Ha azt hiszed, hogy filmes okoskodás jön, hát tévedsz. Minek írni olyanoknak, akiket kicsit sem, cseppet sem érdekel - tisztelet annak a parányi rétegnek: a kivételeknek. Nem is tudom már mióta íródik ez a blog, de látogatottság szempontjából nem igazán meghatározó szereplője a médiahatóság figyelmének. Rendben, hogy nem politikai vagy egyéb rettenetesen fontos dolgok megtárgyalásával foglalkozik, de úgy gondoltam, hogy igenis van értékes, akár hozzászólásra is érdemes aktivitás. Ebben pedig én tévedtem. Amikor megkérdezem, hogy miért nem szólnak/szóltok hozzá a bejegyzésekhez, közlik/közlitek, hogy bonyolult a regisztráció. Ez olyan, mintha azt mondanád valakinek, hogy nem megyek el hozzád vendégségbe, hiába is hívtál meg, de messze laksz és fárasztó az utazás.  Tehát, ha én ott vagyok valahol az rendben van, ha nem, az sem számít. Nem tudok olyan történetekkel szolgálni, melyek azt bizonyítják, hogy meggyötört az élet és emiatt én lennék az, akit jó sajnálni: nem voltam drogos, alkoholista, nem vertek össze harmincszor. Jó gyerekkorom volt, bocsánat. Tudom, most jön az, hogy farkastörvények vannak, küzdeni kell, de kérdezem én: miért küzdjek? Tettem a dolgom idáig is, de a tisztelet a megbecsülés, a figyelem elkerült. Nekem szükségem van arra, ahogy mindenkinek, hogy tudassák velem, ha valami jót tettem, valami értékeset alkottam, még akkor is, ha kritizálandó részlet is van benne.
Azt figyeltem meg, hogy bármelyik közösségi oldalon valaki csak annyit kiír, hogy például zoknit cserélt, egyből 15 kedvelése van és 23 kommentje. Én kirakok egy dalt, a kutya sem veszi a fáradságot, hogy legalább véleményezze és gondolom arra se, hogy meghallgassa. Végülis érthető, mert ezt a részét én szúrtam el. Olyannyira nem vagyok meghatározó pont senki életében, hogy csak nagyon ritkán számít az, amit teszek vagy éppen nem teszek. Ez igazából nagyon frusztráló és sajnos nem tudom többet megjátszani a "minden rendben, csak kis hullámvölgy van, egyébként akkora macsó vagyok, hogy én tartom az eget, hogy rád ne zuhanjon" helyzetet, mert már nagyon elegem van a gyerekes, komolytalan kedveltségből. Mindenkinek létezik a keresztje, nekem valószínűleg az, hogy olyan legyek, mint egy játék, amivel egy darabig elvannak, aztán az ágy alá kerül, utána pedig a szemetesbe vagy a padlásra porosodni. Lassan, 33 évesen le kell vonjam a konzekvenciát, hogy valamikor réges-régen egy messzi-messzi pillanatban valami elromlott és jó ideje nem találom az utat visszafelé. Elmegy az élet mellettem és elfújta a szél a lelkesedésemet, ami az emberi kapcsolatokat jelenti, pedig jó lenne már szeretve lenni és nem pedig csak kedveltként, mint egy apró fogaskerék, létezni abban a tudatban, hogy bármikor kicserélhetnek.