Brrr. Kezdhetném így is a kritikát, mert ugyan a film nem egy 100 %-os munka, de régen láttam olyan alkotást, amelyik ennyire felkavarja az embert. Talán Kubrick Ragyogása volt ilyen hatással az emberre, ha a fényképezés és a zene egyvelegét nézzük.
Kezdjük is ezzel. A zene minimalista, de kellőképpen festi alá az elmebeteg hangulatot. A zongora mélyebb hangjai szólalnak meg, miközben ezt kiegészítve a magas hangok is alátámasztják azt az atmoszférát, amit a készítők akartak. Mint önálló filmzene album, nem ajánlom senkinek, de a képekhez társítva csillagos ötös a zenei producernek, Max Richter-nek, akinek sikerült Robert Richardson képeihez igazítani a zenei hatást.
A történetről egy szót sem, csitt, hiszen egy mondattal mindent elárulnék, de a rendezés tekintetében vannak olyan elemek, amelyekek szót érdemelnek. Martin Scorsese egy olyan alkotó, akinek vagy szereted a filmjeit vagy menekülsz, ha csak meghallod a nevét. Amit itt művel egy olyan alkotó munkáját mutatja be, aki megpróbálkozott ugyan új dolgokkal, de nem vitte végig azokat. Vannak ismert kézjegyek, amelyeket le sem tagadhat, de alapvetően nem engedte el magát. Nincs is ezzel baj, mielőtt még rám támadna bárki is, hiszen a történet annyira kesze-kusza (akar lenni), hogy ide kellenek a klisészerű filmes megoldások. Szép munka, egy tapasztalatlanabb rendező biztos, hogy sok vállveregetést kapna. Ami viszont probléma, hogy a film nagyon sötét hangulatban kezdődik és a végére egy paradicsomi üdölőhelyen érzem magam. Ennek fordítva kellett volna lennie, illetve azt a bizonyos sötét tónust még inkább feketével besatírozva egy igazi remekművet kaptunk volna. A főszereplő emlékképei a film előrehaladtával egyre szörnyűbbek, amit viszont sikerült úgy megoldani, hogy tényleg kiráz a hideg tőlük. Ezzel kompenzálták is azt, amit az előbb hiányoltam, de nem teljesen. Ami viszont teljes erőbedobást mutat az a színészi játék. Leonardo DiCaprio élete egyik legnagyszerűbb alakítását nyújtja és ez nemcsak duma, miközben Mark Ruffalo sem szégyenkezhet, mert megállja a helyét. A két nagy öreg, Sir Ben Kingsley és Max von Sydow pedig megmutatják, hogy nekik tényleg a kisujjukban van ez a szakma. Akit viszont kiemelnék, mert már a második film rövid időn belül (az első a Harry Brown itt bővebben) amiben lenyűgözött: Emily Mortimer. Ez a nő tud gyönyörű és szürke is lenni, éppen az, amit a szerep megkíván.
A Scorsese-re jellemző brutalitás és vérben úszó képsorok most sem maradnak el és azt ajánlom, hogy a film megtekintése után ne maradjunk egyedül. Ez többszörösen is igaz, ha valaki éppen nincsen jó formában. Nálam ez a film 8/10.
A nap csaja pedig a már említett és részemről nagyon magas piedesztára emelt Emily Mortimer:
