egy kultúrális kalandnak jó volt.